Oldalak

2011. április 29., péntek

2. fejezet

Elnézést a csúszásért, de iszonyat napjaim vannak, és este 11 óra körül értem haza a busszal. -.-' Mindenesetre jó olvasást mindenkinek :D Remélem tetszeni fog a fejezet :3



2. fejezet

- Haszontalan leány! – morogta Clarissa az orra alatt, és lesimította a szoknyáján a ráncokat. Tegnap tért csak vissza vidéki útjáról, látogatóban volt a gyermekeinél, de máris parancsokat osztogatott a két de Vaux lánynak. Eliose elmosolyodott, és átkarolta öreg nevelőnője nyakát. – Nekem aztán hiába hízelegsz, neveletlen gyerek. Hát az utcán neveltelek téged? A fejem, a fejem! – zsörtölődött, és legyezgetni kezdte az arcát.
- Jajj, dadus! Nem volt ez olyan komoly, mint amilyennek beállítod – nyomott egy puszit Eliose az arcára, de az idős hölgy arca nem enyhült. Szúrós pillantást vetett a lányra, és rácsapott a vállára a legyezőjével. – Húzd ki magad! Hát illik egy finom hölgynek tartatlannak lennie? Púpot akarsz a hátadra? Jajj, te lány, mihez kezdek veled?
- Claris, kérlek! Csak egy kis fáramászás volt. Nem olyan nagy bűn – dobta fel a levegőbe a kezeit Eliose, és türelmetlenül sóhajtott. Gyors pillantást vetett az ablakon át a gyönyörű, kék égre. De szeretett volna ő is odakinn lenni a szabad ég alatt. Becsukta a könyvét, letette az asztalra, és izgatottan beleharapott az alsó ajkába. – Claris, kimehetek egy kicsit? Kérlek! Ma már sokat tanultunk, és jól is viselkedtem.
- Nem! – ez volt Clarisse utolsó szava, és Eliose megadóan rogyott le a karosszékébe, az asztal mögé. A dadája rendkívül hajthatatlan volt, és makacs. Tudta, hogy nem fogja egyhamar meggondolni magát. Szörnyen haragudott most rá.
Újabb két óra telt el a skót gael nyelv elsajátításával, majd még egy óra zongoraleckével. Eliose próbálta kizárni a fülébe minduntalan bejutó madárhangokat, de csak kevés sikerrel. Az esze az udvar körül forgott, aztán a tengerre gondolt, a kikötőre és a rengeteg hajóra, ahogy aranyos fodrokat képezve a víz tetején, behajtanak az egyik dokkhoz. Aztán egy éles rántással a gondolatai visszaterelődtek a házhoz, de nem a szép szobákat idézte maga elé, hanem a labirintus ég felé nyúló tujái, a kedvenc orgonái, melyek lassan elvirágoznak, aztán beúszott a képbe a köpenyes idegen, ahogy szokásos félmosolyával és mutatóujjával csendre inti. Meleg, barna szemei akár a legsűrűbb csokoládé, tekintete testének minden porcikáját végigsimította, akár egy gyengéd, és nagyon is intim érintés. Testében forróság támadt, arca kipirult, és zavarában félrenyomott egy billentyűt.
A darab egy szempillantás alatt ment tönkre, és a levegőben érezhető volt Clarissa dühe. Huszonnégy órás felügyeletet ígért a lánynak, és tudta, hogy meg is fogja kapni. Most, hogy vőlegénye van, méghozzá Norford vikomtja, a legkisebb tökéletlenség sem volt engedélyezett számára. Pedig mennyivel jobban szeretett volna valami fiús játékot űzni, vagy fogócskázni a húgával a kertben, esetleg elbújni az idegennel a labirintus közepén. Az ajkára harapott, és felnézett a kitörni készülő viharra.
Clarissa orrlyukai újra meg újra kitágultak, ahogy levegőt vett, de nem szólt semmit. Eliose nem tudta, vajon azért, mert nem tudja, mit mondjon, vagy talán meg akarja őt verni a legyezővel a kezében, mert úgy szorongatta szegény párát, mintha ki akarná tekerni a nyakát.
- Eliose! Koncentrálnál végre a leckére is? – szűrte Clarissa szorosan összezárt fogai között.
- Elnézést! – sütötte le a szemét pironkodva Eliose.
- Mégis min járt az eszed, te lány?
- Én csak… - Eliose nem tudta, mit feleljen erre. Tudta, hogy a hazugságot Clarissa azonnal kiszúrja, ugyanakkor nem említhette meg a rejtélyes idegent sem. Azonnal felkutatnák, talán még végeznének is vele. És lehet, hogy az lenne a legjobb… - Csak… - Eliose egy másik féligazság mellett döntött. Könnyes szemeit a dadájára emelte, és szinte alig hallhatóan azt suttogta: - Tá eagla orm. Níl mé ag iarraidh an pósadh.
Clarissa szája enyhén szétnyílt és egy ó-t formázott, leült Eliose mellé, és megragadta a kezét.
- Mo chara! Kincsem! Hát ez a baj? – szemei kedvesen, megértőn tekintettek a lányra, aki majdnem elsírta magát. Még, ha nem is erre gondolt az előbb, attól ez még igaz volt, és a fájdalom majdnem széttépte belülről. – Félsz a házasságtól, mo mhíle stór?
- Igen, dadus. Én… nem így akarok férjhez menni. Nem egy… vadidegenhez. Én…
- Állj, kicsim! Ne hogy azt mondd, hogy a szerelemre vársz! – tette fel a kezét Clarissa. Arcán egy megfejthetetlen kifejezés ült, mintha neheztelne Eliose-ra.
- De mi rossz van abban, dadus? Szeretni akarom a férjem. Ez olyan rossz?
