Oldalak

2011. június 27., hétfő

7. fejezet

Jó olvasást! :) Aztán sok kommentet kérek :D



7. fejezet

Eliose a földön feküdt, dermedten és rémülten. Az agya újra és újra lejátszotta maga előtt a jelenetet, ahogy a golyó átsüvített az ablak apró résén, és egyenesen a matracban állt meg. Ahol nem régen még ő ült.
Odakinn paták dobogása, és fegyverek ropogása hallatszott az éjszakában, férfiak kiáltottak, de a házban semmi nem mozdult, mióta Adric-ék elmentek. Vajon hol volt most Rebecca, tűnődött Eliose. Vajon vele minden rendben volt? A szíve zakatolt, ahogy az elhagyatottság, magány érzése megrohanta. Egyedül volt. Magára hagyták.
Aztán Adric és a mondata jutott eszébe. Hogy az apja eljött érte.
De ez nem tűnt logikusnak. Miért akarná az apja, vagy Norford vikomtja holtan látni őt? Miért törnének az életére, és lövöldöznének körülötte tudva azt, hogy akár őt magát is megsebesíthetik? Már éppen felsikoltott volna, mikor a következő golyó nem messze a lába mellett ért földet, mikor felfigyelt a némaságra.
Először meg sem hallotta a fülében dübörgő vértől, és zakatoló szívétől, aztán a felismerés fejbe kólintotta. A levegő is elnehezült, mintha minden porszem megállt volna körülötte, a lyukas párnákból tollak szálldostak mindenfelé. A némaság szinte fülsértő volt, de ő még nem mert mozdulni. Remegve kuporodott össze a padlón, és menekülő utat keresve, vadul nézett körbe a szobában. Semmit nem talált, ahová elbújhatott volna, a lánc miatt pedig képtelen volt az ablakon át kiszökni.
Mit fog most tenni?
Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. Valakik voltak odakinn, az előszobában. A léptek durvák és nehezek voltak, cseppet sem hasonlítottak Adric bandájának zajához. Aztán morgásszerű hangot hallott, és tompa puffanásokat. Akik az ajtón túl voltak, minden bizonnyal nem barátságos szándékkal törtek rá a tolvajokra, és nem is azért, hogy őt megmentsék.
- Megtaláltátok? – vált ki egy mély, reszelős hang a többi közül, túlkiabálva a bútorok felborulásának zaját. – Itt kell lennie valahol a görénynek.
- Nem, főnök. Úgy tűnik mindenki eliszkolt, mikor megláttak minket – válaszolta valaki.
Eliose kővé dermedt. Egy dolog azt hinni, hogy magára hagyták, és megint más tudni. A rémületén aztán düh kerekedett felül. Csak kerüljön a kezei közé Adric… Magára hagyni egy védtelen nőt…
- Kutassatok tovább, hátha legalább találunk valami értékeset. Míg nem visszük elé tálcán a férfi fejét, addig nem kapjuk meg a fizetésünk – mondta megint az ijesztő hangú férfi. Bizonyára ő volt a vezető.
Zsoldosok. Eliose szíve még jobban zakatolni kezdett a felismeréstől. Kegyetlen zsoldosok kezére került, ez százszor rosszabb volt, mint Adric és bandája „vendégszeretetét” élvezni. Ha rájönnek, kicsoda ő… Ki tudja, talán nem ölnék meg azonnal. Talán a főnökük elé vinnék, aki eljátszadozna vele, megkínozná…
Nagyot nyelt, és igyekezett tovaűzni a fejéből a rémképeket. Nem omolhat össze. Valahogy ki kell szabadítani a lábát, és megszökni, vagy legalább elrejtőzni, mielőtt a zsoldosok megtalálják. Óvatosan megmozdította a lábát, hogy megpróbáljon bekúszni az ágy alá, azonban megcsörrent a lánc a lábán, és odakinn minden elhallgatott. Szívverése vad ütemre gyorsult, és meghallotta, hogy léptek közelednek az ajtó felé, látta is a hatalmas árnyékot az ajtó alatti résen.
Felnyögött – inkább nyüszített – és még gyorsabban mozgott, de már késő volt. Tudták, hogy ott van. Erőtlen, remegő ujjaival épp akkor kapaszkodott meg az ágy keretében, mikor az ajtó egy hatalmas robajjal kivágódott, és egy hatalmas férfi lépett be rajta. Bőre sötét volt, Eliose csak néhány helyen látott ilyen férfit, még ritkaságnak számítottak errefelé. Sötét szemét rászegezte, ő pedig úgy érezte, megnyílik alatta a föld.
Eliose azonnal tudta, melyikük a főnök, ugyanis sokkal izmosabb, magasabb, és szélesebb volt, mint a többiek. Arcának bal feléről y alakú sebhely húzódott ajkának jobb sarkán át, egészen az álláig. Mintha valaki megpróbálta volna felhasítani a húst, de félbeszakították volna a folyamat közben. Jobb fülében hatalmas, sötétszínű törzsi karika volt, mellkasát semmi nem takarta, ezért Eliose zavarában lesütötte a szemét.
A férfi derekára egy fényes anyag volt kötve, nadrágja is kissé törökösen lógott rajta. Még az apja mesélt neki a törökországi utazásán látott temérdek csodálatos anyagról és ruháról, innen ismerte meg. Lábán egy vékony anyagú, fekete papucsszerű cipő volt, míg a többiekén durva bőrcsizma. Akkora volt, hatalmas teste teljesen elzárta az egyetlen kijáratot. Eliose felnyögött, és hagyta, hogy a haja eltakarja az arcát, mikor leszegte a fejét. Rémülten húzódott közelebb az ágyhoz, ami egyetlen mentsvára volt.
- Úgy látom, hagytak itt nekünk egy kis ajándékot – mondta durván a férfi, és Eliose érezte, ahogy végigméri hálóinges testét. Pillantása szinte lyukat égetett a bőrébe, de egyáltalán nem kellemes módon, mint mikor Adric mérte végig. – Őt magunkkal visszük.
- Elvisszük neki? – kérdezte izgatottan egy másik sötétbőrű férfi. Furcsa, Eliose számára ismeretlen akcentussal beszélték az angolt. A vezetőjük egy pár pillanatig – ami Eliose számára örökkévalóságnak tűnt – nem válaszolt.
- Még nem tudom – felelte végül, és tűnődve biccentette oldalra a fejét. Eliose valami apró kattanást hallott, felnézett, és a szíve megszűnt dobogni. Egyenesen egy puska csövével nézett szemközt.
Hát nem azt mondta a férfi, hogy magukkal viszik?
Eliose felsikoltott, ahogy eldördült a pisztoly. A fülsértő hang még napokig ott visszhangzott a fülében. Beletelt pár percbe, mire észrevette, hogy továbbra is lélegzik. Ekkor megkockáztatott egy óvatos pillantást maga elé, és látta, hogy szabaddá vált a lába. A férfi a láncra célzott, és nem rá. Közvetlenül ez után két erős kar ragadta meg a hóna alatt, durván talpra emelték, és az ajtó felé taszították.
Dobogó szívvel, és lesütött szemekkel haladt el a robosztus férfi mellett, aki szenvtelenül végigmérte őt, ajkán elégedett mosoly bujkált. Undorító, gondolta Eliose. A többi férfi is megindult kifelé, miután rájöttek, hogy semmi értékelhető nincs a kunyhóban – Eliose-on kívül. A lány ökölbe szorította a kezét mérgében. Adric-nek még a drága portékáit is volt ideje kimenekíteni, de őt képes volt hátrahagyni. És még azt mondta neki…
Inkább vissza sem gondolt azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttek. Nem lett volna értelme. A férfinak csak a szája volt nagy, valójában nem szállt volna szembe az apjával, hiszen most is elszaladt, mint egy gyáva nyúl.
Az egyik nagydarab férfi nagyot lökött rajta, és egy hatalmas, éjfekete ló felé irányította a lányt. Eliose egy pillanatra megtorpant rémületében, az állatnak párafelhő gomolygott az orra előtt, ahogy fújtatva eresztette ki a levegőt. Hatalmas patájával a földet rúgta türelmetlenül, hosszú, fekete sörénye apró hullámokban omlott le róla, elfedve a díszes kantár egy részét. Eliose azt is látta, hogy egy szarvat erősítettek a hám tetejére. A ló morogva csikorgatta fogai között a zablát, a kantárt birtokló férfi is alig bírta féken tartani.
A fekete férfi most megfogta Eliose karját, és durván az állat irányába húzta. Felültette a tiltakozó lányt, aztán maga is felszállt, és két hatalmas karja közé zárta őt. Az egyik férfi, mielőtt még elvágtattak volna a helyszínről az erdő irányába, egy égő fáklyát hajított a kunyhóra. Eliose figyelte, ahogy a lángok pillanatok alatt elemésztik a házat, egyetlen hatalmas tűzgömbbé változtatva azt. A deszkák recsegtek, az éjfekete füst pedig óriási lendülettel szállt felfelé, pillanatok alatt ellepte a környéket.
Aztán egy kiáltással megindultak.
