2012. szeptember 6., csütörtök

Költözés

Az oldal új helyre költözött, a továbbiakban a folytatások is mind ide fognak felkerülni:

2011. október 18., kedd

Szomorú (?) bejelentésem van

Sajnálom, de úgy néz ki, a blog szünetelni fog decemberig, vagy január elejéig mindenképp.
Ugyanis az történt, hogy az egyik kiadó bekérte egy másik könyvem, és jelenleg azon dolgozom gőz erővel, hogy el tudjam küldeni a teljes kéziratot a kiadónak, és akkor megbeszélhetjük a kiadás mikéntjét (már, ha végül kapok szerződést.) :)
Szóval sajnálom, de addig ez a blog szünetelni fog a másik történeteimmel együtt, mert nem lesz energiám sem kapacitásom az egyetem mellett ennyi mindenfelé is figyelni. A fordításokat nem hagyom abba egyedül, aztán majd ha a kiadóval megbeszéltem mindent, visszatérek ide is.
Remélem megértitek.
Köszönöm, és puszi mindenkinek!!!!
:)

2011. szeptember 25., vasárnap

Friss Hírek!

Szóval, szégyenlem magamat amiért így elmaradt a frisselés, de sajnos az iskola elhavazott tanulnivalóval... Hiába, ez mégiscsak egyetem. :(
Azért remélem senki nem haragszik nagyon. A Facebook oldalamon most szavazást tartok, hogy jövő hétvégén melyik történetből hozzak nektek egy kis frisst. Megnyert szerelem, vagy Ellopott szív? Kérlek szavazzatok facebook-on, csütörtökön éjfélig lehet szavazni és a legtöbb szavazatot kapott történetből hozok frisst.
Nem szándékozom abbahagyni egyik történetet sem, csak előbb be kell állnia az iskolának, és időt kell szakítanom a rengeteg tananyag mellett. Visszasírom a középiskolát... T.T
Elnézést kérek mindenkitől a nagy szünetekért!
Alysia

2011. augusztus 23., kedd

Díj

Köszönöm O. Zoénak O. a díjat! :)

7 dolog rólam:

1. Két kutyám van, az egyik egy keverék (de olyan, mint egy Beagle) és a Bodza névre hallgat, a másik egy Golden Retriever kölyök és a Husi névre hallgat :D
2. Budapestre járok egyetemre, Japán szakra :)
3. Imádom a Showder klubbot :D
4. Kedvenc színem mindig hangulathoz kötött, de jelenleg a lila.
5. BJD babára gyűjtök. ;)
6. Imádom az animéket, kedvencem a Vampire Knight :3
7.  Imádom a misztikus, fantasy és romantikus könyveket. Kedvenc íróim sokan vannak. :)
 

7 blog





Szabályok: 
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!

Még élek :)

És a fejezet is készülget :D Csak kihasználva a meleget a család állandóan erre-arra jár, így nem igazán jutok géphez. És egy Husi névre hallgató szőrgombóc is akadályoz :D Megmutatom ki ő :3
Ez a kis tünemény Szombaton érkezett hozzánk, és most én vagyok a bébiszitter :D Hát nem meg kell zabálni? :3 Ígérem a héten legkésőbb hétvégén mindenképp ideér a fejezet :3 És akkor már Megnyert szerelem fejezettel is várlak bennetek :D
Türelem, türelem, fejezetet terem! ;)

