2. fejezet
- Haszontalan leány! – morogta Clarissa az orra alatt, és lesimította a szoknyáján a ráncokat. Tegnap tért csak vissza vidéki útjáról, látogatóban volt a gyermekeinél, de máris parancsokat osztogatott a két de Vaux lánynak. Eliose elmosolyodott, és átkarolta öreg nevelőnője nyakát. – Nekem aztán hiába hízelegsz, neveletlen gyerek. Hát az utcán neveltelek téged? A fejem, a fejem! – zsörtölődött, és legyezgetni kezdte az arcát.
- Jajj, dadus! Nem volt ez olyan komoly, mint amilyennek beállítod – nyomott egy puszit Eliose az arcára, de az idős hölgy arca nem enyhült. Szúrós pillantást vetett a lányra, és rácsapott a vállára a legyezőjével. – Húzd ki magad! Hát illik egy finom hölgynek tartatlannak lennie? Púpot akarsz a hátadra? Jajj, te lány, mihez kezdek veled?
- Claris, kérlek! Csak egy kis fáramászás volt. Nem olyan nagy bűn – dobta fel a levegőbe a kezeit Eliose, és türelmetlenül sóhajtott. Gyors pillantást vetett az ablakon át a gyönyörű, kék égre. De szeretett volna ő is odakinn lenni a szabad ég alatt. Becsukta a könyvét, letette az asztalra, és izgatottan beleharapott az alsó ajkába. – Claris, kimehetek egy kicsit? Kérlek! Ma már sokat tanultunk, és jól is viselkedtem.
- Nem! – ez volt Clarisse utolsó szava, és Eliose megadóan rogyott le a karosszékébe, az asztal mögé. A dadája rendkívül hajthatatlan volt, és makacs. Tudta, hogy nem fogja egyhamar meggondolni magát. Szörnyen haragudott most rá.
Újabb két óra telt el a skót gael nyelv elsajátításával, majd még egy óra zongoraleckével. Eliose próbálta kizárni a fülébe minduntalan bejutó madárhangokat, de csak kevés sikerrel. Az esze az udvar körül forgott, aztán a tengerre gondolt, a kikötőre és a rengeteg hajóra, ahogy aranyos fodrokat képezve a víz tetején, behajtanak az egyik dokkhoz. Aztán egy éles rántással a gondolatai visszaterelődtek a házhoz, de nem a szép szobákat idézte maga elé, hanem a labirintus ég felé nyúló tujái, a kedvenc orgonái, melyek lassan elvirágoznak, aztán beúszott a képbe a köpenyes idegen, ahogy szokásos félmosolyával és mutatóujjával csendre inti. Meleg, barna szemei akár a legsűrűbb csokoládé, tekintete testének minden porcikáját végigsimította, akár egy gyengéd, és nagyon is intim érintés. Testében forróság támadt, arca kipirult, és zavarában félrenyomott egy billentyűt.
A darab egy szempillantás alatt ment tönkre, és a levegőben érezhető volt Clarissa dühe. Huszonnégy órás felügyeletet ígért a lánynak, és tudta, hogy meg is fogja kapni. Most, hogy vőlegénye van, méghozzá Norford vikomtja, a legkisebb tökéletlenség sem volt engedélyezett számára. Pedig mennyivel jobban szeretett volna valami fiús játékot űzni, vagy fogócskázni a húgával a kertben, esetleg elbújni az idegennel a labirintus közepén. Az ajkára harapott, és felnézett a kitörni készülő viharra.
Clarissa orrlyukai újra meg újra kitágultak, ahogy levegőt vett, de nem szólt semmit. Eliose nem tudta, vajon azért, mert nem tudja, mit mondjon, vagy talán meg akarja őt verni a legyezővel a kezében, mert úgy szorongatta szegény párát, mintha ki akarná tekerni a nyakát.
- Eliose! Koncentrálnál végre a leckére is? – szűrte Clarissa szorosan összezárt fogai között.
- Elnézést! – sütötte le a szemét pironkodva Eliose.
- Mégis min járt az eszed, te lány?
- Én csak… - Eliose nem tudta, mit feleljen erre. Tudta, hogy a hazugságot Clarissa azonnal kiszúrja, ugyanakkor nem említhette meg a rejtélyes idegent sem. Azonnal felkutatnák, talán még végeznének is vele. És lehet, hogy az lenne a legjobb… - Csak… - Eliose egy másik féligazság mellett döntött. Könnyes szemeit a dadájára emelte, és szinte alig hallhatóan azt suttogta: - Tá eagla orm. Níl mé ag iarraidh an pósadh.