- Eliose, figyelj! Ne keverd össze a szerelmet a házassággal. Egyik nem függ össze a másikkal, legalábbis a te helyzetedben nem. Kötelességed van a családod felé, Eliose.
- Tudom, de… nem bírom megtenni, dadus – Eliose megtörölte a szemét, és fel akart állni, hogy magára hagyja az idős asszonyt. Egyedüllétre vágyott, hogy gondolkozhasson. Azonban még meg sem kerülte szinte az ajtót, mikor az kinyílt, és anyja sétált be a szobába. – Máthair – kiáltott fel döbbent-meglepetten, azt sem vette észre, hogy gael nyelven szólította meg az édesanyját.
Leticia arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, szürke szemében furcsa fény táncolt, barna haját most is kontyba kötötte a feje tetején. Leticia oldalra lépett, közben beszélni kezdett, és végtelenül kecses mozdulattal körbemutatott a szobán.
- A lányom gael nyelvet is tanul, kedves vikomt – mosolygott szélesen, és Eliose csak ekkor vette észre a szobába lépő két férfit édesanyja nyomában. Azonnal ledermedt, úgy érezte, még a vér is megfagy az ereiben. No nem azért, mert félt volna, csak nem várta a látogatókat.
Frederick de Burgh, Norford vikomtja, és édesapja lépett be a szobába. A gróf már kopaszodott a feje tetején, de kétoldalt még mindig sűrű, rövidre nyírt barna haja volt. Körszakálla és bajsza összeért, és keretbe foglalta vékony ajkát. A tekintete komoly volt, sötétkék szemével cseppet sem kedvesen mérte végig Eliose-t. Mintha a lány csak egy piaci állat lenne, és nem tudja eldönteni, vajon megéri-e megvenni.
Eliose ökölbe szorította a kezét, és elrejtette szoknyája fodrában, nehogy a férfi kiszúrja. Sosem kedvelte de Burgh bárót, de a férfi most sem lopta be magát a szívébe. Aztán pillantása továbbsiklott a mellette álló magas férfira. Frederick arca mintha csak apja mása lenne, ugyanakkor kissé oválisabb formája volt, ajka is teltebb volt, szája sarkában mosoly játszott, ahogy találkozott a tekintetük. Sötétbarna szeme volt, amely illett a hajához. Barna tincsei tökéletesen voltak fésülve, egyetlenkiálló tincs sem volt sehol. Bezzeg Eliose haját hiába próbálták rendbe szedni, valahol mindig kiszabadult egy-egy kósza tincs.
Eliose lesütötte a szemét, mert zavarba hozta Frederick nyílt pillantása. Idegesen a hajához nyúlt, és a füle mögé tűrt egy göndör fürtöt, az arca helyett inkább felmérte Frederick öltözetét. Kifogástalan megjelenése volt, meg kellett hagynia. A frakk tökéletesen simult a testére, a hófehér ing fodra rálógott kívül a mellényre, a nyakánál pedig egy ametiszt színű kő tartotta össze a gallért. Eliose óvatosan megint felpillantott a vikomt arcára, mire az lopva megjutalmazta egy lélegzetelállító mosollyal. Eliose szíve nagyot dobbant, de maga sem tudta, hogy azért, mert tetszett neki, amit látott, vagy pedig félelmében. Hiszen, ha a báró és a fia itt vannak, csak egyet jelenthetett: hivatalossá teszik az eljegyzést. És mo Dia, erre még nem állt készen.
- Tá áthas orm bualadh leat! Örvendek a találkozásnak! – köszöntötte Frederick gael nyelven, jobb karját a mellkasa elé tette, és meghajolt. Eliose is viszonozta az üdvözlést, jobb lábát keresztbe tette a bal bokájánál, és ő is meghajolt.
- Mo pléisiúir! – felelte Eliose. A vikomt hangja egyáltalán nem volt durva, sem mély, és gyönyörű akcentussal beszélt. Igazi előkelő volt, Eliose mégis hiányolta belőle egy kicsit azt a megszokott varázst, amit a köpenyes idegen jelenlétében érzett.
- Nos, mi a véleménye, gróf úr? – törte meg a csendet Leticia. Eliose elszakította a pillantását Frederick-ről, és újra édesanyjára nézett, aztán a grófra. De Burgh gróf még egyszer alaposan végigmérte Eliose-t, arcizmai minden egyes pillantásra rángatóztak kicsit, mintha nem lenne éppen ínyére, amit lát.
- Egy elegáns ifjú hölgyet látok, asszonyom. Azt kell, mondjam, nagyon elégedett vagyok – mondta behízelgő hangon, de Eliose nagyon is jól érezte a gúnyt a háttérben.
A férfi nem volt megelégedve vele, de annyi baj legyen. Tud majd ő kellemetlen napokat okozni a grófnak. Valaki felkuncogott a háttérben, de csak Eliose kapta Frederick-re a tekintetét. A fiú jót mulatott rajta, szeméből azt szűrte le, hogy minden gondolata látszik az arcán. Gyorsan rendezte a vonásait, és elfordította a pillantását.
- Remek, gróf úr. Akkor, gondolom, megtarthatjuk ma este a bált.
- Bált? – kapta fel a fejét Eliose.
- Igen, az eljegyzési bált, kicsim. Már mindent megszerveztünk.
Megszerveztünk? Eliose nem hitt a fülének. A háta mögött már mindent megterveztek, talán maholnap az esküvőjét is megtartják, neki pedig még csak nem is szólnak. Vajon mióta tervezgeti már az apja ezt az eljegyzést? Mennyi idő telt el, mire neki is elárulták végre? És akkor az édesapja úgy tett, mintha a beleegyezésére várna. Ő tényleg csak egy eszköz volt a családja számára.