2011. augusztus 4., csütörtök

12. fejezet

Meghoztam egy újabbat :) Jó olvasást! :3



12. fejezet

Eliose döbbenten állt a labirintus közepén, földbe gyökerezett lábbal. A férfi arca…
- Adric? – kérdezte tétován. Aztán a szólított hátrált egy lépést, hogy a holdfény teljesen megvilágíthassa az arcát, és Eliose megfigyelhesse minden vonását.
Magas arccsontja, erős állkapcsa, kicsit görbe orra, meleg, csokoládébarna szemei és sötétbarna haja emlékeztette ugyan Adric-re, de ez a férfi mintha fiatalabb kiadása lett volna. Vonásai lágyak, szinte nőiesek voltak. Nem Adric volt, és ez csalódottsággal töltötte el a lányt, amit aztán felváltott a félelem. Megcsókolt egy vadidegen férfit.
Nem, nem idegen, javította ki magát a lány.
Olyan sok időt töltött a labirintusban ezzel a férfival, hogy azt már bőven az ismertségen belül lehetett sorolni, nem beszélve arról, hogy látta már őt valahol. Valamikor.
- Ismerem? – kérdezte bizonytalanul, nem akarta megsérteni a férfit, ha esetleg már találkoztak, csak nem emlékszik. – Ismerősnek tűnik az arca.
A férfi felkacagott, amitől még lágyabbak lettek a vonásai, arca kisfiús lett. Eliose szíve nagyot dobbant. Ekkor vette észre a férfi orrát átszelő mély vágást, ami ugyan begyógyult, de elég csúnya heget hagyott az arcán. Lassan felemelte a kezét, habozott, hátha a férfi nem szeretné, hogy megérintse, és mikor ő nem szólt semmit, csak mosolygott tovább, két ujjával végigsimított a seben. A férfi tekintete szinte elolvadt, ahogy ránézett, és ettől Eliose szíve is hevesebben dobogott. Még soha nem nézett így rá senki.
Nagyot nyelt, az idegen még mindig fogta a kezét, neki pedig kellemes volt érezni a bőrét az övéhez simulni.
- Megijeszt, kedvesem? – kérdezte halkan a férfi.
- Nem – felelte Eliose őszintén. – Hol szerezte?
- Csatában – jött a kurta válasz. Eliose úgy döntött, most nem firtatja tovább a kérdést.
- Ismerem magát?
A férfi megint felkacagott. – Tényleg nem emlékszel?
Eliose a homlokát ráncolta, és jobban megnézte az arcát. Valami rémlett neki, hogy már látta őt. De… Akármennyire is erőltette a szemét, csakis Adric arcát volt képes látni benne, holott azt már tisztázták, hogy ő nem Adric. Előbbi ugyanis gyengéden bánt vele, az utóbbi pedig… Nos, nem túl kedvesen. A férfi azt mondta, katona volt, így Eliose tovább erőltette a fejét, a választ kutatva. Bizonyosan találkoztak, hisz a férfi tegezi. Ez nem lehet véletlen, illetlen, megfontolatlan tett.
Ekkor beugrott neki, hol látta már az arcát. Mikor először vittek katonákat a frontra, az ablakuk alatt lovagoltak el a fiatalabbnál fiatalabb férfiak. Ezt onnan tudja, hogy végig ott állt, és figyelte az elhaladó lovasokat. Akkor találkozott a tekintete egy katonáéval, aki megállt az ablak alatt, rámosolygott, és levéve a kalapját, intett neki. A többiek nem álltak meg, csak ő vette észre az ablakban ácsorgó lányt. Eliose elpirult, és ő is meghajolt a férfinak. Arcát már akkor sebhely szelte át, amit egy előző csatában szerzett. Eliose még emlékezett rá, hogy fel volt kötve a keze, és a szemét is bekötötték, mikor behozták hozzájuk.
A családja szívesen segédkezett a sérült katonák ellátásában. Ugyan ez évekkel ezelőtt volt, még mindig élt benne az emlék, hogy aggódtak, hogy a férfi esetlen nem nyeri vissza a látását. De felépült, és minden rendbe jött a végén. Eliose sokat volt az ágya mellett, cserélte a kötéseit, naphosszat beszélgettek, és sokszor még az éjszakát is vele töltötte, hogy támaszt nyújtson megtört katona lelkének, és vigasztalja, mikor felriad egy-egy lázálomból.
Miután a férfi felépült, eltűnt az életéből. Hogy aztán felbukkanjon hónapokkal később az egyik estélyen, és félrevonva őt a tömegből, megkérje a kezét.
Sosem hitte volna, hogy Gregory újból csatába megy, a férfi akkor mégis ott lovagolt a katonák között, és büszkén viselte egyenruháját. Eliose szíve belesajdult az aggodalomba. Kezét az ablaküvegre tette, és onnan figyelte, ahogy a férfi még egyet biccent neki, aztán tovább üget gyönyörű, barna lován.
Nem hallott három évig a férfi felől, aztán egy futár hozta a halálhírét. Eliose majdnem belehalt a fájdalomba. Életének legrémesebb időszaka volt az az egy év, mígnem kezdte elfelejteni a férfit. De sosem szabadult az emléktől teljesen.
És Gregory d'Angerville, EastSilver vikomtja, Ravensclaft grófjának egyetlen fia… Itt állt előtte rég elveszett vőlegénye, és él. Életben volt.
- Gregory? Istenem, hát tényleg te vagy az?
Eliose szemébe könnyek gyűltek a megkönnyebbüléstől, és a boldogságtól. A férfi nyakába vetette magát, aki nevetve karolta át. Eliose megborzongott bőrét érő meleg leheletétől, és leteremtette magát, amiért először azt hitte, Adric a titokzatos látogató.
- Igen, élek, szerelmem.
- De hogyan? A halálhíred hozták… Nem tértél vissza, azt hittem…
- Az ellenségeink terjesztették szét a halálom hírét. Egyvalaki tudta, hogy élek, apám birtokának intézője, első dolgom volt tudatni vele, hogy még igényt tartok a földre.
- De miért nem szóltál? Istenem, annyi mindent kell mesélned. Miért nem szóltál soha?
- Reméltem, hogy átlátsz az álruhán – simogatta meg a lány haját Gregory, aztán lehervadt a mosoly az arcáról, és elkomorodott. – De aztán Adric-nek kezdtél szólítani, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy felfedjem magam. Nem is lett volna rá alkalmam, valaki mindig megzavart. De aztán láttam, mit tett veled az a gazfickó, aki után annyira epekedtél… - Gregory gyűlölettől szikrázó pillantását a lányéba fúrta. – Ígérd meg, hogy soha többé nem mész a közelébe. Egy alávaló gazember, aki átgázol mindenen, amit csak lát. Ígérd meg!
- Gregory… - nyögött fel Eliose. – Apámék vőlegényt jelöltek ki nekem. Norford vikomtja hamarosan elvesz engem…
- Tudom – szorította össze az állkapcsát Gregory, aztán elhallgattak. Eliose előrenyúlt, kezébe fogta a férfi arcát, és belenézett a csokoládébarna szempárba. Kísérteties a hasonlóság, gondolta, és megborzongott.
- Miért fedted el előlem a kiléted?
- Mert csak így férkőzhettem a közeledbe.
- Apám, ha tudta volna, hogy…
- Apád ellenezte az eljegyzést, kedvesem. Neki vált leginkább hasznára, hogy megöltek a csatamezőn. Évek óta tervezték már, hogy összeadnak a vikomttal, csak a lehetőséget várta. Ezért nem tudhattad, ki vagyok. Nem is reméltem, hogy még mindig szeretsz, ennyi év után is. Azt hittem…
- Elfelejtettelek? – fejezte be helyette a mondatot Eliose.
- Igen – hunyta be a szemét Gregory.
- Soha. Csupán megtanultam elfojtani a bánatom.
- Eliose… tudnál még… szeretni? – tette fel habozva a kérdést Gregory. Eliose megdöbbent a kérdésen. – Nem kell most azonnal válaszolnod – szorította rá egyik ujját a lány szájára Gregory. – Kapsz tőlem három nap haladékot, addig én előkészítem az utazást.
- Utazást? – kérdezte zavartan Eliose.
- El kell mennem a városból, Eliose. Az ellenségeim kezdik felfedezni a jelenlétem. Rá fognak jönni, hogy itt vagyok, és akkor megölnek. De, ha igent mondasz, akkor… gyere velem, Eliose. Elmegyünk messzire, és új életet kezdünk.
Eliose zavartan elmosolyodott. A kérdés meglepte, és elbizonytalanította. Majd kettétépte a lehetőség. Ha elmegy Gregory-val, talán boldog lesz, de soha többé nem látja a családját. A várost, Sighard-ot és Rebecca-t, Quentint, Egbertet és a többieket… Adric-et. Gregory látta rajta, hogy nem fog tudni azonnal válasszal szolgálni, ezért ajánlotta fel a haladékot. De vajon… Képes lenne vele menni?
- Most mennem kell, kedvesem. Három nap múlva visszajövök. Itt fogok várni rád, és a válaszodra. – Gregory elindult a hatalmas sövényfalak felé, aztán megtorpant, és még utoljára hátraszólt, mielőtt eltűnt volna. – Én sosem tudtalak kiverni a fejemből, Eliose.
A lány kétségbeesetten rogyott le a padra, miután a férfi eltűnt. A mai nap túlságosan kimerítette, annyi váratlan fordulat érte. Őszintén nem tudta, elmenne-e Gregory-val. Vajon szerette még annyira a férfit, hogy elszökjön vele? Lehetett még boldog jövőjük ennyi év bánat után?