Eliose haja lobogott a szélben, könnyeinek ideje sem volt végigfolyni az arcán, a szél azonnal felkapta őket, amint kicsordultak.
Aztán a menet váratlanul megtorpant.
A zsoldosok vezére némán, összeszűkült szemekkel pásztázta előttük az erdőt. Eliose is hallotta halványan egy ló hangját, aztán megpillantotta. A sötét erdőben úgy vágtatott feléjük, akár egy fényes lámpa. A fehér ló körül lobogott szőke sörénye, homlokán csillag alakú, fekete folt volt. Eliose látta, hogy a fenséges állat patájára rálóg a szőke, hosszú szőre.
Pillantása feljebb kúszott a lovasra. Egy fekete köpenyes alak ült a lovon, ruhája szinte beleolvadt az éjszakába, ahogy közelebb értek Eliose azt is látta, hogy egy rongy takarja az arcát. Lassított felvételben látta először, és átfutott a fején a menekülés reménye. Az idegen nyaktörő iramban haladt a csoport felé, mikor már majdnem elérte őket kirántotta a kardját. Eliose csak egyszer látta megcsillanni a fémet a holdfényben, egy rubinvörös villanás után nyögés és kiáltás hangjára lett figyelmes.
Az idegen olyan sebességgel vágtatott el mellettük, szinte csak elmosódott foltot látott belőle. Eliose oldalra kapta a fejét két kísérőjük felé, egyiküknek átvágott torkából megáradt patakként folyt skarlátvörös vére, a másiknak a karját szelte le a penge. Miután a férfi egy suhintással elintézte a többi harcost is, megfordította a lovát, és dühödt tekintetét Eliose kísérőjére meresztette.
A zsoldos nem hátrált meg a kihívás elől, ő maga is előrántott egy kardot a ló nyergére erősített tokból, és feszülten várta az idegent. Eliose majdnem elkiáltotta magát, ekkor a fehér paripa megiramodott feléjük, a lány behúzta a fejét, és már csak az összeütődő fémek hangját hallotta. A mögötte ülő férfi ügyesen kivédte az első támadást, de elvesztette az egyensúlyát, és a megriadt ló ledobta a hátáról, Eliose-szal együtt.
A lány megdörzsölte fájó hátát a zuhanás után, és a két férfira szegezte a tekintetét. Mindketten a földön voltak, és most támadásra kész ragadozókként köröztek. A zsoldos kitört, kardját a férfi felé lendítette, de az egy ügyes mozdulattal az utolsó pillanatban kitért előle, és mire Eliose pisloghatott volna, máris vágást ejtett ellenfele felkarján. Fémek csapódtak egymáshoz, aztán újabb döfés.
Mintha egy örökkévalóságig párbajoztak volna, végül, mikor már Eliose kezdte elveszíteni a reményt, titokzatos megmentője átdöfte pengéjével a férfi lábát, aki üvöltve rogyott a földre. Semmit nem tehetett, mikor a férfi hátat fordított neki, és Eliose felé indult. A lány kissé megrémült, hiszen látta, hogyan bánt el a többi zsoldossal, pár pillanatig harcot vívott benne a menekülés iránti késztetés, és a megadás. A férfi megállt előtte, kinyújtotta a kezét, és türelmesen várt.
- Nem foglak bántani. – mondta halkan, és nagyon gyengéden. Eliose-t emlékeztette a hangja valakiére. Elfogadta a felé nyújtott kesztyűs kezet, és hagyta, hogy a férfi a hófehér lóhoz vezesse. Reszkető karokkal ragadta meg a ló selymes sörényét, aztán az idegen megfordult, és magára hagyta a zsoldost.
Eliose nem szólt egy szót sem, ahogy suhantak a fák között. A ló patái mintha nem is érték volna a földet, Eliose behunyta a szemét és elképzelte, hogy suhannak a levegőben. Olyan könnyű lett volna megadni magát a fáradtságnak és a rémületnek, és elájulni. De tudni akarta megmentője kilétét. Mikor kinyitotta a szemét, még mindig a sűrű erdőben jártak, de a hold már kezdett alábukni a horizonton.
Az éjszaka olyan gyorsan suhant el Eliose mellett, szinte észre sem vette. Figyelte, hogyan világosodik ki keleten az ég alja, és hogyan lepik el színek az ég hatalmas festővásznát. Milyen gyönyörű volt a napfelkelte. Eliose rájött, hogy az idegen egy tisztásra hozta, és már egy ideje egy helyben állnak. Pironkodva szegte le a fejét, mire a férfi felkuncogott mély hangján.
Apró remegések futottak végig Eliose testén a hang hallatán. Aztán orrát megcsapta kedvenc orgonáinak illata. Szeme tágra nyílt a döbbenettől, és hátrafordult az idegen felé. Csokoládébarna szempárral találkozott, a csuklya alól kilógott az idegen kusza, barna haja. Eliose csak egyetlen emberhez tudta párosítani ezt a hangot, és ezeket a szemeket. Az ő titkos látogatója a labirintusban. Ugyanakkor…
- Mr. Cleeves? – kérdezte bizonytalanul. A férfi teste megfeszült a név hallatán, amit Eliose annak biztos jeleként értelmezett, hogy eltalálta. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől. Lehetséges, hogy Adric az ő látogatója?
A férfi nem szólt egy szót sem, leszállt a lóról, aztán lesegítette a lányt is. Noha kesztyű volt a kezén, és alig értek egymáshoz, Eliose-t akkor is megrázta ez a kapcsolat. Megborzongott, de nem a hűvös hajnaltól. Elengedte megmentője kezét és a fák szélére ment, ahol már ritkult az erdő, és kiválóan rálátott a domb mögött ébredező napra. Érezte, hogy nincs egyedül. A férfi követte.
Megfordult, és zavarba jött a közelségétől. Nem is hallotta, mikor lépett ilye közel hozzá. Hátát az egyik fának támasztotta, és immáron másodszorra érezte pár óra leforgása alatt, hogy a durva kéreg a hátának nyomódik. A férfi vele együtt mozdult, de ezúttal cseppet sem próbált erőszakosan közeledni felé. Csak álltak egymással szemben némán, Eliose bele feledkezett a barna szempárba, ami mint sötét örvény rántotta őt egyre mélyebbre.
Aztán a férfi karjába vetette magát, és zokogni kezdett. Megmarkolta mellkasán a kabátot, ő pedig átkarolta, és lassú, megnyugtató mozdulatokkal simogatta a hátát. Nem szólt egy szót sem, várta, hogy Eliose reszketése alább hagyjon.
- Rettegtem, hogy egyedül maradtam – csukladozta a lány. – Rettegtem, hogy mit tehetnek velem.
- Semmi baj, Eliose. Már vége.
- Én… úgy féltem. – Eliose a szeme előtt látta, hogy a férfi hogyan mészárolta le azokat a megtermett zsoldosokat. Látta a sebükből spriccelő vért, és még jobban reszketett az emléktől. Gyomra hatalmas bukfenceket vetett, és félő volt, hogy hányni fog. El akart húzódni, de a férfi nem engedte.
- Semmi baj, Eliose. Már vége. Nem bánthatnak – mondta, aztán mintha megérezte volna a lány kétségeit, hozzátette. – Én sem foglak.
És isten látja lelkét, Eliose elhitte. Elhitte, hogy a karjaiban nem esik bántódása. Hogy a férfi bármitől megvédené. Szép lassan a sírása is csendesült, könnyáztatta szemével felnézett a férfira, és pár percig némán tanulmányozta arcának azon apró részét, amit látott a maszktól. Aztán remegő kezekkel felnyúlt, és mikor a férfi nem tiltakozott, lehúzta róla a rongyot. De nem tudta felfedni az arcát, mert az ismerős, fekete maszk ott volt rajta.
Eliose lassan végigsimított a maszk élén, aztán a férfi állán, és az ajkán. Teljesen elveszett a gondolataiban, nem is nagyon volt tudatában annak, mit csinált. A férfi válaszul eltűrt egy kósza tincset a lány füle mögé, és kezét a lány finom bőrén hagyta. A kesztyű tapintása egyáltalán nem volt durva. A férfi óvatosan felé hajolt, Eliose pedig nem tiltakozott, mikor megcsókolta.
Akkor és ott ez így tűnt helyesnek. Akármilyen durva is volt Adric, ebben a pillanatban képtelen lett volna ellentmondani neki, gondolta Eliose.
Ajkai puhák voltak, egyáltalán nem volt olyan durva, mint emlékezett rá. Finoman, gyengéden simogatta vele az övét, egyáltalán nem volt erőszakos, mint az éjjel. Eliose annyira belefeledkezett a csókba, hogy a környezetére nem is figyelt. Csalódottan felnyögött, mikor a férfi elhúzódott, egy kifürkészhetetlen pillantást vetett a fák felé, még egyszer végigsimított Eliose arcán, aztán lopott még egy gyors csókot.
- Mennem kell. – Csak ennyit mondott, aztán felpattant a fehér lóra, és elvágtatott.
Eliose még hosszú percekig állt ott remegő lábakkal, a felkelő nap sugarai vörösre festették alakját, miközben szótlanul bámult a távolodó lovas után.


