Ez a feji hosszabb lett, mint az átlag :D Kíváncsi vagyok most mennyi idő alatt gyűlik össze az 5 komi :P :D Ne okozzatok csalódást a múltkori után ;) :D Jó olvasást!
11. fejezet
Eliose és Sighard szélsebesen vágtattak végig az erdőn. Már feltűnt előttük a város a távolban. Eliose felnézett az égre. Tényleg delelőre járt, állapította meg hunyorogva. Megmarkolta a ló sörényét és ügyet sem vetett a torkába kúszó pánikra. Most nem hátrálhat meg. Végre otthon lehet. De akkor miért tiltakozik ellene ennyire az elméje? Hiszen erre várt, mióta magához tért Adric kunyhójában.
Megrázta a fejét, és néhány barna fürt az arcába hullott. Ekkor Sighard megállította Dóchast az erdő szélén, és lenézett a domb aljában elterülő városra.
- Húzd fel a csuklyát – utasította a lányt. Eliose engedelmeskedett, és arcába húzta az anyagot. Sighard még egy ideig visszafogta Dóchast, mintha átgondolná újra a tervét, hogyan csússzanak át észrevétlen az őrségen. – Gyá! – bökte meg a sarkával a fehér ló oldalát, és már ereszkedtek is alá a dombnak.
Eliose igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és nem törődni vele, hogy a köpenyen mintha Adric illatát érezné. Gondolatai újra és újra visszaterelődtek a hajnali képre, aztán bevillant a fejébe az a szörnyű éjszaka, és megremegett, újra érezte a fájdalmat. Tulajdonképpen az egész lovaglás alatt fel sem tűnt neki, most azonban az emlékeztető megtette hatását. Maga sem tudta, hogyan fog így a szülei elé állni.
Sighard belovagolt a városkapun, Eliose pedig még jobban összehúzta magán a köpenyt, nehogy valaki felismerje. Nem tudták kikerülni a forgatagot, mivel a házuk felé csak a főtéren át vezetett az út. Mialatt végig haladtak a zsúfolt téren, Eliose-nak végig dübörgött a szíve a mellkasában. Rettegett attól, hogy valaki kiszúrja őket, és Sighard-ot börtönbe vetik, ha elkapják. Nem teheti ezt Rebecca-val…
- Maguk ott! – kiáltott feléjük egy hang a térről. Egy egyenruhás, mogorva férfi indult meg feléjük, oldalára egy pisztoly volt szíjazva. – Kik maguk, és hová mennek?
Eliose megdermedt. Hát mégis leleplezik őket. Végig áramlott ereiben a jeges félelem, levegőt se mert venni.
- Hazafelé tartunk, uram – felelte nyugodtan Sighard. – Én és a nejem.
- A neje? Szeretném látni az arcát, asszonyom, ha nem sértem meg vele. Manapság sok errefelé a bandita, nemrégiben elraboltak egy hölgyet.
- Nem mondja? Ez tragédia – sóhajtott fel Sighard. – De attól tartok, a feleségem nagyon szégyenlős. Egy igazán ritka betegségben szenved, ha nap éri a bőrét, megperzselődik. Igazán nem teheti ki ennek a hölgyet, uram.
- Nos, azért szeretném hallani a nevét legalább. Sajnos az a parancs, hogy mindenkit ellenőrizzek le.
- A legmélyebb tisztelettel, uram, de nem lehetne mégis elkerülni ezt a kellemetlen lépést?
- Attól tartok…
Ekkor a férfi figyelmét felkeltette valami lárma a tér túlsó oldalán.
- Tolvaj! – sikította egy nő. – Tolvaj!
- Azonnal jövök – szólt a rendőr Sighard-nak, aztán sarkon fordult, és a nő irányába rohant.