Adric reggel lovagolt csak vissza a tengerparti kunyhóhoz. Egész este odakinn volt, és próbált a zsoldosok megbízójának nyomára bukkanni, vajmi kevés sikerrel. A férfi olyan jól rejtőzködött, hogy képtelen volt megtalálni őt. Hajnalban aztán feladta a reményt, és hazavágtatott Iffrin hátán. A lovak többsége ott állt a ház mellett kikötve, tehát mindenki otthon volt. Remek, legalább beszélhet velük.
Rápillantott Dóchas-ra, aki a többiek között legelészett, és kitűnt fehér szőrével és aranyszín sörényével a többiek közül. Gyönyörű állat volt ez a kanca, még a húgának vette, azzal a feltétellel, hogy a lány neveli fel. Dóchas eleven csikó volt, és azonnal belopta magát Rebecca szívébe. Adric maga előtt látta a jelenetet, ahogy Sighard felülteti a lóra Eliose-t, átkarolja, és együtt vágtatnak el az erdőbe.
Kedve lett volna addig vágtázni Iffrin-nel a tengerparton, míg ki nem veri a lányt a fejéből. Tudta, hogy képtelenség, egész életében futhatna, akkor sem lenne képes elfelejteni Eliose gyönyörű, barna haját, lenyűgöző kék szemét, telt, csábító ajkát… De elfogadta, hogy megérdemelte a lány haragját. Megérdemelte, hogy soha ne bocsásson meg neki. Azt viszont akkor is ki akarta deríteni, hogy ki fűszerezte meg az italát, mert biztosan nem az alkohol kényszerítette arra a szörnyűségre. Akkor is be fogja bizonyítani, hogy ártatlan, ha senki nem hisz neki.
Kikötötte Iffrin-t a többiek mellé, adott neki egy kis zabot a kupacból, aztán bement a házba. Senki nem nézett rá, mikor belépett, pedig tudatában voltak az érkezésének. Egek, hát ennyire haragszik rá mindenki? A szemét forgatta, ledobta a kabátját az egyik székre, és a többiekhez lépett.
- Mi ez a gyászos hangulat? Csak nem hiányzik a kislány? – próbált tréfálkozni, de a többiek nem nevettek, még csak el sem mosolyodta. - A pokolba is, mondom, hogy nem én tehetek a dologról. Ha mindenki bűnbaknak akar nyilvánítani, ám legyen. De előbb hallgassatok meg engem is – mordult fel.
- Miért hallgatnánk meg a képtelen ötleted valamiféle cselszövésről? – kérdezte Sighard.
- Mert ismertek – nézett Adric a férfi szemébe. - Tudjátok jól, hogy számtalan ellenségem van, nem beszélve a saját családomról. Sokan akarják a fejemet. Kérdem én, miért ne lenne ez is az ő tettük?
- Azért, mert miért kevernének bele egy ártatlan lányt? Te miért keverted bele, ha már itt tartunk? – vonta össze a szemét Sighard. Csak ő volt elég bátor, hogy szembeszálljon Adric-kel. A többiek csendben maradtak, tekintetüket a padlóra szegezték, mert félték vezetőjük haragját.
- Szükséges lépés volt – felelte kitérően Adric, de Sighard-ot nem tudta megtéveszteni. A gazfickó nagyon okos volt.
- Magad sem tudod – horkant fel. – A féltékenységed egyszer a veszted okozza, barátom.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Dehogy nincs. Tudod jól, hogy akartad a lányt. Ő volt az egyetlen a városban, akit még nem sikerült meghódítanod. Most pedig, ha férjhez megy, egyáltalán nem vethetsz rá szemet.
- Eliose nem olyan, mint a többi nő a bordélyban – mordult fel Adric.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét Sighard. – Csak azt ne próbáld elhitetni velem, hogy komoly volt az érdeklődés. Sosem hinném el. Azon után végképp nem, ahogy bántál vele.
- Sajnálom, ha csalódást okoztam, de beszélhetnénk más témáról?
- Például?
- Mondjuk a zsoldosokról, akik a nyomomban vannak. Nem elég bizonyíték rá, hogy valaki a közelben van, és a halálomat kívánja?
- Azt hiszem, már eggyel több ember kívánja a halálod. Mi ebben a meglepő? A szoknyavadász, pénzéhes, száműzött vikomt senkinek sem kell, csupán a föld alatt.
Sighard ezzel Adric elevenébe talált. Adric övön aluli ütésnek érezte, ráadásul jogtalanul, hiszen tényleg ártatlan volt. Csak a barátai tudták a teljes történetét, és sosem emlegették, Sighard viszont nagyon jól tudta, hogy ezzel tud a legnagyobb fájdalmat okozni Adric-nek. Ha felemlegeti a múltját.
- Tudom, ki akarja a fejemet.
- Valóban? – torpant meg Sighard a faajtó előtt. Hangjából kicsendült, hogy nem hisz neki.
- Igen, de még nem bukkantam a nyomára. Velem kéne jönnötök, és együtt talán…
- Nem megyek sehová. Ha valaki valóban az életedre tör, a húgod mellé is kell valaki, aki megvédi. Nem fogom magára hagyni. Ráadásul nem kérek a társaságodból, Adric. Más lettél, és ez a valaki esztelenül vagdalkozik a kardjával, mint egy amatőr.
- Rebecca jól lesz, majd Egbert és Gregor vigyáznak rá.
- Nem! – mennydörögte Sighard. – Én fogom vigyázni a testi épségét. Senki más.
- Miért? – vonta fel egyik szemöldökét Adric.
- Mert én így akarom – mordult fel a férfi, aztán becsukta maga mögött a faajtót.
Adric megcsóválta a fejét, aztán a többiekhez fordult.
- Hát legyen. Egbert, Gregor, azért maradjatok itt vele. Nem szeretném, ha történne valami, míg távol vagyunk. A többiek velem jönnek, persze ha senkinek nincs kifogása a társaságom ellen – jegyezte meg epésen.
Mindenki készségesen felállt, és követték a vezetőjüket. Adric utasításba adta, merre menjenek. Szét kellett válniuk, hogy tőrbe csalhassák a zsoldosokat. Rátalált a táborukra, és öten épp elegen lesznek ahhoz, hogy lemészároljanak mindenkit, aki akadályozza őket. Meg kellett tudnia, ki áll a háttérben. Ha a gyanúja beigazolódik, és az lesz, akire gondol, már az okát is megtalálta a támadásnak. De a válasz biztosan nem lesz kedvére való az illetőnek. A megtorlás számára is a véget fogja jelenteni.