Sighard és társai némán figyelték, ahogy a zsoldosok felgyújtják az otthonukat.
Fabio és Quentin mogorván, karba tett kézzel álltak a fák takarásába, és szó nélkül figyelték porig égni mindenüket. Ezért még vissza fognak vágni, fogadkoztak magukban. Adric és a többiek lovon menekültek tovább a biztonságos rejtekhelyükre, Sighard feladata volt megmenteni Eliose-t, és mindent, ami a házból marad. Nos, ahogy a lángokat nézték, itt nem lesz sok dolguk.
Figyelték, ahogy a zsoldosok egy lóra ültetik a rémült lányt, és a megfelelő időre várva követték őket a fák mögé rejtőzve. Mielőtt azonban lecsaphattak volna, valami megzavarta őket. Meglátták a lovast, és azonnal fedezékbe húzódtak, gondolván, hogy újabb ellenség érkezett.
Aztán meglátták, ahogy az idegen kardot ránt. Látták megcsillanni a rubint a markolatban, és azonnal egymásra néztek. Sighard némán biccentett, és visszafordultak a lovasok felé. A legtöbbjük máris vérbe fagyva hevert a földön, azok pedig, akik gyávák voltak szembenézni a halállal, elvágtattak az ellenkező irányba. Sighard nagyon is jól ismerte a kardvívó mozdulatait. Annyiszor látta már az évek során, hogy meg sem lepődött igazán.
Ugyanakkor érezte, hogy itt valami nem stimmel. Nekik kéne megmenteni a lányt. Hiszen Adric ezt a feladatot adta nekik. Vajon meggondolta magát?
Nem, valami akkor sem volt rendjén azzal, ahogy a zsoldosok egymás után hulltak le a lovakról. Miközben az idegen a zsoldosok vezetőjével párbajozott, felmerült a gondolat Sighardban, hogy megragadja Eliose-t, és eltűnjön onnan. De a kíváncsisága erősebb volt.
- Még várunk – suttogta Quentin-nek és Fabio-nak.
- Mire? Ki tudja, merre viszi a lányt – méltatlankodott Fabio.
- Ha Eliose nélkül térünk vissza, Adric nagyon dühös lesz – tette hozzá Quentin. – Ki tudja, mit művel velünk.
- Ti is láttátok, amit én – szögezte le Sighard, mire mindannyian elnémultak.
Igen, mind látták. És nem értették.
A párbaj véget ért, a férfi pedig lóra tette Eliose-t és elvágtatott vele. Sighard intett a többieknek, és utánuk indultak. Mivel úgy ismerték az erdőt, mint a tenyerüket, ezért gyalogszerrel is könnyedén követni tudták őket. Tisztes távolban maradtak, mindig az árnyékban, nehogy felfedezzék őket. De az idő ellenük dolgozott. Már hajnalodott, nekik pedig utol kellett érniük Adric csapatát, mielőtt visszatérnek a zsoldosok.
Egy pillanatra szem elől tévesztették a párost, aztán negyed óra bolyongás után rájuk bukkantak a tisztáson. Elég távol voltak, hogy ne lássák, mi zajlik le a felkelő nap fényében, de az idegen kiszúrta őket, mert nem sokkal érkezésük után távozott. Sighard nem látta értelmét, hogy tovább titkolják jelenlétüket.
- Hozzátok a lovakat – intett fejével két társának, ő maga pedig kilépett a tisztásra. Eliose megrezdült a látványára, ő pedig megadón feltartotta a két kezét. – Csak én vagyok, Sighard.
Eliose tagjai kissé elernyedtek, de azért óvatos maradt.
- Mit akarsz? Vissza akarsz vinni hozzá? – kérdezte halkan, de nem úgy tűnt, mint aki igazán tiltakozni akar.
- Igen, Eliose.
- Sighard! – kiáltotta Quentin a tisztás széléről. Intett nekik, jelezve, hogy idehozták a lovakat. Sighard biccentett.
- Menjünk, Eliose.
- Magamra hagytatok – vetette a szemére a lány, miközben a fák felé haladtak.
- Nem tehettünk mást. Azt hittük, érted jöttek. Későn jöttünk rá, hogy csapda volt. Adric elvitte a húgát egy biztonságos helyre.
- Biztonságos – horkant fel a lány. Sighard teljesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát, ezért nem szólt semmit megjegyzésre. – És ezúttal kivel kell utaznom?
- Senkivel – mondta Fabio, és megeresztett egy félszeg, bocsánatkérő mosolyt a lány felé. – Adric ideadta a lovát. – A férfi egy éjfekete kanca kantárját adta Eliose kezébe. A lány megbűvölten nézte az állatot, majd bizonytalan kézzel felé nyúlt, és megsimogatta az állat fényes, fekete szőrét.
- A neve Iffrin – mondta Sighard.
- Nem érdekel – mondta a lány. Próbált közömbösnek tűnni, de a szemében látni lehetett, mekkora rajongással nézi a lovat. Iffrin orrát a lány arcához nyomta, egymás után háromszor, és türelmetlenül fújtatott. Megkedvelte a lányt.
- Mennünk kéne – szakította félbe őket Quentin. – Hadd segítsek – lépett Eliose-hez, felsegítette Iffrin nyergébe, és maga is felszállt egy barna kancára.
- Délnek megyünk, aztán kis kitérővel nyugatnak fordulunk, a tengerpart felé. Nem akarjuk, hogy kövessenek minket – magyarázta Sighard. Eliose biccentett, hogy értette, aztán megindultak a fák között. A férfiak úgy gondolták, lassítanak a tempón Eliose kedvéért, a lány azonban kacagva vágtatott el mellettük Iffrin hátán. Meglepődötten egymásra néztek, elvigyorodtak, és ők is megszaporázták a lovukat.