A rémült asszony megmutatta neki, merre futott az említett tolvaj a lopott erszénnyel, a férfi pedig utána eredt. Sighard nem tétovázott, azonnal megbökte Dóchas oldalát, és átvágtattak az emberek között, maguk mögött hagyva a teret. Sighard azon az útvonalon ment, amerre a bál estéjén is Adric-kel. Eliose háza mögé kormányozta a lovat, majd megállította hatalmas kőfal mellett. A lány felnyögött.
- Hogy fogunk ezen átjutni?
- Van egy rés a falon, azon át tudsz bújni – felelte a férfi, leugrott a lóról, és lesegítette Eliose-t is. Két-három méter gyaloglás után, a lány már ki is szúrta az említett rést. Sighard elengedte a kezét, és a szemébe nézett. – Itt is vagyunk. Ha itt bemész, a cselédek ajtajához érsz. Onnan már kiismered magad.
- Köszönöm, Sighard. Mindent, amit értem tettél – mondta a lány, aztán lábujjhegyre állt, és nem törődve az illendőséggel, arcon csókolta a férfit.
Sighard nem időzött vele sokáig. Miután elbúcsúztak, felugrott Dóchas hátára, tekintete egy pillanatra elködösült, ahogy megpaskolta a ló nyakát, és Eliose tudta, gondolatai már Rebecca körül járnak. Ahogy a férfi eltűnt a szeme elől, Eliose is bemászott a résen.
Pontosan úgy volt, ahogy Sighard mondta. A cselédek szállásához ért, óvatosan benyitott, és mikor látta, hogy üres, bement. Kiosont az előcsarnokba, és tanácstalanul körbenézett. Még egy szolgálót sem látott. Vajon merre lehetnek? Már rég találkoznia kellett volna valakivel. Felment a hatalmas kőlépcsőn, és a társalgó felé vette az irányt, annak reményében, hogy talál ott valakit.
Nem is tévedett. Mire elérte a félig nyitott ajtót, már meghallotta a zongora szomorú dalát. Mintha sírtak volna a billentyűk. Gyönyörű, halk melódia csábította az ajtó felé a lányt, kíváncsisága felülkerekedett szívének heves dobogásán. Tudni akarta, ki játszik a zongoráján. Óvatosan bekukkantott a szobába, és elakadt a lélegzete.
Norford vikomtja ült a zongora mögött. Látszott, hogy valaki megpróbálta barna haját a megszokott, tökéletes formára fésülni, de a férfi tincsei ellenálltak. Szanaszét álltak, mintha a gazdájuk túl sokszor túrt volna bele a kezével. Arca feszült volt és nyugtalan. Eliose nem tudta, belépjen-e, ezzel megzavarva a vikomtot, vagy halkan osonjon el a szobától. Azonban odalenn hangos csörrenés hallatszott fel a konyháról, mintha leejtettek volna egy edényt. A hang annyira váratlanul érte a lányt, megijedt, és kezével az instabil, félig nyitott ajtóba akart kapaszkodni.
Rossz ötletnek bizonyult, ugyanis az ajtó nyikorogva nyílt ki jobban, a zajra pedig a zongoránál ülő férfi is felkapta a fejét. Barna szeme tágra nyílt a döbbenettől, először meg sem moccant, aztán felpattant, és átszelte a szobát. Közvetlenül a lány előtt állt meg, lassan végigmérte tetőtől talpig, Eliose pedig elpirult, ahgy eszébe jutott, miféle ruhákban van, és valószínűleg milyen sáros és piszkos lehet. Idegesen a hajához nyúlt, és lesimította.
- Hogyan… Mikor… - a vikomt csak ennyit tudott mondani. Eliose még jobban elpirult, lesütötte a szemét, és a földet kezdte tanulmányozni. Erős késztetést érzett rá, hogy sarkon forduljon, addig rohanjon, míg el nem éri a szobáját, és be nem zárkózhat. Nem épp úrihölgyhöz illő viselkedés, de…
- Én… - mondta halkan, megköszörülte a torkát, és hangosabban próbálkozott. – Gyönyörűen játszik – mondta, más irányba terelve a kínosnak ígérkező beszélgetést.