- Clarissa, szeretném, ha elmennél a piacra, és elintéznéd a megrendeléseket, amikről beszéltünk reggel.
- Igen, asszonyom. Már indultam a városba – hajolt meg Clarissa.
- Én is vele mehetek, mama? – kérdezte Eliose. Várta, hogy anyja nemet mond, helyette azonban Clarissa tiltakozott.
- Nem, kisasszony, maga maradjon szépen a vendégekkel. Nem a piacon van a helye egy hölgynek.
- Ugyan, Clarissa, kérlek, hadd menjek veled. Segíthetnék neked – ölelte át az apró nő nyakát Eliose. Clarissa néma eszmecserét futatott le magában, addig a lány megkockáztatott egy óvatos pillantást Frederick felé. A fiú alig leplezte jókedvét. – Hát legyen, ha édesanyád is beleegyezik, akkor velem jöhetsz, mo chara!
- Legyen – sóhajtott fel Leticia megadóan.
De Burgh báró ugyan nem nézte jó szemmel a távozásukat, de Eliose-t egyáltalán nem érdekelte a gróf véleménye. Legszívesebben gyerekes módon még a nyelvét is kiöltötte volna rá, akkor is, ha ez nem illett. De most csak gondolatban tehette ezt meg. Nem akarta eljátszani a lehetőségét, hogy elodázza a találkozást, és személyes ismerkedést a vőlegényével. Még nem állt készen.


- Nem kell, hogy felügyeljenek, Adric! Nem vagyok már gyerek! – kelt ki magából Rebecca.
Adric ma megint a városból hozta vissza a húgát, és nem akarta kockáztatni, hogy ismét elszökik. Ezért bízta meg Sighard-ot a felügyelettel. Ha valaki, akkor ő majd meg tudja akadályozni Rebecca szökését. Sosem hallgatott rá, néha azt kívánta, bár ne engedte volna, hogy vele maradjon. Vissza kellett volna vinnie a lányt a gazdag nevelőapjához, és ott hagyni. Sokkal jobb lett volna neki.
- Maleït siguis! – kiáltotta Rebecca, és dühösen összefonta vékony karját a mellkasa előtt.
- Tudod jól, hogy értem, mit mondasz, Rebecca! A katalán nyelv nem az erősségem, de azért azt megértem, ha sértegetsz – túrt a hajába Adric, és azon gondolkozott, hogyan gátolhatná meg testvére újabb szökését. Aztán meglátta az egyetlen hálószobában az ágyhoz erősített kötelet. Gonosz mosolyra húzta a száját, és húgára nézett.
- Mi jár a fejedben? – nézett rá Rebecca gyanakvón. Adric intett a fejével Quentin-nek, aki azonnal ott termett, és nevetve ragadta meg a lányt a derekánál fogva. – Quentin! Azonnal tegyél le! Faragatlan gazember! – Rebecca rúgott, és kapálózva igyekezett kiszabadulni a férfi karjai közül, de hiába. Quentin a szobába vitte, mielőtt az ágyra tette volna, még lefogta, hogy Adric a lábára tudja csomózni a kötelet.
- Így – mondta, mikor felegyenesedett. Rebecca dühösen katalán szitkokat mormogott az orra alatt, és villogó pillantásokat vetett a bátyjára.
- Még vissza fogom adni, Adric! Meg fogod bánni a napot, mikor elhoztál! Azt is, mikor kikötöttél az ágyhoz!
- Már rég megbántam, petit diable. Már rég megbántam... – morogta Adric, és Quentin-nel együtt elhagyták a szobát. Még akkor is hallotta Rebecca fújtatását, mikor becsukta a súlyos faajtót maguk mögött.
- Sighard! – szólt Adric az egyik karosszékben terpeszkedő barátjának. – Ajánlom, nagyon figyelj rá!
- Tudom, fenség, tisztában vagyok a feladatommal.
- Ne szólíts fenségnek, nem vagyok úr!
- De lehetnél...
- Erről nem akarok többet beszélni! – jelentette ki Adric, és intett a fejével a többieknek. Mindenki az ajtóhoz indult, és sorban elhagyták a kis faházat, hogy visszatérjenek a városba valami eladható, értékes zsákmányért.
A piac aznap különösen zsúfolt volt. A tömeg már-már elviselhetetlen volt, Adric azt hitte, már ki sem tudja szúrni a megfelelő alanyokat. Ha sokan voltak mindig megnehezítették a dolgát. Nehezen lehetett átfurakodni az emberek között, neki pedig szüksége volt minden egyes fontra, amit a csempészek fizetnek nekik. Tehát minél értkesebb portékát kellett találnia.
Már éppen feladta volna, mikor kiszúrt valakit a sokaságban. Mintha az emberek szétváltak volna előtte, lehetővé téve, hogy meglássa a karcsú, kecses derekat, a smaragdzöld-arany szoknyát, és a leomló, sötétbarna fürtöket, melyek narancssárgás fényben játszottak a ráeső napsugaraktól. A lány egyik kezével épp egy narancsot emelt fel, megszaglászta, és behunyt szemmel elmosolyodott az aromájától. Azok a csábító, vörös ajkak bűnökre termettek, nem arra, hogy aranykalitkában tartsák. Adric-ben megmozdult valami sötét, és erőteljes érzés, ahogy figyelte a finom szépséget a tér túloldalán.


Eliose felemelte az egyik csábító, élénkszínű narancsot, és az orrához emelve magába szívte édes, mégis kissé fanyar illatát. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a szédítő aroma visszarepítse egy gondtalan, házasságmentes életbe. A gyerekkorába.