A nap már elkerülte a delet, mikor Adric paták dobogását hallotta közeledni. Kilépett a ház elé, és homlokát ráncolva meredt a fák felé. Először semmit nem látott. Árnyékot tartott a kezével, hunyorított, ekkor kivette Iffrin fekete alakját, és rajta Eliose-t, ahogy messze maga mögött hagyva két kísérőjét, a ház felé tart. Adric szívéről hatalmas kő zuhant le, mikor látta, hogy jól van.
Nem hagyta volna védtelenül a lányt, ha tudta volna, hogy csapdába csalják. De sajnos a csapdák ilyenek. Váratlanul ejtik fogva áldozataikat. Azt is sajnálta, hogy a faház porig égett, szerette azt a helyet. De volt most ennél fontosabb dolga is.
Eliose ügyes, gyakorlott kézzel állította meg Iffrint nem messze Adric-től, nevetve kapkodott levegő után, megpaskolta a kanca nyakát, és hátranézett két kísérőjére. Arca kipirult, és olyan elragadó látványt nyújtott Adric számára, legszívesebben azonnal magához rántotta volna. A lány telt ajkán mosoly bujkált, ahogy Sighard, Fabio és Quentin megálltak mellette.
- Lassúak vagytok, fiúk – nevette a lány.
- Iffrin hátán könnyen beszélsz – vágott vissza Fabio.
- Ha egyszer az a ló megindul, mi csak a porfelhőt nézhetjük utána – nyögött fel Quentin, és fáradtan lemászott a nyeregből. Sighard elindult, hogy lesegíti Eliose-t is, de Adric megelőzte.
Karját felnyújtotta a lánynak, aki azonnal elnémult, ajka vékony vonallá préselődött, de szó nélkül hagyta, hogy Adric segítsen neki. Amint földet ért, nekirontott. Adric-et felkészületlenül érte a támadás, a többiek pedig nevetve figyelték a jelenetet.
- Gyáva féreg! – kiáltotta Eliose dühösen. Minden mérgét és félelmét a férfira zúdította, az se érdekelte, ha megmentette a végén. – Ott hagytál egyedül! Magamra hagytál!
- Szóval már tegeződünk? Azt hittem ez túl bizalmas viszonyt feltételezne közöttünk. – Adric ajka mosolyra rándult, mire Eliose csak még dühösebb volt. A férfinak tetszett a látvány.
- Ha meg akartál öletni, miért nem tetted meg már ott a házunkban?
- Egyáltalán nem akartalak megölni, Eliose. Sokkal jobb terveim vannak számodra.
Eliose pofonvágta a férfit, és ököllel ütni kezdte a mellkasát, azonban áldozata megragadta a csuklóját. Közben különféle válogatott skót szitkokat üvöltött a férfira. Adric jól szórakozott egészen addig, míg Tucker ki nem lépett a ház ajtaján, és gondterhelt arccal félbe nem szakította őket.
- Adric – mondta komoran, mire mindenki felé fordult. – Végzett az orvos.
- Orvos? – ráncolta a homlokát Sighard. Aggodalom villant át a szemén. Eliose nagyot nyelt, és ő is elcsendesedett. Adric még mindig fogta a csuklóját, erre a kijelentésre pedig megszorította, hogy szinte már fájt. Mintha erőt akarna meríteni a lányból.
Eliose majdnem felnyögött, fel is nézett az arcára, hogy megmondja neki a véleményét, de elnémult, mikor meglátta a szemében a félelmet, aggodalmat és kétségbeesést. Valami nagy baj lehetett.
- Miféle orvos? – kérdezte erőteljesebben Sighard, hangja egyszerre tűnt dühösnek, és rémültnek, mintha tudta volna, mi fog következni.
- Üldöztek minket – felelte tömören Adric. – Többen voltak, mint hittük. Sikerült leráznunk őket, de…
- De? – türelmetlenkedett Sighard.
- Egyikük eltalálta Rebecca-t – mondta Adric. Eliose nagyot nyelt, Sighard azonnal elviharzott mellettük, és az előbbi vidám hangulatnak vége volt.
A többiek is bementek a kunyhóba, csak Eliose maradt odakinn Adric-kel. A férfi nem nézett rá, tovább fogta a lány kezét, és közben próbálta megőrizni a hidegvérét. Olyan üres volt a tekintete, hogy Eliose ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy legalább kicsit megvigasztalja. Ahogy ő tette vele az imént. Mégsem tudta rávenni magát, hogy megérintse. Egy perccel később, mikor már rászánta volna magát a mozdulatra, Adric elengedte őt, és szó nélkül bement a házba.
Eliose ismét magára maradt, mégis, sokkal elveszettebbnek és magányosabbnak érezte abban a pillanatban a férfit, mint saját magát.