- Köszönöm. Úgy tudom, kegyed is játszik a zongorán, és az a hír járja, az én munkámnál is csodálatosabb. De kisasszony… Kérem, mondja el, ki tette ezt önnel. Hogyan került haza? Mi történt? Mindent tudni szeretnék. Esküszöm, megölöm a gazembert, aki magához ért.
Eliose összerezzent a vikomt szavaitól. Ó, kétsége sem volt afelől, hogy megtenné. Ha megtudná, mit tett vele Adric… Valószínűleg végezne vele. De nem, javította ki magát. Párbajoznának, és Adric kerülne ki győztesen. Ezt nem engedheti. Megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot.
- Kérem, én csak… Megszöktem – mondta végül, nem tudván, mit hazudjon.
- Hogyan? – puhatolózott tovább a vikomt. Eliose kétségbeesetten igyekezett más felé terelni a férfi gondolatait, mielőtt elszabadulnak a dolgok.
- Kérem… Egy időre szeretném elfelejteni, ami történt. Még nem… Még nem tudok beszélni… - úgy érezte, kiszárad a torka. Nem fejezte be a mondatot, csak magában. Adric-ről. A vikomt tiszteletben tartotta a kérését.
- Lenne kedves játszani nekem valamit, hölgyem? Megtiszteltetés lenne hallani gyönyörű zongorajátékát.
Eliose elpirult, és bólintott. A férfi a zongorához vezette, ő helyet foglalt a bőrszéken, és legnagyobb meglepetésére a vikomt is csatlakozott hozzá. Illetlenül közel voltak egymáshoz, Eliose tudta, apja mennyire dühös lenne, ha ezt látná. Ideges pillantást vetett a félig nyitott ajtóra, a vikomt követte a pillantását.
- Mindenki odakinn van, és maga után kérdezősködik. Azt mondták, napnyugta előtt nem érnek vissza – mondta a férfi, mintha megnyugtatásnak szánná. Fogalma sem volt róla, hogy ezzel csak még jobban megijesztette a lányt. Még nem készült fel rá, hogy ilyen közel legyen egy férfihez. Főleg nem a vőlegényéhez. Adric után képtelen volt megbízni bármelyik férfiban is. Nagyot nyelt, és reszkető kezeit a billentyűkre helyezte. – Ha kényelmetlen önnek a közelségem…
- Nem – felelte Eliose gyorsan. Tudta, hogy előbb utóbb le kell küzdenie a félelmét, hiszen ez a férfi lesz a férje. Már ha képes az őt ért gyalázat után még elvenni. De ő nem látszott erőszakosnak. Sőt. Hajlandó lett volna tényleg felállni, és helyet foglalni a kanapén a zongora mellett, mintha érezte volna a lány feszengését. De Eliose elkapta a kezét, és visszahúzta maga mellé. – Kérem, maradjon. Egyedül nem megy.
Megpróbált rámosolyogni a férfira, de csak egy kényszeredett, futó mosolyt sikerült kipréselnie. Neki mégis elég volt ez, mert újra helyet foglalt mellette, és kedvesen rámosolygott. Eliose nem fáradt a kottákkal, egyik kedvenc zeneművét választotta. Nagy levegőt vett, ujjai pedig fürgén siklani kezdtek egyik billentyűről a másikra.
A dalt ő maga szerezte, sokat zongorázott csak úgy saját maga szórakoztatására, mikor senki nem hallotta, bár nem ez volt a társadalom kedvelt hangszere. Most úgy döntött, felfedi ezt a kis titkot a férfinek. Elvégre hamarosan a felesége lesz. Behunyta a szemét és átadta magát a dallam ritmusának. Akkor és ott olyan helyénvalónak tűnt. Érezte, hogy a vikomt megmozdul mellette, aztán hamarosan egy új hang csatlakozott Eliose dallamához. A férfi a zongora másik felén adta vissza Eliose játékát, nem mellesleg tökéletes összhangban vele. Mintha csak felelet lenne a lány ki nem mondott szavaira.