Ekkor érezte meg magán a pillantását. Azonnal felkapta a fejét az ismerős, furcsa érzésre, ami egészen a lábujjáig megremegtette minden tagját. Beleborzongott, mikor pillantása találkozott a tér túloldalán álló férfi tekintetével. Őt nézte, semmi kétség. Szinte felfalta őt a szemével, ahogy minden egyes porcikáját alaposan végigmérte. Megmozdulni sem bírt, ahogy gondolkodni sem. Ki volt ez a férfi? Miért volt rá ilyen hatással?
Hunyorítva próbált kivenni valami pontosabb részletet az arcából, de túl messze állt. Vajon a rejtélyes idegen a labirintusból? A szíve már a gondolattól is zakatolni kezdett. Tett egy lépést felé, aztán kiszakította a pillantás varázsából egy arrajáró hintó, ami épp előtte húzott el. Mire a kocsis elhajtott, arra a férfi már nem volt sehol. Hiába kapkodta a tekintetét, sehol nem látta őt. Köddé vált.
- Eliose, mit csinálsz itt? – hallotta meg Clarissa zsörtölődő hangját. – Mit akarsz azzal a naranccsal, te lány? – morogta, kivette a kezéből a gyümölcsöt, elnézést kért az árustól, és karon ragadva elvezette őt a tér másik felére. Eliose még egyszer utoljára visszapillantott, de hiába. A rejtélyes férfi nem bukkant fel többet.

Már kezdte majdnem elunni a rendelgetéseket a piacon, és azt, hogy az emberk egyre-másra jönnek oda hozzá gratulálni a szerencséjéhez, mikor egy szőke hajzuhatag vetette magát a nyakába. Abigail izgatottan sikkantott egyet, és hátrált tőle egy lépést, arra viszont ügyelt, hogy a keze még mindig átkarolja barátnője vállát.
- Szervusz, Abigail! – forgatta a szemét Eliose de ő is nevetett. – Ugye tudod, ha dadus meglátja, hogy viselkedsz, mindkettőnket le fog szidni. Elmondja a papának, és ma biztosan nem úszom meg a verést – nyögött fel Eliose már a gondolatra is.
- Mrs. Ironfist nincs a közelben, Eliose – nevette a lány, közben szőke tincsei hullámzottak a feje körül. Világoskék szeme vidáman csillogott, ugyanakkor volt benne valami… neheztelés? Talán valóban neheztelést látott mélyen megbújni a barátnőjében?
- Mi a gond, Abigail? – kérdezte Eliose halkan.
- Mi a gond? – visszhangozta a barátnője gúnyolódva. – Az, hogy a legjobb barátnőm el sem meséli nekem, hogy a vőlegénye a legjobb parti Wintertown-ban, és környékén. Maga Norford vikomtja lesz a férjed, Eliose, és a legjobb barátnődnek el sem árulod? Hát mástól kell megtudnom az eljegyzésed pompázatos hírét?
- Jajj, Abigail! – sóhajtott fel Eliose, és lerázta magáról a lány karját, de Abigail nem hagyta magát ilyen könnyen. Belekarolt barátnőjébe, és együtt sétáltak a hortenziabokrok mellett. – Én nem tartom ekkora szerencsének ezt a házasságot.
- De miért? Frederick-nél jobbat nem is kívánhatnál magadnak.
- Én csak… Nem tudom, Abigail. Úgy szeretnék én is magam választani, mint anya. Önző vagyok, ha szerelmet is akarok a házasságomba?
- Az még később is megjöhet – szorította meg a karját Abigail. – Hát nem tetszett neked a vikomt? Úgy hallottam, ma nálatok voltak látogatóban.
- A mai esti bál részleteit jöttek megbeszélni – vont vállat Eliose, és tekintetével követte dadája útját egy újabb bódéhoz.
- Bál lesz? – sikkantotta Abigail izgatottan.
- Igen. Álarcosbált rendeznek az eljegyzésünk alkalmából.
- Hát én meg vagyok-e hívva? – kérdezte Abigail, csillogtak a szemei az izgatottságtól. Eliose komoly arccal végigmérte, és úgy tett, mintha nagyon elgondolkozna a nemleges válasz lehetőségén. Erre a szőke lány arcáról lefagyott a mosoly.
- Persze, hogy meghívlak, Abigail – nevetett fel Eliose. – A legjobb barátnőm nem maradhat le az eljegyzésemről.
Abigail kissé megenyhült, de ott maradt köztük a nap hátralévő részében az a furcsa feszültéség, amit egyikük sem akart elismerni.
Eliose remélte, hogy az este gyorsan elrepül a feje felett, és egy időre megfeledkezhet arról, ami rá vár. Remélte, hogy a hivatalos bejelentés előtt még történhet valami csoda, ami megmenti őt a kötelezettségétől. Ami megszabadítja a kalitkából, ahol élt.
Csak arra nem gondolt, hogy a kívánsága gyökeres változást fog eredményezni az életében, egy ifjú idegen képében.

2011. április 22., péntek

1. fejezet


1. fejezet

- Eliose, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Ha papa ezt megtudja…
- Hallgass, Christabel! Nem fogja megtudni, ha nem árulsz be neki. Különben is, csak egy pillantást szeretnék vetni a tengerre. Olyan csodálatos látvány lehet, ahogy befutnak a hajók a kikötőbe – torkolta le Eilose a testvérét, és megragadta a fa egy alacsonyabb ágát, hogy fel tudja húzni magát. Ma nem viselte hatalmas abroncsos szoknyáját, így könnyűszerrel húzódzkodott fel a magas tölgyfára.
- Eliose! – toporzékolt tovább a húga, Christabel. Világoskék szemeit nővérére szegezte, és dühösen fújtatva összefonta karjait a mellkasa előtt. – Tudod jól, hogy meg fogja tudni! Nem történhet ebben a házban semmi úgy, hogy ne jutna a papa fülébe. Jaj, Eliose! Megint be fog zárni a szobádba!