Christabel a zongoránál ült, és találomra ütötte le a billentyűket. Sosem tudott olyan elragadóan játszani, mint Eliose. Sosem tudott olyan szépen énekelni, sem beszélni, sem járni… Még csak olyan gyönyörű és elegáns sem volt, mint a nővére. Gyűlölte, hogy a családban mindenki elhalmozza a testvérét, míg őt szinte számba se veszik. Ha rákérdez, persze mindig azt a választ adják, hogy még nem érte el a megfelelő kort. Most mindenki azon tüsténkedett, hogy férjhez adják a testvérét. Vele senki nem foglalkozott.
Elgondolkozott az előző éjszakán, és újabb billentyűt ütött le.
Az arcába üvöltötte a testvérének, hogy terhes a vőlegényétől. Ekkora ostobaságot nem szabadott volna elkövetnie, mégis megtette. Lesimította szoknyáját, és végiggondolta, mit fog később mondani a szüleinek, ha ez kitudódik. Márpedig ki fog, ez elkerülhetetlen. Eliose mindenképp el fogja mondani. De legalább okozott neki néhány kellemetlen pillanatot. Csekély vigasztalás volt csupán, de legalább elégedettséggel töltötte el. Szenvedjen a nővére is úgy, ahogyan ő.
Nyílt az ajtó, és azonnal odakapta a fejét a hangra. A szíve zakatolni kezdett a mellkasában, ajka enyhén szétnyílt, mert úgy érezte, az orra már nem képes elég oxigénnel ellátni a tüdejét. Elpirult, és a zongorára kapta a tekintetét, miközben az ajtó egy kattanással bezárult.
Norford vikomtjának megjelenése kifogástalan volt, mint mindig. Barna fürtjei tökéletesen lesimultak, arca ugyan kissé borostás volt, de a ruhája elegáns, fekete felöltő. A férfi odalépett Christabel mellé, arca nem gyengédséget tükrözött, mint mikor Eliose-szal volt itt, hanem haragot és dühöt. Míg a lány arca zavarában volt vörös, a férfié mérgében.
- Hogy mondhatta ezt a menyasszonyomnak? – sziszegte halkan, nehogy meghallják a szolgák, akik a folyosón szorgoskodtak. Szándékosan használta ezt a szót, hogy minél jobban megbántsa a lányt. Láthatóan alig bírta visszafogni magát.
Christabel felpattant, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy a férfi barna szemébe nézett. Nem akarta elhinni, hogy ilyen dühbe gurult.
- Csupán az igazat mondtam neki, Frederick – kiáltotta kétségbeesetten. Ő is szándékosan szólította a keresztnevén a férfit, hogy visszavághasson.
- Ne szólítson Frederick-nek, kisasszony – morogta a férfi. – És ne hazudjon a szemembe. Mindketten tudjuk, hogy nem terhes.
- Valóban? Ezt honnan tudod ilyen biztosan? Hát nem emlékszel arra az éjszakára, amit együtt töltöttünk? Miután a nővérem eltűnt?
- Bár el tudnám felejteni – mordult fel a férfi. – De nem én vagyok érte a felelős. Csupán a kegyed ostobasága. Mégis, biztos vagyok benne, hogy nem terhes.
- Az vagyok – makacskodott Christabel, könnyek csorogtak az arcán, az ő dühe is kezdett fellángolni. – Szeretkeztünk, Frederick – próbálkozott kétségbeesetten.
- Nem, maga csak kihasznált! Cseppet sem nevezném szeretkezésnek, ami történt. Aljas módon leitatott, hogy képtelen legyek ellenállni!
Christabel megrándult a vád hallatán. Valóban így történt. Leitatta a gyanútlan férfit, kihasználta a sebezhetőségét nővére eltűnése felett érzett fájdalma miatt. És valóban nem a férfi akarata szerint történt a dolog, de a szíve azt súgta, a férfi is érez iránta valamit. Frederick az övé, és nem akarja átadni a nővérének. Felnyögött, és a férfi felé nyúlt, de az úgy ugrott el, mintha égetne az érintése. Ez még jobban bántotta a lányt.
- Hozzám ne érjen többet. Szeretném, ha kiverné ezt a butaságot a fejéből. Nem terhes, és szeretném, ha örökre elfelejtenénk azt a gyalázatos éjszakát. Ne terjesszen ostobaságokat, hogy lejárasson a menyasszonyom előtt.
A vikomt lezártnak tekintette a beszélgetést, az ajtó felé indult, és kilépett a folyosóra. Christabel utána szaladt, de nem állt meg. Minduntalan lerázta a lány kezét, arcára könyörtelen, rideg arckifejezés ült ki. Megvetette Christabelt, aki egyáltalán nem ezt akarta elérni. A férfi gyűlölte, és már nem tehette jóvá a hibáját. Valóban nem tudhatták még, hogy teherbe esett-e, de a női ösztönei azt súgták a lánynak, hogy Frederick gyermekét hordja a szíve alatt. Pár hét alatt kiderülne, de… Nincs annyi ideje.
Ha Frederick nőül veszi a testvérét, örökre elveszíti. Kétségbeesetten gondolkozott valami megoldáson, amivel tovább halaszthatnák az esküvőt, mikor kopogtatás hallatszott a főbejáraton. Christabel majdnem nekiment Frederick-nek, aki mindenféle figyelmeztetés nélkül torpant meg a hatalmas kőlépcső közepén. Egy szolgáló azonnal ajtót nyitott, egy másik szaladt a ház uráért.
William de Vaux a korlátnál dermedt meg, és tágra nyílt szemekkel meredt az érkezőre, aki kényelmesen átadta kabátját és kalapját a komornyiknak, aztán sétapálcájára támaszkodva, leplezetlen gúnnyal mosolygott fel a meglepett férfira.
- Uram! – Köszöntötte, és meghajolt. Tekintete találkozott a lépcsőn megdermedt másik ismerősével, biccentett felé, és még szélesebben vigyorgott, látva annak megrökönyödését. – Frederick, kedves barátom. Milyen rég nem láttalak. Uraim, végtelen örömömre szolgál újra látni magukat. És gratulálnék az eljegyzéshez. – Christabel kilesett Frederick válla felett, de nem ismerte fel az érkezőt. – Mindazonáltal… attól tartok, kénytelen lesznek elhalasztani a menyegzőt.
Christabel majdnem felkiáltott örömében. Zene füleinek. No lám, a megoldás önkéntesen sétált be az ajtón, egy jóképű, magas lord képében. Máris érezte a győzelmét.

2011. augusztus 3., szerda

11. fejezet

Ez a feji hosszabb lett, mint az átlag :D Kíváncsi vagyok most mennyi idő alatt gyűlik össze az 5 komi :P :D Ne okozzatok csalódást a múltkori után ;) :D Jó olvasást!