2011. június 26., vasárnap

Részlet

Egy kis részlet, aztán hozom a teljeset :3 ;) Hogy addig se unatkozzatok...



Miután a férfi egy suhintással elintézte a többi harcost is, megfordította a lovát, és dühödt tekintetét Eliose kísérőjére meresztette.
A zsoldos nem hátrált meg a kihívás elől, ő maga is előrántott egy kardot a ló nyergére erősített tokból, és feszülten várta az idegent. Eliose majdnem elkiáltotta magát, ekkor a fehér paripa megiramodott feléjük, a lány behúzta a fejét, és már csak az összeütődő fémek hangját hallotta. A mögötte ülő férfi ügyesen kivédte az első támadást, de elvesztette az egyensúlyát, és a megriadt ló ledobta a hátáról, Eliose-szal együtt.
A lány megdörzsölte fájó hátát a zuhanás után, és a két férfira szegezte a tekintetét. Mindketten a földön voltak, és most támadásra kész ragadozókként köröztek. A zsoldos kitört, kardját a férfi felé lendítette, de az egy ügyes mozdulattal az utolsó pillanatban kitért előle, és mire Eliose pisloghatott volna, máris vágást ejtett ellenfele felkarján. Fémek csapódtak egymáshoz, aztán újabb döfés.
Mintha egy örökkévalóságig párbajoztak volna, végül, mikor már Eliose kezdte elveszíteni a reményt, titokzatos megmentője átdöfte pengéjével a férfi lábát, aki üvöltve rogyott a földre. Semmit nem tehetett, mikor a férfi hátat fordított neki, és Eliose felé indult. A lány kissé megrémült, hiszen látta, hogyan bánt el a többi zsoldossal, pár pillanatig harcot vívott benne a menekülés iránti késztetés, és a megadás. A férfi megállt előtte, kinyújtotta a kezét, és türelmesen várt.
- Nem foglak bántani. – mondta halkan, és nagyon gyengéden. Eliose-t emlékeztette a hangja valakiére. Elfogadta a felé nyújtott kesztyűs kezet, és hagyta, hogy a férfi a hófehér lóhoz vezesse.

2011. június 19., vasárnap

6. fejezet

Jó szórakozást kívánok! :3


6. fejezet

Eliose elveszett. Ez a vadidegen férfi rajta fekszik, csókokkal borítja minden porcikáját, és a legkisebb érintése képes a végletekig felkorbácsolni vágyának tüzét. Mégis… agyának egy apró szeglete továbbra is figyelmeztette, hogy amit tesz, nem helyes. Minden erejével azon kéne lennie, hogy lerázza magáról a férfit, hogy megszabaduljon, és hazamenjen, mielőtt észreveszik az eltűnését. Ha apja rájön erre…
Megborzongott, és ekkor érte az első hidegzuhany. A vágy azonnal semmivé lett a testében. Ha az apja rájön arra, hogy elrabolták, a banda nyomába ered, és addig nem nyugszik, míg meg nem öli őket. Azok a férfiak… Barbárok ugyan, mégsem képes a halálukra gondolni. Főleg az övére. És az a lány… annyira hasonlítanak, bár a férfi arcát durva vonások keretezik, a jobb szeme alatt alig látható sebhely húzódik, és minden porcikájából árad a bűn és a kegyetlenség.
- Elég! – Örült, hogy a hangja kellőképpen határozottnak tűnik, és nem bicsaklott meg, holott a férfi tovább folytatta édes kínzását. – Hagyd abba! El kell engedned! Ha az apám…
- Nem félek az apádtól. – lehelte a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta. Megrándult, ahogy a férfi ujjai felfelé siklottak meztelen, érzékeny bőrén.
- Pedig kéne. Ha megtudja, hogy elraboltatok, mindenkivel végezni fog. – világított rá az igazságra Eliose. A férfi viszont cseppet sem izgatta magát a közelgő halálának hírére. Ujjai finoman besiklottak a lány combja közé. Felnyögött, ahogy a férfi végigsimította a csiklója hegyét. – Ne! – kiáltotta még egyszer, de hangja csak vékonyka nyögés volt. Tiltakozásnak túl gyenge. – Nem érted? Meg… fognak… ölni… - Eliose-nak minden szó után nagyot kellett nyelnie, hogy megőrizze a hidegvérét. Az a sok lecke, hogyan kéne hölgyként viselkednie, mit érnek most? Mit kéne most tennie, mint hölgy?
Kétségbeesetten igyekezett szabadulni, ugyanakkor még többet akart érezni. Kíváncsisága felülkerekedett, és mozdulatlanná dermedve várta, hogy mit fog tenni vele az idegen. Ekkor a férfi váratlanul megállt, és fülelt. Eliose alig tudta kivenni az arcát a sötétben, mégis magán érezte perzselő tekintetét. Ő semmit nem hallott a fülében dübörgő vértől, de ő hallhatott valamit, mert csalódottan felszisszent, felkelt róla, és eligazítva a ruháját, talpra segítette a lányt is.
Nem engedte el a kezét, Eliose állta barna pillantását, ezalatt próbálta szabályozni szívének kalapálását. Mintha egy apró madár fészkelődött volna a szíve helyén, ami ki akar törni a börtönéből. Még csak a nevét sem tudta az idegennek, valamiért mégis úgy érezte, mintha ezer éve ismerné.
- Ki maga? – suttogta végül. Túl melegnek érezte az éjszakát, pedig hűvös volt az idő. A bőre libabőrös lett a feltámadó széltől.
- Adric Cleeves. – felelte kurtán a férfi, majd elfordította pillantását a fák felé. Egy alak mozgott a sötétben, Eliose megijedt, ezért reflexszerűen megszorította a férfi kezét, és hozzábújt izmos karjához.
- Hát itt vagytok! – hallatszott egy harsány kiáltás, majd az egyik szőke férfi bukkant fel két társával, kezében egy lámpással. – Már kezdtük azt hinni, együtt szöktetek meg. – A férfi vigyorogva Adric-re emelte a lámpást, aki még csak nem is hunyorgott az éles fénytől.
- Fabio – mosolygott vissza Adric hidegen. Testéből áradt a feszültség és a düh. Eliose azonban megriadt a három férfitól, és még inkább hozzábújt, nem törődve gyilkos hangulatával. Amúgy sem értette, mi okozta.
- Sajnálom, hogy megszökött. Oda kellett volna figyelnünk – lépett a lámpa fénykörébe a második bandita.
Neki barna haja volt, és Eliose-nak rémlett, mintha Sighard lett volna a neve. A férfiból egyfajta intelligens kisugárzás áradt, kis híján a lány is a varázsa alá került. Kis híján. Adric talán meglátott rajta valamit, mert birtoklón átkarolta a derekát, és olyan félelmetes pillantást vetett a férfiakra, különösképp Sighard-ra, mintha a halálát kívánná. Eliose enyhén megborzongott, elpirult, zavarában lesütötte a szemét. Sighard érdeklődve felvonta a szemöldökét, de nem szólt a dologhoz.
- Szerintem induljunk vissza a kunyhóhoz, mielőtt a hölgy megfagy, Adric – javasolta a harmadik.
- Rendben – bólintott Adric kimérten. Olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy Eliose szinte hallotta, hogyan ropognak a fogai a nyomás alatt.
- Albert, Egbert és Gregor szóródjanak szét az erdőben, és figyeljék az utakat. Ha bárki közeledik… - elhallgatott, és a lányra nézett, aki igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetett. Idegességében a hálóingét simította le. Egyszer, kétszer, háromszor. – Ha bárki erre jön, szóljatok nekem. Nem érdekel, ha csak egy eltévedt vándor. Biztosra akarok menni, hogy a madárka nálam marad, míg másképp nem határozok.
- Maga nincs tisztában az apám erejével – horkant fel Eliose, de azonnal el is pirult, ahogy a férfiak mind ránéztek.
- Szerintem, hölgyem, maga nincs tisztában a mi erőnkkel. Mondtam, hogy nem félünk az apjától.
- Apám kiváló vadász. Remekül céloz – morogta Eliose duzzogva. – Meg fogja ölni magukat.
- Attól tartok, ez nem fog bekövetkezni, kisasszony – felelte Adric szórakozottan, és kicsit taszított a lányon egyet, hogy mozgásra bírja. Továbbra sem vette le a karját a derekáról.
- A vőlegényem is a nyomukba fog eredni. Szörnyen dühös lesz, ha rájön, hogy elraboltak.
- A vőlegényétől sem félünk, sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. Mi senkitől nem riadunk meg. És, ha már a vőlegényénél járunk, miért egyezett bele, hogy eladják magát?
- Nem adtak el – hazudta Eliose.
- Dehogynem. Maga csak az adósságok egyenlítése miatt kell, hogy hozzámenjen Norford vikomtjához.
- Vigyen haza, Mr. Cleeves – erősködött Eliose, de a férfi elengedte a füle mellett az utasítást.
Eliose-t viszont nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát. Sosem tudtak igazi hölgyet faragni belőle, és egy kis küzdelemnek ő sem tudott ellenállni, ezért teljes erőből oldalba vágta a férfit. Adric megtorpant egy pillanatra, de szorítása kicsit sem enyhült a derekán. Eliose elégedetten figyelte, ahogy megpróbál levegőt passzírozni a tüdejébe a váratlan támadás után. A másik három férfi felnevetett, és mit sem törődve Adric-kel, továbbindultak.
- Remélem, tisztában van vele – kezdte Adric, és fenyegető pillantást vetett a lányra, amiben egy csepp erőszaknak sem volt nyoma –, hogy ezt még meg fogom torolni magán.
- Megérdemelte, azok után, ahogy az előbb bánt velem! – tajtékzott Eliose, a dühtől kipirult az arca. A másik három férfi méterekkel arrébb volt már, de hangos hahotájukat még így is hallották.
- Akkor azt hiszem, kockázatot vállalnék még egyszer – búgta a fülébe Adric. – Előbb-utóbb úgyis képtelen lesz nemet mondani egy kis élvezetre.
- Azt kétlem – morogta Eliose, meglepően könnyedén kiszabadította magát a férfi szorításából, és emelt fővel továbbindult, összeszedve maradék büszkeségét. A szeme sarkából látta, hogy Adric követi, és nem tudta leplezni mosolyát, ahogy fájdalmas grimaszba torzult az arca minden egyes lépésnél.


