7. fejezet

Jó olvasást! :) Aztán sok kommentet kérek :D

7. fejezet

Eliose a földön feküdt, dermedten és rémülten. Az agya újra és újra lejátszotta maga előtt a jelenetet, ahogy a golyó átsüvített az ablak apró résén, és egyenesen a matracban állt meg. Ahol nem régen még ő ült.

Odakinn paták dobogása, és fegyverek ropogása hallatszott az éjszakában, férfiak kiáltottak, de a házban semmi nem mozdult, mióta Adric-ék elmentek. Vajon hol volt most Rebecca, tűnődött Eliose. Vajon vele minden rendben volt? A szíve zakatolt, ahogy az elhagyatottság, magány érzése megrohanta. Egyedül volt. Magára hagyták.

Aztán Adric és a mondata jutott eszébe. Hogy az apja eljött érte.

De ez nem tűnt logikusnak. Miért akarná az apja, vagy Norford vikomtja holtan látni őt? Miért törnének az életére, és lövöldöznének körülötte tudva azt, hogy akár őt magát is megsebesíthetik? Már éppen felsikoltott volna, mikor a következő golyó nem messze a lába mellett ért földet, mikor felfigyelt a némaságra.

Először meg sem hallotta a fülében dübörgő vértől, és zakatoló szívétől, aztán a felismerés fejbe kólintotta. A levegő is elnehezült, mintha minden porszem megállt volna körülötte, a lyukas párnákból tollak szálldostak mindenfelé. A némaság szinte fülsértő volt, de ő még nem mert mozdulni. Remegve kuporodott össze a padlón, és menekülő utat keresve, vadul nézett körbe a szobában. Semmit nem talált, ahová elbújhatott volna, a lánc miatt pedig képtelen volt az ablakon át kiszökni.

Mit fog most tenni?

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. Valakik voltak odakinn, az előszobában. A léptek durvák és nehezek voltak, cseppet sem hasonlítottak Adric bandájának zajához. Aztán morgásszerű hangot hallott, és tompa puffanásokat. Akik az ajtón túl voltak, minden bizonnyal nem barátságos szándékkal törtek rá a tolvajokra, és nem is azért, hogy őt megmentsék.

- Megtaláltátok? – vált ki egy mély, reszelős hang a többi közül, túlkiabálva a bútorok felborulásának zaját. – Itt kell lennie valahol a görénynek.

- Nem, főnök. Úgy tűnik mindenki eliszkolt, mikor megláttak minket – válaszolta valaki.

Eliose kővé dermedt. Egy dolog azt hinni, hogy magára hagyták, és megint más tudni. A rémületén aztán düh kerekedett felül. Csak kerüljön a kezei közé Adric… Magára hagyni egy védtelen nőt…

- Kutassatok tovább, hátha legalább találunk valami értékeset. Míg nem visszük elé tálcán a férfi fejét, addig nem kapjuk meg a fizetésünk – mondta megint az ijesztő hangú férfi. Bizonyára ő volt a vezető.

Zsoldosok. Eliose szíve még jobban zakatolni kezdett a felismeréstől. Kegyetlen zsoldosok kezére került, ez százszor rosszabb volt, mint Adric és bandája „vendégszeretetét” élvezni. Ha rájönnek, kicsoda ő… Ki tudja, talán nem ölnék meg azonnal. Talán a főnökük elé vinnék, aki eljátszadozna vele, megkínozná…

Nagyot nyelt, és igyekezett tovaűzni a fejéből a rémképeket. Nem omolhat össze. Valahogy ki kell szabadítani a lábát, és megszökni, vagy legalább elrejtőzni, mielőtt a zsoldosok megtalálják. Óvatosan megmozdította a lábát, hogy megpróbáljon bekúszni az ágy alá, azonban megcsörrent a lánc a lábán, és odakinn minden elhallgatott. Szívverése vad ütemre gyorsult, és meghallotta, hogy léptek közelednek az ajtó felé, látta is a hatalmas árnyékot az ajtó alatti résen.