Clarissa szája enyhén szétnyílt és egy ó-t formázott, leült Eliose mellé, és megragadta a kezét.
- Mo chara! Kincsem! Hát ez a baj? – szemei kedvesen, megértőn tekintettek a lányra, aki majdnem elsírta magát. Még, ha nem is erre gondolt az előbb, attól ez még igaz volt, és a fájdalom majdnem széttépte belülről. – Félsz a házasságtól, mo mhíle stór?
- Igen, dadus. Én… nem így akarok férjhez menni. Nem egy… vadidegenhez. Én…
- Állj, kicsim! Ne hogy azt mondd, hogy a szerelemre vársz! – tette fel a kezét Clarissa. Arcán egy megfejthetetlen kifejezés ült, mintha neheztelne Eliose-ra.
- De mi rossz van abban, dadus? Szeretni akarom a férjem. Ez olyan rossz?
- Eliose, figyelj! Ne keverd össze a szerelmet a házassággal. Egyik nem függ össze a másikkal, legalábbis a te helyzetedben nem. Kötelességed van a családod felé, Eliose.
- Tudom, de… nem bírom megtenni, dadus – Eliose megtörölte a szemét, és fel akart állni, hogy magára hagyja az idős asszonyt. Egyedüllétre vágyott, hogy gondolkozhasson. Azonban még meg sem kerülte szinte az ajtót, mikor az kinyílt, és anyja sétált be a szobába. – Máthair – kiáltott fel döbbent-meglepetten, azt sem vette észre, hogy gael nyelven szólította meg az édesanyját.
Leticia arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, szürke szemében furcsa fény táncolt, barna haját most is kontyba kötötte a feje tetején. Leticia oldalra lépett, közben beszélni kezdett, és végtelenül kecses mozdulattal körbemutatott a szobán.
- A lányom gael nyelvet is tanul, kedves vikomt – mosolygott szélesen, és Eliose csak ekkor vette észre a szobába lépő két férfit édesanyja nyomában. Azonnal ledermedt, úgy érezte, még a vér is megfagy az ereiben. No nem azért, mert félt volna, csak nem várta a látogatókat.
Frederick de Burgh, Norford vikomtja, és édesapja lépett be a szobába. A gróf már kopaszodott a feje tetején, de kétoldalt még mindig sűrű, rövidre nyírt barna haja volt. Körszakálla és bajsza összeért, és keretbe foglalta vékony ajkát. A tekintete komoly volt, sötétkék szemével cseppet sem kedvesen mérte végig Eliose-t. Mintha a lány csak egy piaci állat lenne, és nem tudja eldönteni, vajon megéri-e megvenni.
Eliose ökölbe szorította a kezét, és elrejtette szoknyája fodrában, nehogy a férfi kiszúrja. Sosem kedvelte de Burgh bárót, de a férfi most sem lopta be magát a szívébe. Aztán pillantása továbbsiklott a mellette álló magas férfira. Frederick arca mintha csak apja mása lenne, ugyanakkor kissé oválisabb formája volt, ajka is teltebb volt, szája sarkában mosoly játszott, ahogy találkozott a tekintetük. Sötétbarna szeme volt, amely illett a hajához. Barna tincsei tökéletesen voltak fésülve, egyetlenkiálló tincs sem volt sehol. Bezzeg Eliose haját hiába próbálták rendbe szedni, valahol mindig kiszabadult egy-egy kósza tincs.
Eliose lesütötte a szemét, mert zavarba hozta Frederick nyílt pillantása. Idegesen a hajához nyúlt, és a füle mögé tűrt egy göndör fürtöt, az arca helyett inkább felmérte Frederick öltözetét. Kifogástalan megjelenése volt, meg kellett hagynia. A frakk tökéletesen simult a testére, a hófehér ing fodra rálógott kívül a mellényre, a nyakánál pedig egy ametiszt színű kő tartotta össze a gallért. Eliose óvatosan megint felpillantott a vikomt arcára, mire az lopva megjutalmazta egy lélegzetelállító mosollyal. Eliose szíve nagyot dobbant, de maga sem tudta, hogy azért, mert tetszett neki, amit látott, vagy pedig félelmében. Hiszen, ha a báró és a fia itt vannak, csak egyet jelenthetett: hivatalossá teszik az eljegyzést. És mo Dia, erre még nem állt készen.