- Ne légy vészmadár, húgom! – dorgálta meg Eliose, de a hangjában egy csepp rosszallás sem volt. Mosolyogva ragadta meg a következő vastag ágat, és megint feljebb kapaszkodott. – Csak kikukkantok a lomb tetejéről, és már lenn is vagyok, mire azt mondhatnád…
- Eliose Helene Gracia de Vaux! – harsant egy éles női hang a ház felől. Eliose fájdalmasan felszisszent, és ideges pillantást vetett a húgára, hogy jól hallotta-e. Christabel megmerevedett a fa alatt, mint mindig, ha bajba kerültek. – Mit csinálsz azon a fán, te lány? Azonnal gyere le, mielőtt bajod esik!
- De anyám… - kiáltott vissza Eliose, és hunyorogva a terasz irányába fordult. Édesanyja ott állt a fehér kőkorlátnál, dühös arckifejezése semmi jót nem ígért Eliose-ra nézve.
- Semmi de, kisasszony! Azonnal mássz le onnan! Mire leérek, már a füvön lássalak, te haszontalan gyerek!
Ahogy anyja alakja eltűnt az erkélyajtó mögött, Eliose vágyakozó pillantást vetett a tenger gyönyörű kék vizére, aztán sóhajtva nekilátott, hogy leereszkedjen a tölgyfa tövébe. Christabel egy tipikus én-megmondtam pillantást vetett rá, lesimította hatalmas, sötétkék-ezüst színösszeállítású szoknyáját, idegesen ellenőrizte barna kontyát, aztán a ház felől közelgő, dühös anyjuk felé fordult.
- Eliose…! – kezdte Mrs. de Vaux, amint hallótávolságon belül ért. Meg akart róla bizonyosodni, hogy lánya minden egyes szavát kiválóan hallja. – Mit mondtam neked a fára mászásról?
- Én csak a hajókat szerettem volna megnézni anyám – felelte Eliose, és tisztelettudóan lesütötte a szemét.
Tisztában volt vele, hogy a hajában falevelek vannak, ruhája koszos, és kissé feszengett így a kínosnak ígérkező társaságban. Édesanyja mindig megkövetelte a rendet, és az illendő viselkedést. Harminckilenc éves volt, gyönyörű barna haját mindig feltornyoztatta a feje tetejére, kivéve akkor, ha nagy társasági eseményre mentek. Olyankor mindig előkerült a rettegett paróka. Eliose nagyon remélte, hogy még jó pár évig a közelébe sem kell mennie egy olyannak, nemhogy a fejére tenni. Szerette barna haját akkor is, ha a hullámos tincsek ellenálltak minden kósza kísérletnek, hogy megszelídítsék őket.
- A hajókat a kikötőben is láthattad a minap, mikor arra jártunk a kocsival – dohogta anyja. Orrlyukai bámulatos mértékben tágultak minden egyes dühös lélegzetvételénél, amit lánya rendkívül szórakoztatónak tartott, és képtelen volt teljesen elrejteni a mosolyát. – Most meg ki mersz nevetni, te pimasz? – hüledezett az anyja, arca már paprikavörös volt. Eliose gyorsan lesütötte a szemét, és komoly arcot vágott.
- Elnézést, anyám. Én csak…
- Nem érdekelnek a kifogások, Eliose! Ma nem. Mi lesz veled, te lány? Sosem fogunk jó férjet találni neked, ha nem kezdesz végre származásodnak megfelelően, úri hölgyként viselkedni!
- De…
- Ne merj félbeszakítani, ifjú hölgy! Biztosíthatlak, hogy el fogom mondani apádnak, megint mit tettél, és hidd el, ő nem lesz olyan kegyes hozzád, mint én!
Eliose nem figyelt anyja későbbi szavaira. Észrevétlen oldalra pillantott húgára, akinek elkerekedett a szeme, mikor megértette, hogy mire készül. Apró fejrázással jelezte, hogy nem tartja jó ötletnek, de Eliose vére száguldott, képtelen volt itt ácsorogni, és anyja szentbeszédét hallani. Rohanni akart, érezni a füvet meztelen talpa alatt, magába szívni a természet minden illatát. Beleharapott alsó ajkába, nehogy idő előtt felnevessen, és anyja megsejtse, mire készül.
- Továbbá… - kezdett anyja újabb bekezdésbe a beszédében, de Eliose nem bírt tovább uralkodni magán. Felemelte a szoknyáját a földről, és kacagva a labirintus felé szaladt. – Eliose! Hogy merészelsz itt hagyni, mikor épp beszélek hozzád? Azonnal gyere vissza! Eliose!
A lány mit sem törődve édesanyja kiabálásával, egyre mélyebbre hatolt a bokrok végeláthatatlan, kusza mintájában. De ő nem tévedt el úgy, mint sokan mások. Úgy ismert minden kanyart és elágazást, mint a tenyerét. Biztos léptekkel haladt a zöld ösvényen a labirintus közepe felé. Mikor meglátta a gyönyörű, faragott kőpadot, széles vigyorral ült le az orgonabokor nyújtotta árnyékba.
A világoskék és fehér virágpamacsok pár napja nyíltak csak ki, és régi barátként üdvözölték Eliose-t. A kislánykora óta kedvenceiként tartotta számon, a labirintus mélyén megbúvó orgonabokrokat, melyek már április első hetében virágba borultak. Mélyen magába szívta az illatot, és mosolyogva, szeretettel simított végig a labdaszerű virágokon. Teljesen belemerült a gondolataiba, így azt sem vette észre, hogy figyelik őt, csak akkor, mikor valaki befogta a szemét.