Felnyögött – inkább nyüszített – és még gyorsabban mozgott, de már késő volt. Tudták, hogy ott van. Erőtlen, remegő ujjaival épp akkor kapaszkodott meg az ágy keretében, mikor az ajtó egy hatalmas robajjal kivágódott, és egy hatalmas férfi lépett be rajta. Bőre sötét volt, Eliose csak néhány helyen látott ilyen férfit, még ritkaságnak számítottak errefelé. Sötét szemét rászegezte, ő pedig úgy érezte, megnyílik alatta a föld.

Eliose azonnal tudta, melyikük a főnök, ugyanis sokkal izmosabb, magasabb, és szélesebb volt, mint a többiek. Arcának bal feléről y alakú sebhely húzódott ajkának jobb sarkán át, egészen az álláig. Mintha valaki megpróbálta volna felhasítani a húst, de félbeszakították volna a folyamat közben. Jobb fülében hatalmas, sötétszínű törzsi karika volt, mellkasát semmi nem takarta, ezért Eliose zavarában lesütötte a szemét.

A férfi derekára egy fényes anyag volt kötve, nadrágja is kissé törökösen lógott rajta. Még az apja mesélt neki a törökországi utazásán látott temérdek csodálatos anyagról és ruháról, innen ismerte meg. Lábán egy vékony anyagú, fekete papucsszerű cipő volt, míg a többiekén durva bőrcsizma. Akkora volt, hatalmas teste teljesen elzárta az egyetlen kijáratot. Eliose felnyögött, és hagyta, hogy a haja eltakarja az arcát, mikor leszegte a fejét. Rémülten húzódott közelebb az ágyhoz, ami egyetlen mentsvára volt.

- Úgy látom, hagytak itt nekünk egy kis ajándékot – mondta durván a férfi, és Eliose érezte, ahogy végigméri hálóinges testét. Pillantása szinte lyukat égetett a bőrébe, de egyáltalán nem kellemes módon, mint mikor Adric mérte végig. – Őt magunkkal visszük.

- Elvisszük neki? – kérdezte izgatottan egy másik sötétbőrű férfi. Furcsa, Eliose számára ismeretlen akcentussal beszélték az angolt. A vezetőjük egy pár pillanatig – ami Eliose számára örökkévalóságnak tűnt – nem válaszolt.

- Még nem tudom – felelte végül, és tűnődve biccentette oldalra a fejét. Eliose valami apró kattanást hallott, felnézett, és a szíve megszűnt dobogni. Egyenesen egy puska csövével nézett szemközt.

Hát nem azt mondta a férfi, hogy magukkal viszik?

Eliose felsikoltott, ahogy eldördült a pisztoly. A fülsértő hang még napokig ott visszhangzott a fülében. Beletelt pár percbe, mire észrevette, hogy továbbra is lélegzik. Ekkor megkockáztatott egy óvatos pillantást maga elé, és látta, hogy szabaddá vált a lába. A férfi a láncra célzott, és nem rá. Közvetlenül ez után két erős kar ragadta meg a hóna alatt, durván talpra emelték, és az ajtó felé taszították.

Dobogó szívvel, és lesütött szemekkel haladt el a robosztus férfi mellett, aki szenvtelenül végigmérte őt, ajkán elégedett mosoly bujkált. Undorító, gondolta Eliose. A többi férfi is megindult kifelé, miután rájöttek, hogy semmi értékelhető nincs a kunyhóban – Eliose-on kívül. A lány ökölbe szorította a kezét mérgében. Adric-nek még a drága portékáit is volt ideje kimenekíteni, de őt képes volt hátrahagyni. És még azt mondta neki…

Inkább vissza sem gondolt azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttek. Nem lett volna értelme. A férfinak csak a szája volt nagy, valójában nem szállt volna szembe az apjával, hiszen most is elszaladt, mint egy gyáva nyúl.

Az egyik nagydarab férfi nagyot lökött rajta, és egy hatalmas, éjfekete ló felé irányította a lányt. Eliose egy pillanatra megtorpant rémületében, az állatnak párafelhő gomolygott az orra előtt, ahogy fújtatva eresztette ki a levegőt. Hatalmas patájával a földet rúgta türelmetlenül, hosszú, fekete sörénye apró hullámokban omlott le róla, elfedve a díszes kantár egy részét. Eliose azt is látta, hogy egy szarvat erősítettek a hám tetejére. A ló morogva csikorgatta fogai között a zablát, a kantárt birtokló férfi is alig bírta féken tartani.