- Tá áthas orm bualadh leat! Örvendek a találkozásnak! – köszöntötte Frederick gael nyelven, jobb karját a mellkasa elé tette, és meghajolt. Eliose is viszonozta az üdvözlést, jobb lábát keresztbe tette a bal bokájánál, és ő is meghajolt.
- Mo pléisiúir! – felelte Eliose. A vikomt hangja egyáltalán nem volt durva, sem mély, és gyönyörű akcentussal beszélt. Igazi előkelő volt, Eliose mégis hiányolta belőle egy kicsit azt a megszokott varázst, amit a köpenyes idegen jelenlétében érzett.
- Nos, mi a véleménye, gróf úr? – törte meg a csendet Leticia. Eliose elszakította a pillantását Frederick-ről, és újra édesanyjára nézett, aztán a grófra. De Burgh gróf még egyszer alaposan végigmérte Eliose-t, arcizmai minden egyes pillantásra rángatóztak kicsit, mintha nem lenne éppen ínyére, amit lát.
- Egy elegáns ifjú hölgyet látok, asszonyom. Azt kell, mondjam, nagyon elégedett vagyok – mondta behízelgő hangon, de Eliose nagyon is jól érezte a gúnyt a háttérben.
A férfi nem volt megelégedve vele, de annyi baj legyen. Tud majd ő kellemetlen napokat okozni a grófnak. Valaki felkuncogott a háttérben, de csak Eliose kapta Frederick-re a tekintetét. A fiú jót mulatott rajta, szeméből azt szűrte le, hogy minden gondolata látszik az arcán. Gyorsan rendezte a vonásait, és elfordította a pillantását.
- Remek, gróf úr. Akkor, gondolom, megtarthatjuk ma este a bált.
- Bált? – kapta fel a fejét Eliose.
- Igen, az eljegyzési bált, kicsim. Már mindent megszerveztünk.
Megszerveztünk? Eliose nem hitt a fülének. A háta mögött már mindent megterveztek, talán maholnap az esküvőjét is megtartják, neki pedig még csak nem is szólnak. Vajon mióta tervezgeti már az apja ezt az eljegyzést? Mennyi idő telt el, mire neki is elárulták végre? És akkor az édesapja úgy tett, mintha a beleegyezésére várna. Ő tényleg csak egy eszköz volt a családja számára.
- Clarissa, szeretném, ha elmennél a piacra, és elintéznéd a megrendeléseket, amikről beszéltünk reggel.
- Igen, asszonyom. Már indultam a városba – hajolt meg Clarissa.
- Én is vele mehetek, mama? – kérdezte Eliose. Várta, hogy anyja nemet mond, helyette azonban Clarissa tiltakozott.
- Nem, kisasszony, maga maradjon szépen a vendégekkel. Nem a piacon van a helye egy hölgynek.
- Ugyan, Clarissa, kérlek, hadd menjek veled. Segíthetnék neked – ölelte át az apró nő nyakát Eliose. Clarissa néma eszmecserét futatott le magában, addig a lány megkockáztatott egy óvatos pillantást Frederick felé. A fiú alig leplezte jókedvét. – Hát legyen, ha édesanyád is beleegyezik, akkor velem jöhetsz, mo chara!
- Legyen – sóhajtott fel Leticia megadóan.
De Burgh báró ugyan nem nézte jó szemmel a távozásukat, de Eliose-t egyáltalán nem érdekelte a gróf véleménye. Legszívesebben gyerekes módon még a nyelvét is kiöltötte volna rá, akkor is, ha ez nem illett. De most csak gondolatban tehette ezt meg. Nem akarta eljátszani a lehetőségét, hogy elodázza a találkozást, és személyes ismerkedést a vőlegényével. Még nem állt készen.
- Nem kell, hogy felügyeljenek, Adric! Nem vagyok már gyerek! – kelt ki magából Rebecca.
Adric ma megint a városból hozta vissza a húgát, és nem akarta kockáztatni, hogy ismét elszökik. Ezért bízta meg Sighard-ot a felügyelettel. Ha valaki, akkor ő majd meg tudja akadályozni Rebecca szökését. Sosem hallgatott rá, néha azt kívánta, bár ne engedte volna, hogy vele maradjon. Vissza kellett volna vinnie a lányt a gazdag nevelőapjához, és ott hagyni. Sokkal jobb lett volna neki.