11. fejezet

Eliose és Sighard szélsebesen vágtattak végig az erdőn. Már feltűnt előttük a város a távolban. Eliose felnézett az égre. Tényleg delelőre járt, állapította meg hunyorogva. Megmarkolta a ló sörényét és ügyet sem vetett a torkába kúszó pánikra. Most nem hátrálhat meg. Végre otthon lehet. De akkor miért tiltakozik ellene ennyire az elméje? Hiszen erre várt, mióta magához tért Adric kunyhójában.
Megrázta a fejét, és néhány barna fürt az arcába hullott. Ekkor Sighard megállította Dóchast az erdő szélén, és lenézett a domb aljában elterülő városra.
- Húzd fel a csuklyát – utasította a lányt. Eliose engedelmeskedett, és arcába húzta az anyagot. Sighard még egy ideig visszafogta Dóchast, mintha átgondolná újra a tervét, hogyan csússzanak át észrevétlen az őrségen. – Gyá! – bökte meg a sarkával a fehér ló oldalát, és már ereszkedtek is alá a dombnak.
Eliose igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és nem törődni vele, hogy a köpenyen mintha Adric illatát érezné. Gondolatai újra és újra visszaterelődtek a hajnali képre, aztán bevillant a fejébe az a szörnyű éjszaka, és megremegett, újra érezte a fájdalmat. Tulajdonképpen az egész lovaglás alatt fel sem tűnt neki, most azonban az emlékeztető megtette hatását. Maga sem tudta, hogyan fog így a szülei elé állni.
Sighard belovagolt a városkapun, Eliose pedig még jobban összehúzta magán a köpenyt, nehogy valaki felismerje. Nem tudták kikerülni a forgatagot, mivel a házuk felé csak a főtéren át vezetett az út. Mialatt végig haladtak a zsúfolt téren, Eliose-nak végig dübörgött a szíve a mellkasában. Rettegett attól, hogy valaki kiszúrja őket, és Sighard-ot börtönbe vetik, ha elkapják. Nem teheti ezt Rebecca-val…
- Maguk ott! – kiáltott feléjük egy hang a térről. Egy egyenruhás, mogorva férfi indult meg feléjük, oldalára egy pisztoly volt szíjazva. – Kik maguk, és hová mennek?
Eliose megdermedt. Hát mégis leleplezik őket. Végig áramlott ereiben a jeges félelem, levegőt se mert venni.
- Hazafelé tartunk, uram – felelte nyugodtan Sighard. – Én és a nejem.
- A neje? Szeretném látni az arcát, asszonyom, ha nem sértem meg vele. Manapság sok errefelé a bandita, nemrégiben elraboltak egy hölgyet.
- Nem mondja? Ez tragédia – sóhajtott fel Sighard. – De attól tartok, a feleségem nagyon szégyenlős. Egy igazán ritka betegségben szenved, ha nap éri a bőrét, megperzselődik. Igazán nem teheti ki ennek a hölgyet, uram.
- Nos, azért szeretném hallani a nevét legalább. Sajnos az a parancs, hogy mindenkit ellenőrizzek le.
- A legmélyebb tisztelettel, uram, de nem lehetne mégis elkerülni ezt a kellemetlen lépést?
- Attól tartok…
Ekkor a férfi figyelmét felkeltette valami lárma a tér túlsó oldalán.
- Tolvaj! – sikította egy nő. – Tolvaj!
- Azonnal jövök – szólt a rendőr Sighard-nak, aztán sarkon fordult, és a nő irányába rohant.
A rémült asszony megmutatta neki, merre futott az említett tolvaj a lopott erszénnyel, a férfi pedig utána eredt. Sighard nem tétovázott, azonnal megbökte Dóchas oldalát, és átvágtattak az emberek között, maguk mögött hagyva a teret. Sighard azon az útvonalon ment, amerre a bál estéjén is Adric-kel. Eliose háza mögé kormányozta a lovat, majd megállította hatalmas kőfal mellett. A lány felnyögött.
- Hogy fogunk ezen átjutni?
- Van egy rés a falon, azon át tudsz bújni – felelte a férfi, leugrott a lóról, és lesegítette Eliose-t is. Két-három méter gyaloglás után, a lány már ki is szúrta az említett rést. Sighard elengedte a kezét, és a szemébe nézett. – Itt is vagyunk. Ha itt bemész, a cselédek ajtajához érsz. Onnan már kiismered magad.
- Köszönöm, Sighard. Mindent, amit értem tettél – mondta a lány, aztán lábujjhegyre állt, és nem törődve az illendőséggel, arcon csókolta a férfit.
Sighard nem időzött vele sokáig. Miután elbúcsúztak, felugrott Dóchas hátára, tekintete egy pillanatra elködösült, ahogy megpaskolta a ló nyakát, és Eliose tudta, gondolatai már Rebecca körül járnak. Ahogy a férfi eltűnt a szeme elől, Eliose is bemászott a résen.
Pontosan úgy volt, ahogy Sighard mondta. A cselédek szállásához ért, óvatosan benyitott, és mikor látta, hogy üres, bement. Kiosont az előcsarnokba, és tanácstalanul körbenézett. Még egy szolgálót sem látott. Vajon merre lehetnek? Már rég találkoznia kellett volna valakivel. Felment a hatalmas kőlépcsőn, és a társalgó felé vette az irányt, annak reményében, hogy talál ott valakit.
Nem is tévedett. Mire elérte a félig nyitott ajtót, már meghallotta a zongora szomorú dalát. Mintha sírtak volna a billentyűk. Gyönyörű, halk melódia csábította az ajtó felé a lányt, kíváncsisága felülkerekedett szívének heves dobogásán. Tudni akarta, ki játszik a zongoráján. Óvatosan bekukkantott a szobába, és elakadt a lélegzete.
Norford vikomtja ült a zongora mögött. Látszott, hogy valaki megpróbálta barna haját a megszokott, tökéletes formára fésülni, de a férfi tincsei ellenálltak. Szanaszét álltak, mintha a gazdájuk túl sokszor túrt volna bele a kezével. Arca feszült volt és nyugtalan. Eliose nem tudta, belépjen-e, ezzel megzavarva a vikomtot, vagy halkan osonjon el a szobától. Azonban odalenn hangos csörrenés hallatszott fel a konyháról, mintha leejtettek volna egy edényt. A hang annyira váratlanul érte a lányt, megijedt, és kezével az instabil, félig nyitott ajtóba akart kapaszkodni.
Rossz ötletnek bizonyult, ugyanis az ajtó nyikorogva nyílt ki jobban, a zajra pedig a zongoránál ülő férfi is felkapta a fejét. Barna szeme tágra nyílt a döbbenettől, először meg sem moccant, aztán felpattant, és átszelte a szobát. Közvetlenül a lány előtt állt meg, lassan végigmérte tetőtől talpig, Eliose pedig elpirult, ahgy eszébe jutott, miféle ruhákban van, és valószínűleg milyen sáros és piszkos lehet. Idegesen a hajához nyúlt, és lesimította.
- Hogyan… Mikor… - a vikomt csak ennyit tudott mondani. Eliose még jobban elpirult, lesütötte a szemét, és a földet kezdte tanulmányozni. Erős késztetést érzett rá, hogy sarkon forduljon, addig rohanjon, míg el nem éri a szobáját, és be nem zárkózhat. Nem épp úrihölgyhöz illő viselkedés, de…
- Én… - mondta halkan, megköszörülte a torkát, és hangosabban próbálkozott. – Gyönyörűen játszik – mondta, más irányba terelve a kínosnak ígérkező beszélgetést.
- Köszönöm. Úgy tudom, kegyed is játszik a zongorán, és az a hír járja, az én munkámnál is csodálatosabb. De kisasszony… Kérem, mondja el, ki tette ezt önnel. Hogyan került haza? Mi történt? Mindent tudni szeretnék. Esküszöm, megölöm a gazembert, aki magához ért.
Eliose összerezzent a vikomt szavaitól. Ó, kétsége sem volt afelől, hogy megtenné. Ha megtudná, mit tett vele Adric… Valószínűleg végezne vele. De nem, javította ki magát. Párbajoznának, és Adric kerülne ki győztesen. Ezt nem engedheti. Megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot.