A fekete férfi most megfogta Eliose karját, és durván az állat irányába húzta. Felültette a tiltakozó lányt, aztán maga is felszállt, és két hatalmas karja közé zárta őt. Az egyik férfi, mielőtt még elvágtattak volna a helyszínről az erdő irányába, egy égő fáklyát hajított a kunyhóra. Eliose figyelte, ahogy a lángok pillanatok alatt elemésztik a házat, egyetlen hatalmas tűzgömbbé változtatva azt. A deszkák recsegtek, az éjfekete füst pedig óriási lendülettel szállt felfelé, pillanatok alatt ellepte a környéket.

Aztán egy kiáltással megindultak.

Eliose haja lobogott a szélben, könnyeinek ideje sem volt végigfolyni az arcán, a szél azonnal felkapta őket, amint kicsordultak.

Aztán a menet váratlanul megtorpant.

A zsoldosok vezére némán, összeszűkült szemekkel pásztázta előttük az erdőt. Eliose is hallotta halványan egy ló hangját, aztán megpillantotta. A sötét erdőben úgy vágtatott feléjük, akár egy fényes lámpa. A fehér ló körül lobogott szőke sörénye, homlokán csillag alakú, fekete folt volt. Eliose látta, hogy a fenséges állat patájára rálóg a szőke, hosszú szőre.

Pillantása feljebb kúszott a lovasra. Egy fekete köpenyes alak ült a lovon, ruhája szinte beleolvadt az éjszakába, ahogy közelebb értek Eliose azt is látta, hogy egy rongy takarja az arcát. Lassított felvételben látta először, és átfutott a fején a menekülés reménye. Az idegen nyaktörő iramban haladt a csoport felé, mikor már majdnem elérte őket kirántotta a kardját. Eliose csak egyszer látta megcsillanni a fémet a holdfényben, egy rubinvörös villanás után nyögés és kiáltás hangjára lett figyelmes.

Az idegen olyan sebességgel vágtatott el mellettük, szinte csak elmosódott foltot látott belőle. Eliose oldalra kapta a fejét két kísérőjük felé, egyiküknek átvágott torkából megáradt patakként folyt skarlátvörös vére, a másiknak a karját szelte le a penge. Miután a férfi egy suhintással elintézte a többi harcost is, megfordította a lovát, és dühödt tekintetét Eliose kísérőjére meresztette.

A zsoldos nem hátrált meg a kihívás elől, ő maga is előrántott egy kardot a ló nyergére erősített tokból, és feszülten várta az idegent. Eliose majdnem elkiáltotta magát, ekkor a fehér paripa megiramodott feléjük, a lány behúzta a fejét, és már csak az összeütődő fémek hangját hallotta. A mögötte ülő férfi ügyesen kivédte az első támadást, de elvesztette az egyensúlyát, és a megriadt ló ledobta a hátáról, Eliose-szal együtt.

A lány megdörzsölte fájó hátát a zuhanás után, és a két férfira szegezte a tekintetét. Mindketten a földön voltak, és most támadásra kész ragadozókként köröztek. A zsoldos kitört, kardját a férfi felé lendítette, de az egy ügyes mozdulattal az utolsó pillanatban kitért előle, és mire Eliose pisloghatott volna, máris vágást ejtett ellenfele felkarján. Fémek csapódtak egymáshoz, aztán újabb döfés.

Mintha egy örökkévalóságig párbajoztak volna, végül, mikor már Eliose kezdte elveszíteni a reményt, titokzatos megmentője átdöfte pengéjével a férfi lábát, aki üvöltve rogyott a földre. Semmit nem tehetett, mikor a férfi hátat fordított neki, és Eliose felé indult. A lány kissé megrémült, hiszen látta, hogyan bánt el a többi zsoldossal, pár pillanatig harcot vívott benne a menekülés iránti késztetés, és a megadás. A férfi megállt előtte, kinyújtotta a kezét, és türelmesen várt.