Ujjaik egy pillanatra összeértek, ekkor Eliose megállt, hagyta, hogy az utolsó hang, amit leütött elhalljon a szobában, és óvatosan a mellette ülő férfira nézett. A vikomt gyönyörű profilját nézte, és azon tűnődött, miért nem tudja érezni azt a bizonyos szikrát, amit édesanyja az apja körül. Tökéletesen összhangban voltak, mégsem érezte az igazinak, ez pedig elszomorította. Aztán eszébe jutott, mit tett vele Adric, és összerezzent. Talán csak az ő alávaló tette miatt nem képes úgy viszonyulni a vőlegényéhez. Talán még van remény… Újra a vikomt arcára nézett, aki ezúttal viszonozta a pillantását. Pár percig csak nézték egymást némán, aztán Eliose törte meg a csendet.
- Ha megbocsájt, uram…
- Tudom, hogy ez nem illendő, de kérlek – mosolygott rá kedvesen a lányra. – szólíts Frederick-nek. Tudom, hogy ellentmond az etikettnek, de…
- Sajnálom – vágta rá gyorsan Eliose. – Még nem állok készen – motyogta. Felpattant, és kisietett a folyosóra. Nem rohant, ura volt az érzéseinek, aztán a szobája előtt a falnak dőlt, és szaporán szedve a levegőt igyekezett megnyugtatni zakatoló szívét. A vikomt… nem, Frederick a bizalmába avatta, de képtelen elfogadni ezt a kegyet. Miért?
- Eliose… - hangzott egy tétova hang a folyosó végén. A lány oda kapta a fejét, és meglátta húgát. Christabel gyönyörű, makulátlan, világoskék szoknyában volt, haja tökéletes kontyban volt feltűzve a feje tetejére. Világoskék szeme furcsán csillogott.
- Christabel! – kiáltott fel a lány megkönnyebbülten, odament testvéréhez, és átölelte. Az tétován viszonozta az ölelést. Eliose gyorsan elengedte, és nevetve letörölte a könnyeit. – Sajnálom, elfelejtettem, milyen rendetlen vagyok. Épp indultam, hogy rendbe szedjem magam, mire apánk és anyánk hazaér.
- Mindenki téged keres – mondta Christabel halkan. Állkapcsát összeszorította, és a padlóra szegezte a tekintetét. Eliose látta, hogy ökölbe szorítja apró kezét. Összevonta a szemöldökét.
- Igen, tudom. – Hallgattak.
- Láttalak a társalgóban – közölte a lány, valami különös él volt a hangjában. – Frederick-kel.
- Christabel – sóhajtott fel Eliose, készen arra, hogy megdorgálja a testvérét. – Nem illik a keresztnevén szólítanod, az…
- Tudom jól, mit mond ki az etikett, Eliose – morogta a kislány, aztán villámló tekintetét nővérére emelte. – És fogalmad sincs róla, mi van köztünk.
- Christabel – sóhajtott fel megint Eliose. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem szép dolog hazudni a családodnak. Azt hittem, már túl vagy rajta – tette hozzá halkan.
- Ne oktass ki engem, Eliose! – fakadt ki Christabel. Eliose látott megmozdulni a folyosó végén valami árnyat a szeme sarkából, de túlságosan lefoglalta húga ködös utalgatása. – Fogalmad sincs, mi történt, míg nem voltál. Miért jöttél haza? Reméltem, hogy már halott vagy!
- Chris… - Eliose a mellkasához kapta a kezét. Úgy érezte minden levegő kiszorult a tüdejéből. Könnyek szöktek a szemébe, és hátrált egy lépést. Christabel gyűlölködő pillantást vetett rá. – Hogy mondhattál ilyet…
- Azt hittem, végre rendbe jönnek a dolgok. Azt hittem, többé nem leszel itt. Azt hittem… Minek jöttél vissza?