- Maleït siguis! – kiáltotta Rebecca, és dühösen összefonta vékony karját a mellkasa előtt.
- Tudod jól, hogy értem, mit mondasz, Rebecca! A katalán nyelv nem az erősségem, de azért azt megértem, ha sértegetsz – túrt a hajába Adric, és azon gondolkozott, hogyan gátolhatná meg testvére újabb szökését. Aztán meglátta az egyetlen hálószobában az ágyhoz erősített kötelet. Gonosz mosolyra húzta a száját, és húgára nézett.
- Mi jár a fejedben? – nézett rá Rebecca gyanakvón. Adric intett a fejével Quentin-nek, aki azonnal ott termett, és nevetve ragadta meg a lányt a derekánál fogva. – Quentin! Azonnal tegyél le! Faragatlan gazember! – Rebecca rúgott, és kapálózva igyekezett kiszabadulni a férfi karjai közül, de hiába. Quentin a szobába vitte, mielőtt az ágyra tette volna, még lefogta, hogy Adric a lábára tudja csomózni a kötelet.
- Így – mondta, mikor felegyenesedett. Rebecca dühösen katalán szitkokat mormogott az orra alatt, és villogó pillantásokat vetett a bátyjára.
- Még vissza fogom adni, Adric! Meg fogod bánni a napot, mikor elhoztál! Azt is, mikor kikötöttél az ágyhoz!
- Már rég megbántam, petit diable. Már rég megbántam... – morogta Adric, és Quentin-nel együtt elhagyták a szobát. Még akkor is hallotta Rebecca fújtatását, mikor becsukta a súlyos faajtót maguk mögött.
- Sighard! – szólt Adric az egyik karosszékben terpeszkedő barátjának. – Ajánlom, nagyon figyelj rá!
- Tudom, fenség, tisztában vagyok a feladatommal.
- Ne szólíts fenségnek, nem vagyok úr!
- De lehetnél...
- Erről nem akarok többet beszélni! – jelentette ki Adric, és intett a fejével a többieknek. Mindenki az ajtóhoz indult, és sorban elhagyták a kis faházat, hogy visszatérjenek a városba valami eladható, értékes zsákmányért.
A piac aznap különösen zsúfolt volt. A tömeg már-már elviselhetetlen volt, Adric azt hitte, már ki sem tudja szúrni a megfelelő alanyokat. Ha sokan voltak mindig megnehezítették a dolgát. Nehezen lehetett átfurakodni az emberek között, neki pedig szüksége volt minden egyes fontra, amit a csempészek fizetnek nekik. Tehát minél értkesebb portékát kellett találnia.
Már éppen feladta volna, mikor kiszúrt valakit a sokaságban. Mintha az emberek szétváltak volna előtte, lehetővé téve, hogy meglássa a karcsú, kecses derekat, a smaragdzöld-arany szoknyát, és a leomló, sötétbarna fürtöket, melyek narancssárgás fényben játszottak a ráeső napsugaraktól. A lány egyik kezével épp egy narancsot emelt fel, megszaglászta, és behunyt szemmel elmosolyodott az aromájától. Azok a csábító, vörös ajkak bűnökre termettek, nem arra, hogy aranykalitkában tartsák. Adric-ben megmozdult valami sötét, és erőteljes érzés, ahogy figyelte a finom szépséget a tér túloldalán.
Eliose felemelte az egyik csábító, élénkszínű narancsot, és az orrához emelve magába szívte édes, mégis kissé fanyar illatát. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a szédítő aroma visszarepítse egy gondtalan, házasságmentes életbe. A gyerekkorába.
Ekkor érezte meg magán a pillantását. Azonnal felkapta a fejét az ismerős, furcsa érzésre, ami egészen a lábujjáig megremegtette minden tagját. Beleborzongott, mikor pillantása találkozott a tér túloldalán álló férfi tekintetével. Őt nézte, semmi kétség. Szinte felfalta őt a szemével, ahogy minden egyes porcikáját alaposan végigmérte. Megmozdulni sem bírt, ahogy gondolkodni sem. Ki volt ez a férfi? Miért volt rá ilyen hatással?