- Nem foglak bántani. – mondta halkan, és nagyon gyengéden. Eliose-t emlékeztette a hangja valakiére. Elfogadta a felé nyújtott kesztyűs kezet, és hagyta, hogy a férfi a hófehér lóhoz vezesse. Reszkető karokkal ragadta meg a ló selymes sörényét, aztán az idegen megfordult, és magára hagyta a zsoldost.

Eliose nem szólt egy szót sem, ahogy suhantak a fák között. A ló patái mintha nem is érték volna a földet, Eliose behunyta a szemét és elképzelte, hogy suhannak a levegőben. Olyan könnyű lett volna megadni magát a fáradtságnak és a rémületnek, és elájulni. De tudni akarta megmentője kilétét. Mikor kinyitotta a szemét, még mindig a sűrű erdőben jártak, de a hold már kezdett alábukni a horizonton.

Az éjszaka olyan gyorsan suhant el Eliose mellett, szinte észre sem vette. Figyelte, hogyan világosodik ki keleten az ég alja, és hogyan lepik el színek az ég hatalmas festővásznát. Milyen gyönyörű volt a napfelkelte. Eliose rájött, hogy az idegen egy tisztásra hozta, és már egy ideje egy helyben állnak. Pironkodva szegte le a fejét, mire a férfi felkuncogott mély hangján.

Apró remegések futottak végig Eliose testén a hang hallatán. Aztán orrát megcsapta kedvenc orgonáinak illata. Szeme tágra nyílt a döbbenettől, és hátrafordult az idegen felé. Csokoládébarna szempárral találkozott, a csuklya alól kilógott az idegen kusza, barna haja. Eliose csak egyetlen emberhez tudta párosítani ezt a hangot, és ezeket a szemeket. Az ő titkos látogatója a labirintusban. Ugyanakkor…

- Mr. Cleeves? – kérdezte bizonytalanul. A férfi teste megfeszült a név hallatán, amit Eliose annak biztos jeleként értelmezett, hogy eltalálta. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől. Lehetséges, hogy Adric az ő látogatója?

A férfi nem szólt egy szót sem, leszállt a lóról, aztán lesegítette a lányt is. Noha kesztyű volt a kezén, és alig értek egymáshoz, Eliose-t akkor is megrázta ez a kapcsolat. Megborzongott, de nem a hűvös hajnaltól. Elengedte megmentője kezét és a fák szélére ment, ahol már ritkult az erdő, és kiválóan rálátott a domb mögött ébredező napra. Érezte, hogy nincs egyedül. A férfi követte.

Megfordult, és zavarba jött a közelségétől. Nem is hallotta, mikor lépett ilye közel hozzá. Hátát az egyik fának támasztotta, és immáron másodszorra érezte pár óra leforgása alatt, hogy a durva kéreg a hátának nyomódik. A férfi vele együtt mozdult, de ezúttal cseppet sem próbált erőszakosan közeledni felé. Csak álltak egymással szemben némán, Eliose bele feledkezett a barna szempárba, ami mint sötét örvény rántotta őt egyre mélyebbre.

Aztán a férfi karjába vetette magát, és zokogni kezdett. Megmarkolta mellkasán a kabátot, ő pedig átkarolta, és lassú, megnyugtató mozdulatokkal simogatta a hátát. Nem szólt egy szót sem, várta, hogy Eliose reszketése alább hagyjon.

- Rettegtem, hogy egyedül maradtam – csukladozta a lány. – Rettegtem, hogy mit tehetnek velem.

- Semmi baj, Eliose. Már vége.

- Én… úgy féltem. – Eliose a szeme előtt látta, hogy a férfi hogyan mészárolta le azokat a megtermett zsoldosokat. Látta a sebükből spriccelő vért, és még jobban reszketett az emléktől. Gyomra hatalmas bukfenceket vetett, és félő volt, hogy hányni fog. El akart húzódni, de a férfi nem engedte.

- Semmi baj, Eliose. Már vége. Nem bánthatnak – mondta, aztán mintha megérezte volna a lány kétségeit, hozzátette. – Én sem foglak.