- Christabel, megértem, hogy így érzel – mondta Eliose őszintén. Bármennyire is fájt neki, megértette a testvére érzéseit. Tudta, hogy húga gyermekkora óta felnéz Frederick-re, és valószínűleg gyermeki szerelemmel tekint rá. De azt hitte, ezt már megbeszélték. Hogy a húga megértette, Eliose nem akarta elárulni őt, ez a kötelessége. Át akarta ölelni a húgát, de amint tett egy lépést, a kislány elhátrált.
- Ne érints meg, Eliose! – morogta a gyerek.
- Kérlek, Christabel. Ezt már megbeszéltük. Én nem… Sajnálom, hogy így alakult.
- Elég volt Eliose! A gyermekét hordom! – kiabálta a kislány. A bejelentést döbbent csend fogadta. Eliose keze megremegett, és a szája elé kapta, nehogy felkiáltson. Ekkor valami hangos csattanással landolt a földön, és mindketten oda kapták a fejüket.
Frederick de Burgh, Norford vikomtja levert egy vázát sietségében, ránézett a két lányra, aztán elrohant a folyosó végére, leszaladt a hatalmas kőlépcsőn, és hallották, ahogy bevágódik mögötte a súlyos faajtó.
Sighard napnyugtára ért vissza a part menti kunyhóhoz. Meg sem lepődött, mikor társai közölték vele, hogy Adric egész nap a tengerparton volt, alig látták. A gazember megérdemli, hogy szenvedjen. Levette a kabátját, és halkan benyitott a kis szobába, ahol Rebecca lábadozott. Azonban a lány nem aludt. Ébren volt, és azonnal felkapta a fejét, ahogy meghallotta a fa hangját.
Elmosolyodott, és ránézett a férfira.
- Épségben hazaért?
- Igen. Mostantól csak rajta áll, hogy alakítja az életét – felelte Sighard.
- Tudni szeretném, mit tett a bátyám Eliose-szal, amiért elmenekült – mondta a lány kérlelőn, és megfogta Sighard kezét.
- Nem hiszem, hogy erről most kéne beszélnünk – szorította meg a lány kezét Sighard. – Gyere, átkötöm a sebet.
- Azt hiszem, ma igazán kihagyhatnád – fintorodott el Rebecca.
- Sajnálom, de szeretném, ha mihamarabb felépülnél. Ígérem, nem gyötörlek sokáig – simogatta meg az arcát a férfi, mire Rebecca engedett. Felsóhajtott, és sérült vállát a férfi felé fordította.
Sighard óvatosan lehúzta a válláról a ruhát, és közben próbált nem gondolni az elé táruló meztelen, puha bőrre. Csak a feladatára összpontosított. Rebecca egy szót sem szólt, mikor kioldotta a kötést, magához vette az orvosságot, és csepegtetett belőle a sebre. Már szépen gyógyult, de még idő kellett neki, hogy rendbe jöjjön. Rebecca felszisszent.
- Sajnálom.
Sighard gyorsan félretette az üvegcsét, majd újra a lányhoz fordult. Egy ruhával kötötte be a sebet, finom, óvatos, és lassú mozdulatokkal. Miután végzett még nem húzta vissza a ruhát Rebecca vállára, helyette lassan végigsimított selymes bőrén, és puha csókot nyomott a kötés mellé. Rebecca reszketegen felsóhajtott.
- Azt ígérted, nem gyötörsz sokáig, gazember – feddte meg a férfit, de Sighard érezte, egyáltalán nincs őszinte rosszallás a hangjában. Elmosolyodott, és visszahúzta a ruhát a lány vállára. Rebecca megfordult, és a férfira nézett. – Elmondtad Adric-nek?
- Még nem – felelte kurtán Sighard.