- Kérem, én csak… Megszöktem – mondta végül, nem tudván, mit hazudjon.
- Hogyan? – puhatolózott tovább a vikomt. Eliose kétségbeesetten igyekezett más felé terelni a férfi gondolatait, mielőtt elszabadulnak a dolgok.
- Kérem… Egy időre szeretném elfelejteni, ami történt. Még nem… Még nem tudok beszélni… - úgy érezte, kiszárad a torka. Nem fejezte be a mondatot, csak magában. Adric-ről. A vikomt tiszteletben tartotta a kérését.
- Lenne kedves játszani nekem valamit, hölgyem? Megtiszteltetés lenne hallani gyönyörű zongorajátékát.
Eliose elpirult, és bólintott. A férfi a zongorához vezette, ő helyet foglalt a bőrszéken, és legnagyobb meglepetésére a vikomt is csatlakozott hozzá. Illetlenül közel voltak egymáshoz, Eliose tudta, apja mennyire dühös lenne, ha ezt látná. Ideges pillantást vetett a félig nyitott ajtóra, a vikomt követte a pillantását.
- Mindenki odakinn van, és maga után kérdezősködik. Azt mondták, napnyugta előtt nem érnek vissza – mondta a férfi, mintha megnyugtatásnak szánná. Fogalma sem volt róla, hogy ezzel csak még jobban megijesztette a lányt. Még nem készült fel rá, hogy ilyen közel legyen egy férfihez. Főleg nem a vőlegényéhez. Adric után képtelen volt megbízni bármelyik férfiban is. Nagyot nyelt, és reszkető kezeit a billentyűkre helyezte. – Ha kényelmetlen önnek a közelségem…
- Nem – felelte Eliose gyorsan. Tudta, hogy előbb utóbb le kell küzdenie a félelmét, hiszen ez a férfi lesz a férje. Már ha képes az őt ért gyalázat után még elvenni. De ő nem látszott erőszakosnak. Sőt. Hajlandó lett volna tényleg felállni, és helyet foglalni a kanapén a zongora mellett, mintha érezte volna a lány feszengését. De Eliose elkapta a kezét, és visszahúzta maga mellé. – Kérem, maradjon. Egyedül nem megy.
Megpróbált rámosolyogni a férfira, de csak egy kényszeredett, futó mosolyt sikerült kipréselnie. Neki mégis elég volt ez, mert újra helyet foglalt mellette, és kedvesen rámosolygott. Eliose nem fáradt a kottákkal, egyik kedvenc zeneművét választotta. Nagy levegőt vett, ujjai pedig fürgén siklani kezdtek egyik billentyűről a másikra.
A dalt ő maga szerezte, sokat zongorázott csak úgy saját maga szórakoztatására, mikor senki nem hallotta, bár nem ez volt a társadalom kedvelt hangszere. Most úgy döntött, felfedi ezt a kis titkot a férfinek. Elvégre hamarosan a felesége lesz. Behunyta a szemét és átadta magát a dallam ritmusának. Akkor és ott olyan helyénvalónak tűnt. Érezte, hogy a vikomt megmozdul mellette, aztán hamarosan egy új hang csatlakozott Eliose dallamához. A férfi a zongora másik felén adta vissza Eliose játékát, nem mellesleg tökéletes összhangban vele. Mintha csak felelet lenne a lány ki nem mondott szavaira.
Ujjaik egy pillanatra összeértek, ekkor Eliose megállt, hagyta, hogy az utolsó hang, amit leütött elhalljon a szobában, és óvatosan a mellette ülő férfira nézett. A vikomt gyönyörű profilját nézte, és azon tűnődött, miért nem tudja érezni azt a bizonyos szikrát, amit édesanyja az apja körül. Tökéletesen összhangban voltak, mégsem érezte az igazinak, ez pedig elszomorította. Aztán eszébe jutott, mit tett vele Adric, és összerezzent. Talán csak az ő alávaló tette miatt nem képes úgy viszonyulni a vőlegényéhez. Talán még van remény… Újra a vikomt arcára nézett, aki ezúttal viszonozta a pillantását. Pár percig csak nézték egymást némán, aztán Eliose törte meg a csendet.
- Ha megbocsájt, uram…
- Tudom, hogy ez nem illendő, de kérlek – mosolygott rá kedvesen a lányra. – szólíts Frederick-nek. Tudom, hogy ellentmond az etikettnek, de…
- Sajnálom – vágta rá gyorsan Eliose. – Még nem állok készen – motyogta. Felpattant, és kisietett a folyosóra. Nem rohant, ura volt az érzéseinek, aztán a szobája előtt a falnak dőlt, és szaporán szedve a levegőt igyekezett megnyugtatni zakatoló szívét. A vikomt… nem, Frederick a bizalmába avatta, de képtelen elfogadni ezt a kegyet. Miért?
- Eliose… - hangzott egy tétova hang a folyosó végén. A lány oda kapta a fejét, és meglátta húgát. Christabel gyönyörű, makulátlan, világoskék szoknyában volt, haja tökéletes kontyban volt feltűzve a feje tetejére. Világoskék szeme furcsán csillogott.
- Christabel! – kiáltott fel a lány megkönnyebbülten, odament testvéréhez, és átölelte. Az tétován viszonozta az ölelést. Eliose gyorsan elengedte, és nevetve letörölte a könnyeit. – Sajnálom, elfelejtettem, milyen rendetlen vagyok. Épp indultam, hogy rendbe szedjem magam, mire apánk és anyánk hazaér.
- Mindenki téged keres – mondta Christabel halkan. Állkapcsát összeszorította, és a padlóra szegezte a tekintetét. Eliose látta, hogy ökölbe szorítja apró kezét. Összevonta a szemöldökét.
- Igen, tudom. – Hallgattak.
- Láttalak a társalgóban – közölte a lány, valami különös él volt a hangjában. – Frederick-kel.
- Christabel – sóhajtott fel Eliose, készen arra, hogy megdorgálja a testvérét. – Nem illik a keresztnevén szólítanod, az…
- Tudom jól, mit mond ki az etikett, Eliose – morogta a kislány, aztán villámló tekintetét nővérére emelte. – És fogalmad sincs róla, mi van köztünk.
- Christabel – sóhajtott fel megint Eliose. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem szép dolog hazudni a családodnak. Azt hittem, már túl vagy rajta – tette hozzá halkan.
- Ne oktass ki engem, Eliose! – fakadt ki Christabel. Eliose látott megmozdulni a folyosó végén valami árnyat a szeme sarkából, de túlságosan lefoglalta húga ködös utalgatása. – Fogalmad sincs, mi történt, míg nem voltál. Miért jöttél haza? Reméltem, hogy már halott vagy!
- Chris… - Eliose a mellkasához kapta a kezét. Úgy érezte minden levegő kiszorult a tüdejéből. Könnyek szöktek a szemébe, és hátrált egy lépést. Christabel gyűlölködő pillantást vetett rá. – Hogy mondhattál ilyet…
- Azt hittem, végre rendbe jönnek a dolgok. Azt hittem, többé nem leszel itt. Azt hittem… Minek jöttél vissza?
- Christabel, megértem, hogy így érzel – mondta Eliose őszintén. Bármennyire is fájt neki, megértette a testvére érzéseit. Tudta, hogy húga gyermekkora óta felnéz Frederick-re, és valószínűleg gyermeki szerelemmel tekint rá. De azt hitte, ezt már megbeszélték. Hogy a húga megértette, Eliose nem akarta elárulni őt, ez a kötelessége. Át akarta ölelni a húgát, de amint tett egy lépést, a kislány elhátrált.
- Ne érints meg, Eliose! – morogta a gyerek.
- Kérlek, Christabel. Ezt már megbeszéltük. Én nem… Sajnálom, hogy így alakult.
- Elég volt Eliose! A gyermekét hordom! – kiabálta a kislány. A bejelentést döbbent csend fogadta. Eliose keze megremegett, és a szája elé kapta, nehogy felkiáltson. Ekkor valami hangos csattanással landolt a földön, és mindketten oda kapták a fejüket.
Frederick de Burgh, Norford vikomtja levert egy vázát sietségében, ránézett a két lányra, aztán elrohant a folyosó végére, leszaladt a hatalmas kőlépcsőn, és hallották, ahogy bevágódik mögötte a súlyos faajtó.