És isten látja lelkét, Eliose elhitte. Elhitte, hogy a karjaiban nem esik bántódása. Hogy a férfi bármitől megvédené. Szép lassan a sírása is csendesült, könnyáztatta szemével felnézett a férfira, és pár percig némán tanulmányozta arcának azon apró részét, amit látott a maszktól. Aztán remegő kezekkel felnyúlt, és mikor a férfi nem tiltakozott, lehúzta róla a rongyot. De nem tudta felfedni az arcát, mert az ismerős, fekete maszk ott volt rajta.

Eliose lassan végigsimított a maszk élén, aztán a férfi állán, és az ajkán. Teljesen elveszett a gondolataiban, nem is nagyon volt tudatában annak, mit csinált. A férfi válaszul eltűrt egy kósza tincset a lány füle mögé, és kezét a lány finom bőrén hagyta. A kesztyű tapintása egyáltalán nem volt durva. A férfi óvatosan felé hajolt, Eliose pedig nem tiltakozott, mikor megcsókolta.

Akkor és ott ez így tűnt helyesnek. Akármilyen durva is volt Adric, ebben a pillanatban képtelen lett volna ellentmondani neki, gondolta Eliose.

Ajkai puhák voltak, egyáltalán nem volt olyan durva, mint emlékezett rá. Finoman, gyengéden simogatta vele az övét, egyáltalán nem volt erőszakos, mint az éjjel. Eliose annyira belefeledkezett a csókba, hogy a környezetére nem is figyelt. Csalódottan felnyögött, mikor a férfi elhúzódott, egy kifürkészhetetlen pillantást vetett a fák felé, még egyszer végigsimított Eliose arcán, aztán lopott még egy gyors csókot.

- Mennem kell. – Csak ennyit mondott, aztán felpattant a fehér lóra, és elvágtatott.

Eliose még hosszú percekig állt ott remegő lábakkal, a felkelő nap sugarai vörösre festették alakját, miközben szótlanul bámult a távolodó lovas után.

Sighard és társai némán figyelték, ahogy a zsoldosok felgyújtják az otthonukat.

Fabio és Quentin mogorván, karba tett kézzel álltak a fák takarásába, és szó nélkül figyelték porig égni mindenüket. Ezért még vissza fognak vágni, fogadkoztak magukban. Adric és a többiek lovon menekültek tovább a biztonságos rejtekhelyükre, Sighard feladata volt megmenteni Eliose-t, és mindent, ami a házból marad. Nos, ahogy a lángokat nézték, itt nem lesz sok dolguk.

Figyelték, ahogy a zsoldosok egy lóra ültetik a rémült lányt, és a megfelelő időre várva követték őket a fák mögé rejtőzve. Mielőtt azonban lecsaphattak volna, valami megzavarta őket. Meglátták a lovast, és azonnal fedezékbe húzódtak, gondolván, hogy újabb ellenség érkezett.

Aztán meglátták, ahogy az idegen kardot ránt. Látták megcsillanni a rubint a markolatban, és azonnal egymásra néztek. Sighard némán biccentett, és visszafordultak a lovasok felé. A legtöbbjük máris vérbe fagyva hevert a földön, azok pedig, akik gyávák voltak szembenézni a halállal, elvágtattak az ellenkező irányba. Sighard nagyon is jól ismerte a kardvívó mozdulatait. Annyiszor látta már az évek során, hogy meg sem lepődött igazán.

Ugyanakkor érezte, hogy itt valami nem stimmel. Nekik kéne megmenteni a lányt. Hiszen Adric ezt a feladatot adta nekik. Vajon meggondolta magát?

Nem, valami akkor sem volt rendjén azzal, ahogy a zsoldosok egymás után hulltak le a lovakról. Miközben az idegen a zsoldosok vezetőjével párbajozott, felmerült a gondolat Sighardban, hogy megragadja Eliose-t, és eltűnjön onnan. De a kíváncsisága erősebb volt.

- Még várunk – suttogta Quentin-nek és Fabio-nak.

- Mire? Ki tudja, merre viszi a lányt – méltatlankodott Fabio.

- Ha Eliose nélkül térünk vissza, Adric nagyon dühös lesz – tette hozzá Quentin. – Ki tudja, mit művel velünk.