- Előbb-utóbb…
- Tudom. De azt hiszem, épp elég gondja van nélkülem is.
- Tudod, hogy nem halogathatod sokáig, Sighard. Rá fog jönni, és akkor szörnyűbb lesz a haragja.
- Ha most állnék elő vele, ki is tépné a szívem a gazember – horkant fel Sighard, és megsimogatta Rebecca arcát.
- Eliose? – csak ennyit kérdezett Rebecca, és Sighard tudta, mire kíváncsi.
- Nem lopod le az ajkaimról az igazságot, mert még nem állsz készen. A farkasoknak adnád vacsorára a bátyádat, persze miután jól megkínoztad – kuncogott fel Sighard. – Ami persze nem is lenne olyan helytelen.
- Úgyis meg fogom tudni valakitől – duzzogott Rebecca. – De nem most, szerelmem. Most pihenned kell.
- Nem vagyok fáradt, Sighard, az elmúlt napokban állandóan csak alszom.
- Akkor mit szeretnél?
- Énekelj nekem.
Sighard lefeküdt a lány mellé az ágyra, izmos mellkasára húzta, és a haját simogatva énekelni kezdett lágy hangján. Rebecca légzése percekkel később egyenletessé vált, vonásai kisimultak, és már nem figyelt a környezetére.
Sighard óvatosan kimászott alóla, és kiment a többiekhez. Egbert ugrott elé. A kölyök arcára aggodalom ült ki.
- Mi az? – kérdezte tőle nem túl barátságos hangon, bár sejtette a választ. Mindenki komor volt és hallgatott. Egbert reszketett. – Mi történt, az isten szerelmére?
- Adric… Úgy pár perce felkapta a köpenyét, és elvágtatott – dadogta az ijedt fiú.
- A pokolba azzal a hitvány gazemberrel! – mordult fel Sighard, és az égre emelte fáradt tekintetét. – Hagyjátok, ezt most neki kell megoldania.
Eliose képtelen volt aludni. Miután szülei hazaértek, édesanyja alig engedte el őt, hogy visszavonulhasson a szobájába. Képtelen volt lenyelni a gombócot a torkában. Christabel bejelentése még mindig ott visszhangzott a fejében. Nem tudta, mit is mondhatna erre. Vajon a lány csak hazudott, vagy tényleg igaz volt? A vikomt reakciójából ítélve…
Mi lesz, ha a hír igaz? Nem tudják sokáig titokban tartani. Vajon hogy történhetett? Sosem tudta, hogy a vikomt viszonozta-e a húga érzéseit, de abból, ahogy Christabel beszélt róla, csupán gyermeki rajongásnak tűnt, sosem komoly dolognak. De most… Minden más megvilágítást nyert. A társalgóban azt hitte, a férfi udvarol neki. De akkor…
Dühösen, a tehetetlenség érzésétől lesújtva fordult egyet az ágyban, és aznap éjszaka még a feje alatt lévő selyempárnák is bosszantották. A függönyök nem voltak behúzva az ablakán, saját kérésére. Ugyan a szülei sokat ellenkeztek, de annyi embert állítottak az őrzésére, mintha a királynő aludna a szobában, nem is ő. Túl nagy volt a felhajtás szerinte az elrablása körül, elvégre semmi nem történt. Legalábbis semmi, amiről tudnak.
Összeszorult a gyomra, ahogy megint Adric-re gondolt. Behunyta a szemét, és kiűzte a képeket az elméjéből. Azonban nem csak negatív emlékei voltak. Hirtelen felült az ágyban, és eszébe jutott, hol tudna igazán megnyugodni a lelke. Csak vissza kell mennie arra a helyre, ahová rengeteg kellemes emlék fűzi. Szíve izgatottan dobogott a mellkasában, szaporán szedte a levegőt, és miután felkapta köntösét, kiosont a folyosóra. Az egyik cselédfolyosót használta, hogy kijusson a házból, kerülve az őrök éber figyelmét.