Adric hazudott. Gyakran megtette, nem is nagyon zavartatta magát miatta. No, nem az apjával kapcsolatban hazudott a lánynak. Nem is a vőlegényét illetően. Egyiküktől sem félt, és tisztában volt vele, hogy a nyomára sem tudnának akadni. Csak azért küldte el a fiúkat, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg biztosra akarna menni a dolgában.
Nem, Adric azzal kapcsolatban hazudott, hogy határozatlan ideig maga mellett akarja tudni a lányt. A benne dúló heves érzelmek egymással hadakoztak, de a józan esze azt mantrázta, minél hamarabb szabaduljon meg tőle. És ezt is akarta tenni. Amint megkapja, amit kért, azonnal visszaengedi a lányt a fényűző, hamis életébe.
Ránézett az előtte haladó kecses alakra. Felszegte a fejét, és igyekezett megőrizni a maradék máltóságát. Az oldalára szorította a tenyerét, és halkan káromkodott az orra alatt. A lány istenesen oldalba vágta, először majdnem felnevetett meglepetésében, most azonban, hiába nyűgözte le a mutatvány, már csak zsörtölődött. A nyavalyás helye minden egyes lépésnél fájt.
Pillantása lejjebb csúszott a lány testén. Köpenye elszakadt, valószínűleg a szökés közben, a finom anyagot sár és fűfoltok borították, nem is mert gondolni rá, milyen okból. Inkább tovasiklott a szeme a derekára, mire a hímvesszeje fájdalmasan megfeszült. Nagyot nyelt, szorosabban markolta az oldalát, ujjaival a húsába mart, hátha akkor elmúlik a fájdalom. A pokolba kívánta a vágyát, de akarta ezt a nőt attól a perctől fogva, hogy meglátta a piacon. Azonban a vágya most akár az útjában is lehet, ezért gondolnia sem szabadott rá. Abban a pár napban, míg magánál tartja a lányt, úriemberként kell viselkedni akkor is, ha az nem passzol heves, skót természetéhez.