- Ti is láttátok, amit én – szögezte le Sighard, mire mindannyian elnémultak.

Igen, mind látták. És nem értették.

A párbaj véget ért, a férfi pedig lóra tette Eliose-t és elvágtatott vele. Sighard intett a többieknek, és utánuk indultak. Mivel úgy ismerték az erdőt, mint a tenyerüket, ezért gyalogszerrel is könnyedén követni tudták őket. Tisztes távolban maradtak, mindig az árnyékban, nehogy felfedezzék őket. De az idő ellenük dolgozott. Már hajnalodott, nekik pedig utol kellett érniük Adric csapatát, mielőtt visszatérnek a zsoldosok.

Egy pillanatra szem elől tévesztették a párost, aztán negyed óra bolyongás után rájuk bukkantak a tisztáson. Elég távol voltak, hogy ne lássák, mi zajlik le a felkelő nap fényében, de az idegen kiszúrta őket, mert nem sokkal érkezésük után távozott. Sighard nem látta értelmét, hogy tovább titkolják jelenlétüket.

- Hozzátok a lovakat – intett fejével két társának, ő maga pedig kilépett a tisztásra. Eliose megrezdült a látványára, ő pedig megadón feltartotta a két kezét. – Csak én vagyok, Sighard.

Eliose tagjai kissé elernyedtek, de azért óvatos maradt.

- Mit akarsz? Vissza akarsz vinni hozzá? – kérdezte halkan, de nem úgy tűnt, mint aki igazán tiltakozni akar.

- Igen, Eliose.

- Sighard! – kiáltotta Quentin a tisztás széléről. Intett nekik, jelezve, hogy idehozták a lovakat. Sighard biccentett.

- Menjünk, Eliose.

- Magamra hagytatok – vetette a szemére a lány, miközben a fák felé haladtak.

- Nem tehettünk mást. Azt hittük, érted jöttek. Későn jöttünk rá, hogy csapda volt. Adric elvitte a húgát egy biztonságos helyre.

- Biztonságos – horkant fel a lány. Sighard teljesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát, ezért nem szólt semmit megjegyzésre. – És ezúttal kivel kell utaznom?

- Senkivel – mondta Fabio, és megeresztett egy félszeg, bocsánatkérő mosolyt a lány felé. – Adric ideadta a lovát. – A férfi egy éjfekete kanca kantárját adta Eliose kezébe. A lány megbűvölten nézte az állatot, majd bizonytalan kézzel felé nyúlt, és megsimogatta az állat fényes, fekete szőrét.

- A neve Iffrin – mondta Sighard.

- Nem érdekel – mondta a lány. Próbált közömbösnek tűnni, de a szemében látni lehetett, mekkora rajongással nézi a lovat. Iffrin orrát a lány arcához nyomta, egymás után háromszor, és türelmetlenül fújtatott. Megkedvelte a lányt.

- Mennünk kéne – szakította félbe őket Quentin. – Hadd segítsek – lépett Eliose-hez, felsegítette Iffrin nyergébe, és maga is felszállt egy barna kancára.

- Délnek megyünk, aztán kis kitérővel nyugatnak fordulunk, a tengerpart felé. Nem akarjuk, hogy kövessenek minket – magyarázta Sighard. Eliose biccentett, hogy értette, aztán megindultak a fák között. A férfiak úgy gondolták, lassítanak a tempón Eliose kedvéért, a lány azonban kacagva vágtatott el mellettük Iffrin hátán. Meglepődötten egymásra néztek, elvigyorodtak, és ők is megszaporázták a lovukat.

A nap már elkerülte a delet, mikor Adric paták dobogását hallotta közeledni. Kilépett a ház elé, és homlokát ráncolva meredt a fák felé. Először semmit nem látott. Árnyékot tartott a kezével, hunyorított, ekkor kivette Iffrin fekete alakját, és rajta Eliose-t, ahogy messze maga mögött hagyva két kísérőjét, a ház felé tart. Adric szívéről hatalmas kő zuhant le, mikor látta, hogy jól van.