Amint megérezte talpa alatt a füvet, meghallotta az éjszakai állatok gyönyörű zenéjét, azonnal megnyugodott. A labirintus bejáratához ment, megnézte, nem-e követik, aztán bement az útvesztőbe. Hűvös, és ködös éjszaka volt, kissé megijesztették a hatalmas sövényfalak, mintha össze akarnák nyomni. Lába biztosan járta be a régi ösvényt, és viszonylag hamar eljutott a labirintus közepébe.
Ez a hely még egy ilyen éjszakán és varázslatos tud lenni. Kedvenc orgonáinak késői virágai még most is virítottak, a telihold fénye megvilágította a padokat és a bokrokat, varázslattal lengve be a helyet. Elmosolyodott, és végigsimított az alácsüngő orgonákon. Megszagolt őket, mélyen beszívta az illatukat, és felkacagott. A mai nap először volt őszinte a mosolya. Minden gondját feledve pördült meg, behunyta a szemét, és egy láthatatlan zenekar, csak számára hallható zenéjének ütemére.
Felkacagott, és tovább pörgött, barna haja siklott utána, az enyhe szél, ami fújt felkapta a tincseket, és lobogtatta körülötte. Felszabadultnak, megkönnyebbültnek, és legfőképpen tisztának érezte magát. Minden bűntől mentesnek. Ekkor valaki egyik kezével átkarolta a derekát, a következő pillanatban pedig egy meleg kéz fonódott az övére, és átvették tőle az irányítást. Vad, férfias, ismerős illat szökött az orrába. Összeráncolta a szemöldökét, és óvatosan kinyitotta a szemét.
Azt hitte, már sosem fogja látni azt a csodálatos barna szempárt. A fekete maszk csillogott a holdfényben, a férfi köpenye suhogva követte a mozdulatok. Egy pillanatra eltávolodtak, meghajoltak, és újra felvették a zene ritmusát. Eliose fürkészőn nézte a barna szemeket, próbálta megfejteni, mit rejtenek előle. De nem árultak el semmit.
- Azt hittem, örökre magamra hagyott, kisasszony – mondta egy simogató, érzéki hang. Eliose teste megremegett, de nem a félelemtől. Adric egyszer már eljátszotta a bizalmát. Miért képes hát még mindig hozzáérni? Elviselni a közelségét? Miért nem képes kiverni a fejéből?
- Mélyen megbántott, uram. Azt hittem maga is tisztában van vele. Hisz megmondtam. Nehéz lesz megbocsájtanom azért, amit elvett tőlem.
Eliose elengedte a férfit, hátat fordított neki, és azzal az elhatározással indult a kijárat felé, hogy végleg maga mögött hagyja a férfit. De a mély, érzéki nevetésre megtorpant. A férfi mögé lépett, kesztyűs kezével végigsimított a lány vállán, végig a karján, majd a füléhez hajolt. Eliose érezte az arcán forró leheletét, mikor belesuttogott.
- Hát már nem emlékszel a csókunkra, Eliose?
Ó, dehogyis nem emlékezett. Sosem tudta kiverni a fejéből azt a pillanatot. Teste várakozón megfeszült, finom remegés futott végig rajta, szíve hevesen kezdett verni. Olyan dologért fohászkodott, amiért nem lenne szabad. Hát megbolondult ez alatt a pár nap alatt?
- Túlságosan megbántottál – lehelte Eliose. Ekkor azok az igéző ajkak belecsókoltak a nyakába. Behunyta a szemét, és átadta magát az érzéki csábításnak. Aztán újra ellepte a félelem, ezért eltaszította magától a látogatót. Szembefordult vele, és meg sem próbálta leplezni a könnyeit. – Nem szabad. Nem bocsájtottam meg neked. Sosem leszek képes.
- Fogalmad sincs róla, ki vagyok, Eliose – húzódott ellenállhatatlan mosolyra az a puha ajak. – Amivel gyanúsítasz… Nem én tettem veled. És megígérem, meg fogom torolni azon, aki így megsebzett.