Eliose szíve felgyorsult, igyekezett normális ütemben levegőt venni, hogy a jövevény ne sejtse meg, mennyire a hatása alá került. Törékeny, finom kezével felnyúlt, és megfogta az idegen, ismerős bőrkesztyűt. Tudta, hogy fekete, mint az ében, és tökéletesen illik viselője kezére. Az ő titkos látogatója. Mikor felhangzott a háta mögött egy mély, érzéki, és nagyon férfias kuncogás rájött, hogy hiába próbálja leplezni izgatottságát.
- Megint eljöttél – kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek. Az idegen most elvette a kezét, és Eliose a hátát érő hűvös fuvallatból tudta, hogy eltávolodott tőle.
Megfordult, de tudta, mit fog látni. Az idegen hosszú, fekete köpenye elfedte a testét, barna haja kusza tincsekben meredezett az ég felé, mint ha túl sokszor túrtak volna bele. Olyan csábítóan fénylettek a napfénynél, Eliose oda akart nyúlni, valóban olyan selymes-e, mint amilyennek látszik. Akármilyen udvariatlan és illetlen is lenne, mindent megadott volna, hogy egyszer végigsimíthasson az egyik tincsen.
Tekintete most a férfi arcát rejtő maszkra siklott. Mindig ugyanolyan; fekete, egyszerű vágású maszk, ametiszt színben ragyogó díszítéssel. Eliose szíve összeszorult, annyira látni akarta már az arcát. Legalább csak egyszer hadd vethessen rá egy pillantást, mert ez a titkolózás egyszer a sírba viszi. Belenézett a férfi mélybarna szembe, és érezte, hogy zuhan. Mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, ő pedig kapaszkodó nélkül zuhanna a feneketlen gödörbe.
- Ki vagy? – pihegte Eliose, arca kipirult. Az idegen csak elmosolyodott. Mint mindig.
- Nem hiszem, hogy egy név feltétlenül szükséges lenne ilyen helyzetben, kisasszony – felelte a férfi igéző hangján, Eliose erejéből csak pislogásra telt. Aztán, mintegy varázsütésre, magához tért a bűvöletből. Felpattant a padról, és olyan távol húzódott a férfitól, amennyire csak lehetséges volt.
- Mit akar tőlem? – kérdezte, most már cseppet sem kedves hangon. Félt, de ezt bátran leplezte. – Ha meg akar ölni…
- Eszem ágában sincs ilyet tenni önnel, hölgyem – vált szélesebbé a férfi vigyora.
- Akkor miért jött el megint? – szűkült résnyire Eliose szeme. Gyanús volt a férfi mindenkori felbukkanása. Állandóan megjelent, mikor a labirintusban volt.
- Aggódtam, hogy talán magányos, kisasszony.
- Hazugság. És tudja, nem szép dolog hazudni. Ha maga valóban olyan nagy úr lenne… - fogalma sem volt, honnan vette a bátorságot, hogy így beszéljen ezzel a nála sokkal nagyobb, és nyilvánvalóan erősebb férfival, de elhatározta, nem adja magát harc nélkül, ha a férfi bármi gyanúsat, vagy erőszakosat kívánna tenni vele. Belesimult a háta mögött lévő bokorba, miközben a férfi lépésről lépésre közeledett felé. – Távozzon, mielőtt hívom az őröket!
De ő nem tágított. Közelebb táncolt hozzá, míg szinte összeért a mellkasuk, és Eliose most fájdalmasan kicsinek érezte a kis ligetet. Megpróbált arrébb húzódni, de a férfi könnyűszerrel megakadályozta. Csak a karját kellett kinyújtania felé, és Eliose azonnal megdermedt.
- Félsz tőlem, Eliose? – suttogta a fülébe. A lány levegőt se mert venni, illetlenül közelinek érezte a testét, de nem volt hová húzódnia. Ugyanakkor ráeszmélt, hogy akármennyire is harcol, az idegen vonzza őt.
- Eliose! – hangzott édesanyja kiáltása. A férfi távolodott egy lépést, mire Eliose is nagy levegőt vett megkönnyebbülésében. – Ha megtalállak, te lány…! – Mrs. de Vaux hangja egyre közelebbről hangzott, tehát az idegen hamarosan eltűnik.
És valóban. A férfi leszakított egy orgonát a mellettük lévő bokorról, Eliose hajába tűzött néhány apró virágot, majd a lánynak adta a leszakított növényt, és egy utolsó meghajlással köddé vált. Eliose még akkor is dermedten állt ott, kezében szorongatva kedvenc virágát, mikor édesanyja beviharzott a komornyikkal a nyomában a ligetbe.
- Nagy bajban vagy, Eliose Helene Gracia de Vaux! – fújtatta az anyja, megigazította a haját, majd a ruháját, és felszegett állal lányához vonult. – Velem jössz, és hímezni fogunk, ott várod meg a társalgóban apád érkezését. Ő majd kellőképpen megbüntet a szemtelenségedért!
És így is lett. Eliose a nap hátralévő részét hímzéssel töltötte, míg húga zongoraórát vett. Mennyivel jobban szeretett volna ő is vele lenni. Imádta a zenét. De sajnos hiába hízelgett édesanyjának, Mrs. de Vaux nem engedett. Miután lement a nap, végre befutott Mr. de Vaux hintója is a kavicsos udvarra. Eliose ajkát halk sóhaj hagyta el, már fájt a háta, és ujját több helyen is megszúrta, mert alig látta már az anyagot, melybe hímezett. Az igazi megmérettetés azonban csak a vacsorán várt rá.