Mikor Eliose beért a kunyhóba, azonnal az egyetlen szobába vonult, magára csukta az ajtót, és duzzogott. Adric persze nem hagyta annyiban, bement, és rákötötte a láncokat a lábára, csak az után hagyta magára. A lány heves skót kiáltásai és szidalmai elkísérték egészen a konyháig, mely a kis faház ellentétes végében voltak. Adric gondoskodott róla, hogy semmilyen értékes, törhető tárgy ne legyen a lány keze ügyében, nehogy annál is több kárt okozzon neki, amekkorát máris.
Levett a polcról egy kendőt, és kicsavarta a bele rejtett apró tégelyt. Levetkőzött derékig, majd óvatos mozdulatokkal beledörzsölte a kenőcsöt a bőrébe, ahol Eliose oldalba vágta. A lány még csak nem is sejtette, hogy nagyon rossz oldalt talált el. Más helyzetben Adric meg sem rezdült volna az ütéstől. De a bal oldala…
Megrázta a fejét a rátoluló emlékképektől. Nem akart visszaemlékezni. Még látta, ahogy a nyílvessző megvillan az éjszakában, aranyozott tolla pedig az oldalába fúródik. Érezte, ahogy letaglózza a fájdalom, de nem állt meg keseregni.
- Minden rendben? – lépett Rebecca a konyhába. Odalépett hozzá, és törékeny kezének finom mozdulataival folytatta a kenőcs felvitelét. – Mi történt odakinn?
- Semmi. Elkaptam, és visszahoztam – morogta Adric. Arrébb ment, hogy a lány ne érhessen hozzá, és dühöt imitálva ránézett. – Miért kellett levenned róla a láncokat? Tudtad, hogy az ablak nincs rögzítve.
- Bocsánat. Én csak elfeledkeztem róla. Segíteni akartam neki, úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát a hálóingben. – Védekezett Rebecca. Zöld szemeiben neki is fellobbantak a harag lángjai.
- Legközelebb ne akarj neki segíteni. Ravaszabb, mint hinnéd. Nem akarom, hogy megszökjön. Hagytam egy üzenetet az apjának, három napja van leadni a drágaköveket és a pénzt, amit kértem tőle.
- És, ha addig nem adja le?
- Le fogja.
- De mi van akkor, ha az apja ezek után rá se néz a lányára? – lépett Sighard is a helyiségbe. Adric legszívesebben kimenekült volna, de a férfi robosztus termete elzárta a kijáratot.
- Hogy érted, hogy rá se néz? A lánya. Szereti. Vissza akarja majd kapni. Ahogy a vőlegénye is.
- Pont ez az, Adric. Az apja térdig gázol az adósságokban. Az egyetlen kiutat ez a házasság jelenti neki. Te elraboltad a lányát, és még drágaköveket kérsz érte? Abba nem gondoltál bele, hogy mit jelent ez az ügy a lányra nézve?
- Nem érdekel a véleményed, Sigh. – vont vállat Adric. Visszacsavarta az orvosságot a kendőbe, és gondosan visszahelyezte a konyhaszekrény legfelső polcának mélyére. Ráérősen pakolgatott, de sem a barátja, sem a húga nem adták fel ilyen egyszerűen.
- Mit akarsz pontosan ettől a lánytól? – szegezte neki a kérdést Sighard. Adric keze megállt a mozdulat közben.
- Semmit – hazudta. – Csak a pénzem akarom, és elmehet.
- Hazudsz, Adric. Nem tudom, mi folyik itt, de gyűlölöm, ha nem vagyok tisztában a terveiddel – morogta dühösen a férfi, és elhagyta a kunyhót. A faajtó csapódása súlyos, néma csendet hagyott maga mögött.
- Azt szeretném, ha ezt még egyszer átgondolnád, Adric – mondta halkan Rebecca. – Nem akarom, hogy bajod essen. Hallottam, mire képes az apja.
- Ne aggódj miattam. A nyomomba se érnek – ismételte el újra a férfi, amit Eliose-nak mondott az erdőben. Gyűlölte, ha gyengének hitték. Márpedig Rebecca pontosan ezt tette.
- Én csak arra kérlek, hogy gondold át még egyszer. Még nem késő helyrehozni.
Adric nem várta meg míg a testvére befejezi a gondolatmenetet. Rebecca túl sokszor érte már el, hogy változtasson. Túl sokszor lágyult meg irányában, nem hagyhatta, hogy ez ismét megtörténjen. Tervei voltak a lánnyal, és Eliose akkor is itt fog maradni, ha számára ez kínzás lesz.