Odalépett a lányhoz, és megsimogatta az arcát. Eliose nem húzódott el, de mélyen belenézett a csokoládészínű szempárba. Miért játszik vele a férfi? Nagyon is jól tudja, ki ő. Miért hazudik neki még most is Adric?
- Tudom jól, ki vagy, Adric Cleeves. Egy megrögzött tolvaj, egy haramia, egy gazember, egy mocskos…
- Miért játszanék veled, Eliose? – súgta a lány fülébe a férfi.
- Kérlek… - könyörgött a lány. A férfi most óvatosan lehajolt, és Eliose hagyta, hogy megcsókolja. Puha, gyengéd és finom csókot lehelt az ajkára, csupán egyetlen másodpercre ért össze a szájuk, aztán a férfi visszahúzódott?
- Képes lennék bántani téged, Eliose?
Erre a lány maga sem tudta a választ. Adric megtette. Bántotta őt. Akkor most miért próbálja semmissé tenni a tettét? Látva a lány habozását, és kételkedését, a férfi a karjába húzta őt, és a nyakára hajolt. Finom csókokkal borította be bőrének minden centijét. A lány reszketegen fújta ki a levegőt, és belekapaszkodott a férfi köpenyének szegélyébe, de csábítója elég biztosan fogta ahhoz, hogy ne essen el. Mégis úgy érezte, szédül, és minden perccel közelebb kerül a talajhoz.
- Egy csókért, szerelmem, leveszem az álarcom, és bebizonyítom, hogy tévedsz. Nm az vagyok, akinek hiszel.
Eliose nem hitt a fülének. A férfi a szerelmének szólította. Izgatott remegés futott végig rajta, és rájött, hogy el akarja fogadni a kihívást. Tudta, hogy nem téved, és Adric Cleeves keservesen meg fogja még emlegetni a napot, mikor át akarta őt ejteni.
- Legyen – lehelte a lány halkan.
Megfogta a férfi arcát, végigsimított puha bőrén, az ajkán, és sajátja várakozón szétnyílt. Megnyalta a száját, lassan, és elégedetten látta, hogy a barna szempár mohón követi a mozdulatot. Eliose átkarolta a nyakát, lábujjhegyre állt, és ajkát a férfiéra szorította. Hamarosan átadta az irányítást, hagyta, hogy a tapasztaltabb megmutassa neki, milyen is az igazi csók. Ajkát enyhén szétnyitotta, mire a gazfickó azonnal bedugta a nyelvét, és körkörös mozdulatokkal kényeztette a lányt.
De Eliose sem maradt tétlen. Mohón viszonzott mindent, amit kapott. Az agya azt súgta, vigyáznia kéne az érzéseivel, nehogy túlságosan elengedje magát, és esetlen megismétlődjenek a parton történtek. Egyszer már megbízott Adric-ben… A férfi megérezte a tétovázást, hogy egy percre megingott, és az ajkába lehelte a szavakat, nem kívánva megszakítani a pillanatot.
- Ne gondolj most rá, szerelmem. Mutasd meg nekem, milyen szenvedélyes tudsz lenni.
Eliose nem is ellenkezett tovább, úgy tett, ahogy utasították. Kiűzte a fejéből a kellemetlen emléket, és hagyta, hogy a férfi eltompítsa az elméjét. Átadta magát neki. És élvezte. Miután a csóknak vége szakadt, még egy örökkévalóságnak tűnő percig csak álltak egymás karjában, mindketten szaporán vették a levegőt, és csak néztek egymás szemébe. Aztán Eliose keze remegve végigsimított a férfi állán, és óvatosan megfogta az álarc szélét. Mivel a férfi nem tiltakozott, ezért lassú mozdulatokkal, és hevesen dobogó szívvel levette az arcot eltakaró maszkot, és…
Elállt a lélegzete.