Az egész család együtt ült le a hosszú tölgyfaasztalhoz, és az étkezés viszonylag kellemesen telt. Édesapja mesélt a mai sikerekről, és kifejtette véleményét a város gazdasági előnyeiről és hátrányairól. Eliose kezdte azt hinni, hogy megússza apja fenyítését, de csak egy pillanatig ringathatta magát ebbe a hitbe. Ugyanis a vacsora végeztével, míg a cselédek elvitték a terítéket, Mrs. de Vaux villogó tekintetét lányára emelte. A korábbi kedélyes hangulat érezhetően a múlté volt.
- William, szeretném, ha tiszteletet tanítanál a lányodnak! – mondta, és egy percre sem vette le szürke szemeit a lányáról. Eliose legszívesebben elsüllyedt volna. Bárcsak megnyílt volna alatta a föld, és igazából alázuhanhatott volna.
- Mit művelt már megint? – kérdezte fáradt sóhajjal Mr. de Vaux.
- Fára mászott. Ismételten.
- De papa… - próbált mentegetőzni Eliose, azonban Mr. de Vaux egy határozott intéssel elhallgatta. Arca komor volt, de a szemében ott csillogott a szeretet és… csalódottság.
- Nem akarom hallani, Eliose! Miért nem érted meg, lányom, hogy nem viselkedhetsz ilyen illetlenül. A mi helyzetükben az ilyen nem megengedhető. A fára mászás a köznépnek van, nem olyan finom úri hölgyeknek, mint te is vagy. Egy nap te viszed tovább a család nevét, a gyerekeidet hogy fogod illemre tanítani?
- De papa, nem hiszem, hogy mostanában én… - mosolygott szégyenlősen Eliose. Esze ágában sem volt még megházasodni. Előbb látni akarta a világot. Ha megkötnék… abba belehalna.
- Eliose! Azt mondtam, nem akarok kifogásokat hallani! – dörrent fel az apja. – Testi fenyítéshez kell hát folyamodnom ismét, hogy tanulj valamit? – Eliose nagyot nyelt. Apja régen nem ütötte már meg, és nem akarta feleleveníteni a nadrágszíj ütésének érzését. – Úgy. Ezúttal megkíméllek, Eliose! De csak, mert hiszek benne, hogy te magad is belátod, a mi családunk fontosabb helyzetben van, semmint ilyen közönséges viselkedést megengedjen magának.
- Igen, papa – mondta Eliose, hangja alig hallható suttogás volt csupán. Mr. de Vaux pillantása megenyhült, ahogy legkedvesebb lányára nézett. Torkát szorította az érzés, mikor szavak akarnak kibukni az emberből, mégis lenyeli őket, mert nem tudja, hogy kezdhetne hozzá.
- Akkor gyere, adj egy csókot apádnak, és menj lefeküdni. Gondolkozz el a hallottakon, lányom.
- Igen, papa – ismételte Eliose lesütött szemmel. Felállt, apjához sétálva csókot nyomott az arcára, és egy pukedli után elhagyta az ebédlőt.
- Jaj, William! – sóhajtott fel Mrs. de Vaux is, és férjére nézett. – Nem tudom, mihez kezdjek vele. Makacs, akárcsak te. Képtelenség meggyőzni észérvekkel. Félek, hogy sosem találunk megfelelő férjet neki.
- Ne aggódj, Leticia, már mindent elrendeztem – fogta meg Mr. de Vaux a felesége kezét, és szerelmes, gyengéd pillantást vetett a nőre.
- Hogy érted?
- Ma – kezdett bele Mr. de Vaux, de fájdalom volt érezhető a sóhajában. – De Burgh gróf fia megkérte a lányunk kezét. Igent mondtam neki.
- Micsoda? De William… ők… - hüledezett a nő. Mr. de Vaux megszorította a kezét, de Mrs. de Vaux meglátta a szilárd álarcon át a bűntudatot. Másik kezét összekulcsolt kezükre tette, és megsimogatta férje kezét.
- Kénytelen voltam, Leticia. Maholnap a behajtók a házat is elvehetik a fejünk felől. De Burgh gróf megígérte, hogy elrendezi az adósságaink, cserébe Eliose-ért.
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
- Igen, Leticia. Tisztában vagyok vele, hogy a kereskedelemből szerzett haszon fele őt fogja illetni. Hogy ő rendelkezhet felettem. Ugyanakkor én is rendelkezhetem a kikötői tulajdon egy részével. Mindkettőnknek kölcsönös lehet ez a frigy…
- Csak mentegeted magad, igaz, William? – nézett rá Mrs. de Vaux ellágyult tekintettel. Felkelt, átkarolta férje nyakát, és őt is felhúzta a székről. – Bűntudatod van, amiért eladtad a lányod, ugye? De nem tehettél semmi mást, William.
- Apa… - szólalt meg Christabel remegő hangon, aki ekkor lépett vissza az étkezőbe. Keze alig észrevehetően remegett, arca sápadt volt. – Ez igaz? Eliose és a vikomt eljegyezték egymást?
- Christabel, erről ne szólj a nővérednek, megértetted? – mondta Mr. de Vaux. Christabel még jobban elsápadt, de azért bólintott. – Fontos, hogy Eliose tőlem tudja meg. Amilyen makacs és engedetlen a természete, el tudom képzelni, mennyire ellene lesz az ötletnek.
- Bújj te is ágyba, Christabel. Későre jár – mondta anyja, csókot nyomott lánya homlokára, majd visszatért a férjéhez, és kézen fogta. – Te pedig, gyere fel velem, William. Ne gyötrődj a döntésed miatt, te csak azt tetted, amit legjobbnak láttál.
Mr. de Vaux hagyta, hogy felesége magával húzza a lakosztályukba, átöltöztek, bebújtak az ágyba, és csak akkor tudott kissé enyhíteni lelke fájdalmán, mikor karjában tarthatta a feleségét.