Nem hagyta volna védtelenül a lányt, ha tudta volna, hogy csapdába csalják. De sajnos a csapdák ilyenek. Váratlanul ejtik fogva áldozataikat. Azt is sajnálta, hogy a faház porig égett, szerette azt a helyet. De volt most ennél fontosabb dolga is.

Eliose ügyes, gyakorlott kézzel állította meg Iffrint nem messze Adric-től, nevetve kapkodott levegő után, megpaskolta a kanca nyakát, és hátranézett két kísérőjére. Arca kipirult, és olyan elragadó látványt nyújtott Adric számára, legszívesebben azonnal magához rántotta volna. A lány telt ajkán mosoly bujkált, ahogy Sighard, Fabio és Quentin megálltak mellette.

- Lassúak vagytok, fiúk – nevette a lány.

- Iffrin hátán könnyen beszélsz – vágott vissza Fabio.

- Ha egyszer az a ló megindul, mi csak a porfelhőt nézhetjük utána – nyögött fel Quentin, és fáradtan lemászott a nyeregből. Sighard elindult, hogy lesegíti Eliose-t is, de Adric megelőzte.

Karját felnyújtotta a lánynak, aki azonnal elnémult, ajka vékony vonallá préselődött, de szó nélkül hagyta, hogy Adric segítsen neki. Amint földet ért, nekirontott. Adric-et felkészületlenül érte a támadás, a többiek pedig nevetve figyelték a jelenetet.

- Gyáva féreg! – kiáltotta Eliose dühösen. Minden mérgét és félelmét a férfira zúdította, az se érdekelte, ha megmentette a végén. – Ott hagytál egyedül! Magamra hagytál!

- Szóval már tegeződünk? Azt hittem ez túl bizalmas viszonyt feltételezne közöttünk. – Adric ajka mosolyra rándult, mire Eliose csak még dühösebb volt. A férfinak tetszett a látvány.

- Ha meg akartál öletni, miért nem tetted meg már ott a házunkban?

- Egyáltalán nem akartalak megölni, Eliose. Sokkal jobb terveim vannak számodra.

Eliose pofonvágta a férfit, és ököllel ütni kezdte a mellkasát, azonban áldozata megragadta a csuklóját. Közben különféle válogatott skót szitkokat üvöltött a férfira. Adric jól szórakozott egészen addig, míg Tucker ki nem lépett a ház ajtaján, és gondterhelt arccal félbe nem szakította őket.

- Adric – mondta komoran, mire mindenki felé fordult. – Végzett az orvos.

- Orvos? – ráncolta a homlokát Sighard. Aggodalom villant át a szemén. Eliose nagyot nyelt, és ő is elcsendesedett. Adric még mindig fogta a csuklóját, erre a kijelentésre pedig megszorította, hogy szinte már fájt. Mintha erőt akarna meríteni a lányból.

Eliose majdnem felnyögött, fel is nézett az arcára, hogy megmondja neki a véleményét, de elnémult, mikor meglátta a szemében a félelmet, aggodalmat és kétségbeesést. Valami nagy baj lehetett.

- Miféle orvos? – kérdezte erőteljesebben Sighard, hangja egyszerre tűnt dühösnek, és rémültnek, mintha tudta volna, mi fog következni.

- Üldöztek minket – felelte tömören Adric. – Többen voltak, mint hittük. Sikerült leráznunk őket, de…

- De? – türelmetlenkedett Sighard.

- Egyikük eltalálta Rebecca-t – mondta Adric. Eliose nagyot nyelt, Sighard azonnal elviharzott mellettük, és az előbbi vidám hangulatnak vége volt.

A többiek is bementek a kunyhóba, csak Eliose maradt odakinn Adric-kel. A férfi nem nézett rá, tovább fogta a lány kezét, és közben próbálta megőrizni a hidegvérét. Olyan üres volt a tekintete, hogy Eliose ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy legalább kicsit megvigasztalja. Ahogy ő tette vele az imént. Mégsem tudta rávenni magát, hogy megérintse. Egy perccel később, mikor már rászánta volna magát a mozdulatra, Adric elengedte őt, és szó nélkül bement a házba.

Eliose ismét magára maradt, mégis, sokkal elveszettebbnek és magányosabbnak érezte abban a pillanatban a férfit, mint saját magát.