Sighard napnyugtára ért vissza a part menti kunyhóhoz. Meg sem lepődött, mikor társai közölték vele, hogy Adric egész nap a tengerparton volt, alig látták. A gazember megérdemli, hogy szenvedjen. Levette a kabátját, és halkan benyitott a kis szobába, ahol Rebecca lábadozott. Azonban a lány nem aludt. Ébren volt, és azonnal felkapta a fejét, ahogy meghallotta a fa hangját.
Elmosolyodott, és ránézett a férfira.
- Épségben hazaért?
- Igen. Mostantól csak rajta áll, hogy alakítja az életét – felelte Sighard.
- Tudni szeretném, mit tett a bátyám Eliose-szal, amiért elmenekült – mondta a lány kérlelőn, és megfogta Sighard kezét.
- Nem hiszem, hogy erről most kéne beszélnünk – szorította meg a lány kezét Sighard. – Gyere, átkötöm a sebet.
- Azt hiszem, ma igazán kihagyhatnád – fintorodott el Rebecca.
- Sajnálom, de szeretném, ha mihamarabb felépülnél. Ígérem, nem gyötörlek sokáig – simogatta meg az arcát a férfi, mire Rebecca engedett. Felsóhajtott, és sérült vállát a férfi felé fordította.
Sighard óvatosan lehúzta a válláról a ruhát, és közben próbált nem gondolni az elé táruló meztelen, puha bőrre. Csak a feladatára összpontosított. Rebecca egy szót sem szólt, mikor kioldotta a kötést, magához vette az orvosságot, és csepegtetett belőle a sebre. Már szépen gyógyult, de még idő kellett neki, hogy rendbe jöjjön. Rebecca felszisszent.
- Sajnálom.
Sighard gyorsan félretette az üvegcsét, majd újra a lányhoz fordult. Egy ruhával kötötte be a sebet, finom, óvatos, és lassú mozdulatokkal. Miután végzett még nem húzta vissza a ruhát Rebecca vállára, helyette lassan végigsimított selymes bőrén, és puha csókot nyomott a kötés mellé. Rebecca reszketegen felsóhajtott.
- Azt ígérted, nem gyötörsz sokáig, gazember – feddte meg a férfit, de Sighard érezte, egyáltalán nincs őszinte rosszallás a hangjában. Elmosolyodott, és visszahúzta a ruhát a lány vállára. Rebecca megfordult, és a férfira nézett. – Elmondtad Adric-nek?
- Még nem – felelte kurtán Sighard.
- Előbb-utóbb…
- Tudom. De azt hiszem, épp elég gondja van nélkülem is.
- Tudod, hogy nem halogathatod sokáig, Sighard. Rá fog jönni, és akkor szörnyűbb lesz a haragja.
- Ha most állnék elő vele, ki is tépné a szívem a gazember – horkant fel Sighard, és megsimogatta Rebecca arcát.
- Eliose? – csak ennyit kérdezett Rebecca, és Sighard tudta, mire kíváncsi.
- Nem lopod le az ajkaimról az igazságot, mert még nem állsz készen. A farkasoknak adnád vacsorára a bátyádat, persze miután jól megkínoztad – kuncogott fel Sighard. – Ami persze nem is lenne olyan helytelen.
- Úgyis meg fogom tudni valakitől – duzzogott Rebecca. – De nem most, szerelmem. Most pihenned kell.
- Nem vagyok fáradt, Sighard, az elmúlt napokban állandóan csak alszom.
- Akkor mit szeretnél?
- Énekelj nekem.
Sighard lefeküdt a lány mellé az ágyra, izmos mellkasára húzta, és a haját simogatva énekelni kezdett lágy hangján. Rebecca légzése percekkel később egyenletessé vált, vonásai kisimultak, és már nem figyelt a környezetére.
Sighard óvatosan kimászott alóla, és kiment a többiekhez. Egbert ugrott elé. A kölyök arcára aggodalom ült ki.
- Mi az? – kérdezte tőle nem túl barátságos hangon, bár sejtette a választ. Mindenki komor volt és hallgatott. Egbert reszketett. – Mi történt, az isten szerelmére?
- Adric… Úgy pár perce felkapta a köpenyét, és elvágtatott – dadogta az ijedt fiú.
- A pokolba azzal a hitvány gazemberrel! – mordult fel Sighard, és az égre emelte fáradt tekintetét. – Hagyjátok, ezt most neki kell megoldania.