Eliose dühös volt. Leginkább saját magára, nem pedig a helyzetére. Hogy adhatta meg magát ilyen könnyen? Ráadásul nem tudott uralkodni magán. Törni-zúzni akart, de Adric gondoskodott róla, hogy minden törhető kikerüljön a keze ügyéből. Dühösen toppantott egyet a lábával, mire csak a láncok csörgése volt a válasz.
Hát a férfi bele sem gondol a helyzetébe? Ha a papája ezt megtudja… Ha Lord de Burgh ezt megtudja, ugrott az esküvői ajánlat. A szüleit pedig csak ez menthette meg. Kétségbeesetten igyekezett valami menekülő útvonalat keresni, de a láncok eléggé megnehezítették a dolgát. Ráadásul a bokája is sajgott, a ruhája sáros volt, a hajában pedig fű, falevél és sár maradványai voltak.
Átkozott Mr. Cleeves!
Ekkor nyílt az ajtó, és az egyik férfi dugta be a fejét. Rövid barna haja volt, élénkzöld szeme, és rendkívüli kisugárzása volt. Eliose elpirult, ahogy Sighard becsukta az ajtót, és egy tál vízzel, valamint egy ronggyal felé közelített. A tálat letette a lány lába mellé, és Eliose legnagyobb döbbenetére letérdelt elé. Nem mondott semmit, kezébe vette a lány sérült bokáját, és borogatni kezdte.
- Láttam, hogy sántít kissé – mondta mintegy magyarázatképpen, de nem nézett fel a lányra. Hangja mély volt, és édes, mint a méz. Teljes ellentéte Adric durva baritonjának. – Gondoltam jót tenne egy kis hidegborogatás – ekkor váratlanul Eliose tekintetébe fúrta mélyzöld szemeit. Pillantásától a lány úgy érezte, gombóc nőtt a torkában, kinyitotta ugyan a száját, de nem jött ki rajta hang. – Sajnálom, hogy pont most raboltuk el magát.
- Hogy érti? – ráncolta a homlokát Eliose.
- A családjának szüksége van erre a házasságra – mondta kurtán Sighard, és újra bevizezte a kendőt, majd visszatette a lány bokájára.
- Úgy érti… - Eliose felszisszent a hidegtől, majdnem kirántotta a lábát a férfi kezéből. – Úgy érti, Mr. Cleeves tudott a helyzetemről?
- Természetesen. Mindannyian tudtunk róla – vont vállat Sighard. Levette a kendőt, és megtapogatta Eliose bokáját. Mikor a lány felszisszent, visszahelyezte a kendőt, és leengedte a lány lábát. Nem állt fel, csak féltérdre emelkedett, és úgy nézett a lány szemébe. – Tudom, hogy kell lennie valami más okának is, hogy pont magát szúrta ki, kisasszony. Magának kell kiderítenie, hogy segíteni tudjak. Úgy érzem, Adric-et a maradék józanesze is cserbenhagyta, és már nem tudom, hova tette a becsületét.
- Becsület – horkant fel a lány. Nem tudta elhinni arról a barbár alakról, hogy valaha is volt becsülete. – Eresszenek el! – támadt rá a férfira. Az tűnődve, oldalra biccentett fejjel vizsgálgatta a lányt.
Eliose ajka enyhén elnyílt, és zavarba jött a figyelemtől. Sighard szeme követte minden apró mozdulatát, pillantása először az ajkán állapodott meg, majd a torkán, és figyelte, hogy hullámzik a bőre nyelés közben. Eliose számára az egész helyzet kezdett egyre zavarba ejtőbb lenni. Sighard egy kósza mozdulatot sem tett felé, mint Adric az erdőben, csupán néma tűnődéssel szemlélte őt, mintha ezzel rájöhetne bármilyen titok nyitjára is.
- Te meg mit művelsz itt? – szólalt meg egy durva, mély hang az ajtóban. Eliose odakapta a fejét, és igyekezte leplezni mennyire megijedt a váratlan látogatótól. Észre sem vette, mikor nyílt ki még egyszer az ajtó. Adric állt karba tett kézzel a bejáratban, hanyagul az ajtófélfának dőlve, és őket figyelte résnyire szűkült szemekkel. – Sighard, azt hiszem világosan megmondtam, hogy ez a szoba tabu mindenkinek.
- A hölgynek megsérült a bokája – mondta a férfi nyugodtan, de nem vette le a szemét Eliose-ról. – Csak hoztam neki egy kis vizes borogatást.
- Nem érdekelnek az indokaid. Távozz! Beszédem van a kishölggyel.
Sighard egy pillanatig nem mozdult, aztán felállt, és a vizet maga mögött hagyva, kioldalazott Adric mellett. Eliose figyelte távolodó alakját, szíve hevesen kalapált a mellkasában a gondolatra, hogy egyedül maradjon a látszólag dühös férfival. Lehajolt, hogy újra vízbe mártsa a kendőt, ekkor hallotta meg az ajtó csukódását, és a retesz zaját. A vér dübörögve száguldott a fülében, próbált a mozdulatokra összpontosítani. Belemártotta a kendőt a vízbe, kicsavarta, és a bokájára helyezte.
Besüppedt mellette az ágy. Adric leült mellé a matracra, félresöpörte barna haját az útból, és a nyakának ütőerét kezdte simogatni. Fel-le. Fel-le.
Eliose libabőrös lett a mozdulattól. A férfi ujjai érdesek voltak, mégis olyan gyengédnek tűntek abban a pillanatban. Cseppet sem volt olyan durva, mint ott az erdőben, mikor az avarban feküdtek. Eliose megpróbált arrébb húzódni, de Adric nem hagyta. Elkapta a derekát, megfordította, és úgy helyezte, hogy a sérült lába az ölében legyen. Ekkor újra bevizezte a kendőt, és gyakorlott mozdulatokkal körbecsavarta a lány vékony bokáján.
- Mit mondott? – kérdezte hirtelen a férfi. Eliose-nak beletelt egy időbe mire rájött, hogy Sighard-ról beszélt.
- Semmit – hazudta. Részben végül is igaz volt, mert a férfi semmi használhatót nem mondott neki. Aztán érezte, hogy elönti a harag a gondolatra, hogy a férfi szándékosan tette ezt vele. – Csak elmondta, hogy maga mindvégig tisztában volt a helyzetemmel! Hogy volt képes ezek után is elrabolni?
- Magát eladták, hölgyem. Úgy véltem mindegy, milyen férfihoz kerül.
- Faragatlan tuskó! – kiáltotta Eliose, megpróbálta reflexszerűen megütni a férfit, de ő mintha csak erre várt volna, elkapta a lány csuklóját, a következő pillanatban Eliose pedig az ágyon fekve találta magát.
Rúgkapálva igyekezett lerázni magáról a férfit, és a tehetetlenség ismerős érzése kitöltötte minden porcikáját. Adric most nem csókolta meg, nem simogatta, csak feküdt fölötte, még csak a testük sem ért össze. Ahogy ezt felfedezte, Eliose abbahagyta a kapálózást, és már csak mellkasának egyenetlen emelkedése és süllyedése jelezte nyugtalanságát. Dobogó szívvel várta, mit tesz a férfi. Mikor ő továbbra sem mozdult, képtelen volt csendben maradni.
- Mit akar tőlem, Mr. Cleeves? – suttogta. Próbált ijedtnek tűnni az izgalom helyett, amit valójában érzett.
- Szólíts Adric-nek. Itt nem kell olyan hivatalosnak lenned.
- Engedjen hazamennem, Mr. Cleeves – makacskodott a lány. Szándékosan nem szólította a keresztnevén a férfit, akit ez látszólag bosszantott.
- A fenébe magával, mondtam, hogy hívjon Adric-nek!
- Nem akarom.
- Miért? – a férfi tajtékzott a dühtől.
- Mert túl bizalmas viszonyt feltételezne kettőnk között.
- Azt hiszem, épp eléggé bizalmas viszony van közöttünk, hölgyem – Adric olyan erővel nyomta meg a hölgyem szót, hogy Eliose legszívesebben felpofozta volna a gúnyolódásáért.
- Én viszont nem így hiszem, Mr. Cleeves.
- Remélem, nem veti meg a társaságot éjszakára, hölgyem – Adric úgy döntött, belemegy a nő játékába. Megsimogatta barna haját, és szórakozottan belenézett tengerkék szemébe.
- Hogy érti? – nézett rá Eliose gyanakodva.
- Mert ma én is magával alszom.
- Nem! – tiltakozott a lány azonnal. Újra mocorogni kezdett alatta, mire a férfi felkuncogott. – Tűnjön el innen! Nem akarok egy ágyban aludni magával!
- Csendesebben, hölgyem. Hét másik kujon hallgatózik az ajtón kívül, és higgye el nekem, egy vékony fafal nem sok zajt szűr ki.
Eliose elpirult, abbahagyta a kiabálást, de továbbra is szabadulni akart. A gondolat, hogy megossza a férfival az ágyát, riadalommal töltötte el. Adric megsimogatta a lány arcát, majd a nyakát, és már épp lehajolt volna, hogy megcsókolja, mikor dörömböltek az ajtón.
- Mi a fene van? – kérdezte dühösen.
- Egy táncoló csirke az udvaron, Adric! – kiáltott be rémült hangon az egyik férfi.
- Mit jelentsen ez, Tucker? – Adric most még dühösebb volt a félbeszakítás miatt, mint az erdőben. Felpattant az ágyról, kinyitotta, és feltépte az ajtót. Egy félhosszú hajú, rémült férfi állt az ajtóban, enyhe francia akcentussal elhadarta a mondanivalóját, Eliose semmit nem értett belőle. – Azonnal küldd ki a fiúkat! Én is mindjárt megyek. – Tucker már megfordult, hogy távozzon, mikor Adric utána kiáltott. – És üzenem Quentin-nek, hogy elegem van a szójátékaiból. Még hogy táncoló csirke… – az utolsó mondatot már csak morogva tette hozzá. Megdörzsölte az arcát, aztán a kardjáért nyúlt. Miközben felkötötte a derekára, ránézett az ágyon heverő lányra, és bár ő nem kérdezett semmit, mégis elmosolyodott, és tájékoztatta a helyzetükről. – Társaságot kaptunk, hölgyem. Lehet, hogy a kedves papa mégsem olyan ostoba, mint hittem. Vagy tévedek, és annál is ostobább, mint feltételeztem.
- Mr. Cleeves! – kiáltott utána a lány rémülten, mikor becsukta az ajtót, és elfordította a zárban a kulcsot. – Mr. Cleeves! – mivel a férfi nem jött vissza, ezért a lány szinte már sikítva, még utoljára megkísérelte visszahívni. – Adric!
De senki nem jött be hozzá. Magára maradt a néma tudatlanságban, csak az elvágtató lovak patáinak hangját hallotta tompán a távolban. Aggódott az apja miatt. És ha Norford vikomtja jött el érte? Honnan tudták meg ilyen gyorsan, hol van? Felpattant az ágyról, és el akart szaladni az ablak irányába, de a lánc miatt hasra esett.
Ez a mozdulat volt, ami végül megmentette az életét. Valahol pisztoly dördült, és a következő pillanatban egy golyó száguldott el a lány felett, és fúródott az ágy matracába. Eliose felsikoltott, és a földre lapult.