Hunyorítva próbált kivenni valami pontosabb részletet az arcából, de túl messze állt. Vajon a rejtélyes idegen a labirintusból? A szíve már a gondolattól is zakatolni kezdett. Tett egy lépést felé, aztán kiszakította a pillantás varázsából egy arrajáró hintó, ami épp előtte húzott el. Mire a kocsis elhajtott, arra a férfi már nem volt sehol. Hiába kapkodta a tekintetét, sehol nem látta őt. Köddé vált.
- Eliose, mit csinálsz itt? – hallotta meg Clarissa zsörtölődő hangját. – Mit akarsz azzal a naranccsal, te lány? – morogta, kivette a kezéből a gyümölcsöt, elnézést kért az árustól, és karon ragadva elvezette őt a tér másik felére. Eliose még egyszer utoljára visszapillantott, de hiába. A rejtélyes férfi nem bukkant fel többet.
Már kezdte majdnem elunni a rendelgetéseket a piacon, és azt, hogy az emberk egyre-másra jönnek oda hozzá gratulálni a szerencséjéhez, mikor egy szőke hajzuhatag vetette magát a nyakába. Abigail izgatottan sikkantott egyet, és hátrált tőle egy lépést, arra viszont ügyelt, hogy a keze még mindig átkarolja barátnője vállát.
- Szervusz, Abigail! – forgatta a szemét Eliose de ő is nevetett. – Ugye tudod, ha dadus meglátja, hogy viselkedsz, mindkettőnket le fog szidni. Elmondja a papának, és ma biztosan nem úszom meg a verést – nyögött fel Eliose már a gondolatra is.
- Mrs. Ironfist nincs a közelben, Eliose – nevette a lány, közben szőke tincsei hullámzottak a feje körül. Világoskék szeme vidáman csillogott, ugyanakkor volt benne valami… neheztelés? Talán valóban neheztelést látott mélyen megbújni a barátnőjében?
- Mi a gond, Abigail? – kérdezte Eliose halkan.
- Mi a gond? – visszhangozta a barátnője gúnyolódva. – Az, hogy a legjobb barátnőm el sem meséli nekem, hogy a vőlegénye a legjobb parti Wintertown-ban, és környékén. Maga Norford vikomtja lesz a férjed, Eliose, és a legjobb barátnődnek el sem árulod? Hát mástól kell megtudnom az eljegyzésed pompázatos hírét?
- Jajj, Abigail! – sóhajtott fel Eliose, és lerázta magáról a lány karját, de Abigail nem hagyta magát ilyen könnyen. Belekarolt barátnőjébe, és együtt sétáltak a hortenziabokrok mellett. – Én nem tartom ekkora szerencsének ezt a házasságot.
- De miért? Frederick-nél jobbat nem is kívánhatnál magadnak.
- Én csak… Nem tudom, Abigail. Úgy szeretnék én is magam választani, mint anya. Önző vagyok, ha szerelmet is akarok a házasságomba?
- Az még később is megjöhet – szorította meg a karját Abigail. – Hát nem tetszett neked a vikomt? Úgy hallottam, ma nálatok voltak látogatóban.
- A mai esti bál részleteit jöttek megbeszélni – vont vállat Eliose, és tekintetével követte dadája útját egy újabb bódéhoz.
- Bál lesz? – sikkantotta Abigail izgatottan.
- Igen. Álarcosbált rendeznek az eljegyzésünk alkalmából.
- Hát én meg vagyok-e hívva? – kérdezte Abigail, csillogtak a szemei az izgatottságtól. Eliose komoly arccal végigmérte, és úgy tett, mintha nagyon elgondolkozna a nemleges válasz lehetőségén. Erre a szőke lány arcáról lefagyott a mosoly.
- Persze, hogy meghívlak, Abigail – nevetett fel Eliose. – A legjobb barátnőm nem maradhat le az eljegyzésemről.
Abigail kissé megenyhült, de ott maradt köztük a nap hátralévő részében az a furcsa feszültéség, amit egyikük sem akart elismerni.
Eliose remélte, hogy az este gyorsan elrepül a feje felett, és egy időre megfeledkezhet arról, ami rá vár. Remélte, hogy a hivatalos bejelentés előtt még történhet valami csoda, ami megmenti őt a kötelezettségétől. Ami megszabadítja a kalitkából, ahol élt.
Csak arra nem gondolt, hogy a kívánsága gyökeres változást fog eredményezni az életében, egy ifjú idegen képében.