Eliose képtelen volt aludni. Miután szülei hazaértek, édesanyja alig engedte el őt, hogy visszavonulhasson a szobájába. Képtelen volt lenyelni a gombócot a torkában. Christabel bejelentése még mindig ott visszhangzott a fejében. Nem tudta, mit is mondhatna erre. Vajon a lány csak hazudott, vagy tényleg igaz volt? A vikomt reakciójából ítélve…
Mi lesz, ha a hír igaz? Nem tudják sokáig titokban tartani. Vajon hogy történhetett? Sosem tudta, hogy a vikomt viszonozta-e a húga érzéseit, de abból, ahogy Christabel beszélt róla, csupán gyermeki rajongásnak tűnt, sosem komoly dolognak. De most… Minden más megvilágítást nyert. A társalgóban azt hitte, a férfi udvarol neki. De akkor…
Dühösen, a tehetetlenség érzésétől lesújtva fordult egyet az ágyban, és aznap éjszaka még a feje alatt lévő selyempárnák is bosszantották. A függönyök nem voltak behúzva az ablakán, saját kérésére. Ugyan a szülei sokat ellenkeztek, de annyi embert állítottak az őrzésére, mintha a királynő aludna a szobában, nem is ő. Túl nagy volt a felhajtás szerinte az elrablása körül, elvégre semmi nem történt. Legalábbis semmi, amiről tudnak.
Összeszorult a gyomra, ahogy megint Adric-re gondolt. Behunyta a szemét, és kiűzte a képeket az elméjéből. Azonban nem csak negatív emlékei voltak. Hirtelen felült az ágyban, és eszébe jutott, hol tudna igazán megnyugodni a lelke. Csak vissza kell mennie arra a helyre, ahová rengeteg kellemes emlék fűzi. Szíve izgatottan dobogott a mellkasában, szaporán szedte a levegőt, és miután felkapta köntösét, kiosont a folyosóra. Az egyik cselédfolyosót használta, hogy kijusson a házból, kerülve az őrök éber figyelmét.
Amint megérezte talpa alatt a füvet, meghallotta az éjszakai állatok gyönyörű zenéjét, azonnal megnyugodott. A labirintus bejáratához ment, megnézte, nem-e követik, aztán bement az útvesztőbe. Hűvös, és ködös éjszaka volt, kissé megijesztették a hatalmas sövényfalak, mintha össze akarnák nyomni. Lába biztosan járta be a régi ösvényt, és viszonylag hamar eljutott a labirintus közepébe.
Ez a hely még egy ilyen éjszakán és varázslatos tud lenni. Kedvenc orgonáinak késői virágai még most is virítottak, a telihold fénye megvilágította a padokat és a bokrokat, varázslattal lengve be a helyet. Elmosolyodott, és végigsimított az alácsüngő orgonákon. Megszagolt őket, mélyen beszívta az illatukat, és felkacagott. A mai nap először volt őszinte a mosolya. Minden gondját feledve pördült meg, behunyta a szemét, és egy láthatatlan zenekar, csak számára hallható zenéjének ütemére.
Felkacagott, és tovább pörgött, barna haja siklott utána, az enyhe szél, ami fújt felkapta a tincseket, és lobogtatta körülötte. Felszabadultnak, megkönnyebbültnek, és legfőképpen tisztának érezte magát. Minden bűntől mentesnek. Ekkor valaki egyik kezével átkarolta a derekát, a következő pillanatban pedig egy meleg kéz fonódott az övére, és átvették tőle az irányítást. Vad, férfias, ismerős illat szökött az orrába. Összeráncolta a szemöldökét, és óvatosan kinyitotta a szemét.
Azt hitte, már sosem fogja látni azt a csodálatos barna szempárt. A fekete maszk csillogott a holdfényben, a férfi köpenye suhogva követte a mozdulatok. Egy pillanatra eltávolodtak, meghajoltak, és újra felvették a zene ritmusát. Eliose fürkészőn nézte a barna szemeket, próbálta megfejteni, mit rejtenek előle. De nem árultak el semmit.
- Azt hittem, örökre magamra hagyott, kisasszony – mondta egy simogató, érzéki hang. Eliose teste megremegett, de nem a félelemtől. Adric egyszer már eljátszotta a bizalmát. Miért képes hát még mindig hozzáérni? Elviselni a közelségét? Miért nem képes kiverni a fejéből?
- Mélyen megbántott, uram. Azt hittem maga is tisztában van vele. Hisz megmondtam. Nehéz lesz megbocsájtanom azért, amit elvett tőlem.
Eliose elengedte a férfit, hátat fordított neki, és azzal az elhatározással indult a kijárat felé, hogy végleg maga mögött hagyja a férfit. De a mély, érzéki nevetésre megtorpant. A férfi mögé lépett, kesztyűs kezével végigsimított a lány vállán, végig a karján, majd a füléhez hajolt. Eliose érezte az arcán forró leheletét, mikor belesuttogott.
- Hát már nem emlékszel a csókunkra, Eliose?
Ó, dehogyis nem emlékezett. Sosem tudta kiverni a fejéből azt a pillanatot. Teste várakozón megfeszült, finom remegés futott végig rajta, szíve hevesen kezdett verni. Olyan dologért fohászkodott, amiért nem lenne szabad. Hát megbolondult ez alatt a pár nap alatt?
- Túlságosan megbántottál – lehelte Eliose. Ekkor azok az igéző ajkak belecsókoltak a nyakába. Behunyta a szemét, és átadta magát az érzéki csábításnak. Aztán újra ellepte a félelem, ezért eltaszította magától a látogatót. Szembefordult vele, és meg sem próbálta leplezni a könnyeit. – Nem szabad. Nem bocsájtottam meg neked. Sosem leszek képes.
- Fogalmad sincs róla, ki vagyok, Eliose – húzódott ellenállhatatlan mosolyra az a puha ajak. – Amivel gyanúsítasz… Nem én tettem veled. És megígérem, meg fogom torolni azon, aki így megsebzett.
Odalépett a lányhoz, és megsimogatta az arcát. Eliose nem húzódott el, de mélyen belenézett a csokoládészínű szempárba. Miért játszik vele a férfi? Nagyon is jól tudja, ki ő. Miért hazudik neki még most is Adric?
- Tudom jól, ki vagy, Adric Cleeves. Egy megrögzött tolvaj, egy haramia, egy gazember, egy mocskos…
- Miért játszanék veled, Eliose? – súgta a lány fülébe a férfi.
- Kérlek… - könyörgött a lány. A férfi most óvatosan lehajolt, és Eliose hagyta, hogy megcsókolja. Puha, gyengéd és finom csókot lehelt az ajkára, csupán egyetlen másodpercre ért össze a szájuk, aztán a férfi visszahúzódott?
- Képes lennék bántani téged, Eliose?
Erre a lány maga sem tudta a választ. Adric megtette. Bántotta őt. Akkor most miért próbálja semmissé tenni a tettét? Látva a lány habozását, és kételkedését, a férfi a karjába húzta őt, és a nyakára hajolt. Finom csókokkal borította be bőrének minden centijét. A lány reszketegen fújta ki a levegőt, és belekapaszkodott a férfi köpenyének szegélyébe, de csábítója elég biztosan fogta ahhoz, hogy ne essen el. Mégis úgy érezte, szédül, és minden perccel közelebb kerül a talajhoz.
- Egy csókért, szerelmem, leveszem az álarcom, és bebizonyítom, hogy tévedsz. Nm az vagyok, akinek hiszel.
Eliose nem hitt a fülének. A férfi a szerelmének szólította. Izgatott remegés futott végig rajta, és rájött, hogy el akarja fogadni a kihívást. Tudta, hogy nem téved, és Adric Cleeves keservesen meg fogja még emlegetni a napot, mikor át akarta őt ejteni.
- Legyen – lehelte a lány halkan.
Megfogta a férfi arcát, végigsimított puha bőrén, az ajkán, és sajátja várakozón szétnyílt. Megnyalta a száját, lassan, és elégedetten látta, hogy a barna szempár mohón követi a mozdulatot. Eliose átkarolta a nyakát, lábujjhegyre állt, és ajkát a férfiéra szorította. Hamarosan átadta az irányítást, hagyta, hogy a tapasztaltabb megmutassa neki, milyen is az igazi csók. Ajkát enyhén szétnyitotta, mire a gazfickó azonnal bedugta a nyelvét, és körkörös mozdulatokkal kényeztette a lányt.
De Eliose sem maradt tétlen. Mohón viszonzott mindent, amit kapott. Az agya azt súgta, vigyáznia kéne az érzéseivel, nehogy túlságosan elengedje magát, és esetlen megismétlődjenek a parton történtek. Egyszer már megbízott Adric-ben… A férfi megérezte a tétovázást, hogy egy percre megingott, és az ajkába lehelte a szavakat, nem kívánva megszakítani a pillanatot.
- Ne gondolj most rá, szerelmem. Mutasd meg nekem, milyen szenvedélyes tudsz lenni.
Eliose nem is ellenkezett tovább, úgy tett, ahogy utasították. Kiűzte a fejéből a kellemetlen emléket, és hagyta, hogy a férfi eltompítsa az elméjét. Átadta magát neki. És élvezte. Miután a csóknak vége szakadt, még egy örökkévalóságnak tűnő percig csak álltak egymás karjában, mindketten szaporán vették a levegőt, és csak néztek egymás szemébe. Aztán Eliose keze remegve végigsimított a férfi állán, és óvatosan megfogta az álarc szélét. Mivel a férfi nem tiltakozott, ezért lassú mozdulatokkal, és hevesen dobogó szívvel levette az arcot eltakaró maszkot, és…
Elállt a lélegzete.