Adric Cleeves összeszűkült szemmel pásztázta a Wintertown piacán összegyűlt tömeget. Tegnap éjjel nem tudtak túl sok mindent adni a csempészeknek, a kiesett pénzt pedig a mai nap folyamán pótolni akarták. Most azért bámulták barátaival a tömeget, hogy lehetséges, értékes portékák után kutassanak. Ki is szúrt a tömegben egy alacsony, kövér nőt. Nyakában a prém alatt egy nagyon drágának tűnő gyöngysort viselt, mely úgy megfeszült húsos nyakán, hogy félő volt, elszakad a következő óvatlan mozdulatnál. Adric vigyorogva oldalba bökte a mellette támaszkodó Fabio-t, és a nő felé bökött az állával.
- Azt hiszem, én máris találtam egy jó célpontot.
- Mindig a nehéz dolgokat nézed ki magadnak, Adric? – kérdezte unottan Fabio, és fintorogva végigmérte a nőt, majd a földre köpött. – Nem fogod tudni leszedni a nyakából.
- Három fontot teszek rá, hogy igen – vigyorgott Adric a barátjára. A többiek is érdeklődve emelték fel a fejüket a fogadás hallatán.
- Tartom – viszonozta Fabio a vigyort. Belecsapott barátja tenyerébe, majd mind a nyolcan a gyanútlan nőre szegezték a tekintetük. Néhány perc hallgatás után, Gregor felröhögött.
- Esélyed sincs, Adric. Az a nő még nem fogja mozdítani érted a húsos ujját. Előbb csókolna meg egy békát, mint téged.
- Ahá! – rúgta finoman oldalba Adric, mire a fiú az utcára esett, elvesztve az egyensúlyát. A többiek nevetve harsogták túl egymást, és mindenki fogadásokat kötött. Adric kihívó pillantást vetett Fabio-ra, és elvigyorodott. – Na, kezdhetjük?
- Részemről – vont vállat a férfi.
- Az én ’éleményem ’ogy ez egy ’émes otlet – mondta Tucker.
A férfi Franciaországból jött át Angliába egy hajó gyomrába bújva, mely itt szállt partra, Wintertown-ban. Halálra ítélték saját országában egy lopásért, melyet állítása szerint el sem követett. Sosem fejtette ki bővebben, mivel is vádolták, nem volt hajlandó beszélni róla, tekintve pedig, hogy itt miből élt, nehezen tudták elhinni az ártatlanságát. Szegény hiába volt itt két éve, mikor izgatott volt még mindig törte az angolt, barátai elég gyakran ugratták is ezért.
- Még el sem mondtam az ötletem – nevetett fel Adric.
- Mind tudjuk, mit akarsz – szólt közbe Sighard is. Zöld szemét Adric mélybarna szemébe fúrta, és komoly pillantást vetett rá.
- Mindig a hideg futkos a hátamon, ha így nézel rám – mordult fel Adric, megszakítva a szemkontaktust. – Muszáj a frászt hoznod rám? Mintha a jövőbe látnál, vagy tudom is én!
- Akkor ne légy ostoba, Adric. Keressünk néhány könnyen megszerezhető erszényt.
- Nem. Nem fogom elveszíteni azt a három fontot – felelte Adric, a földre köpött, és közelebb intette a többieket. – A terv: Gregor, Egbert és Quentin, ti fogjátok elterelni az őrök figyelmét. Csináljatok valami nagy műsort, így senki nem fog minket figyelni.
- Az nem lesz nehéz – kacsintott rá Quentin, majd éhes pillantása egy kacérkodó, szőke lányra tévedt. Megnyalta alsó ajkát, Adric meg a szemét forgatta. javíthatatlan szoknyapecér, gondolta magában.
- Albert, Sighard, Fabio, ti fogtok ügyelni arra, hogy senki ne sejtse meg a közeledésünk. Fedeztek bennünket, hátha a többiek elszúrnak valamit – Quentin felciccent, és a szemét forgatta, de Adric nem is törődött vele. – Tucker és én majd a nő közelébe férkőzünk. Nem lesz olyan nehéz megszerezni, amit akarok.
- Te vagy a főnök, Adric – sóhajtott fel Sighard, majd úgy tettek, ahogy kérte tőlük, elvegyültek a tömegben.
Adric pontosan tudta, hogy melyik pillanatban lépett Quentin akcióba. Női sikoly hallatszott a piac ellentétes végében, valószínűleg a kis szőke mégsem adta magát olyan könnyen, mint Quentin hitte volna. Adric elmosolyodott a gondolatra, majd figyelmét újra a kövérkés nőre összpontosította. Amikor már a közelébe férkőzött azonban kudarcba fulladt az első kísérlete, hogy megszerezze a medált. A szétváló tömegben ugyanis kiszúrta a húgát az egyik bódénál, amint egy katonával cseveg. Elfutotta a méreg, majd kényszerítette magát, hogy a feladatra koncentráljon. Először a nyaklánc, aztán Rebecca. Egyszerre nem tud kettővel foglalkozni.
Adric végre elérte a nőt. Tucker is ott termett a nő előtt, édesgetni kezdte, és míg a nő teljesen el volt foglalva fiatal udvarlójával, Adric kikapcsolta a nyakláncot, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a prémet is lekapta a nő nyakáról. A meglopott, sértett asszony azonnal üvöltözni kezdett, de arra ők már vihogva elrohantak. Adric betömködte a megszerzett árut a mellénye belső zsebébe, majd Rebecca felé rohant.
- Mit keresel itt? Azt mondtam, maradj a házban! – kiabálta, megragadta tiltakozó testvére kezét, és elrángatta a megdöbbent katona közeléből.
- Azonnal eressz el, nem hallod? – tiltakozott a lány. Karmolta, harapta, rúgta Adric-et, de a férfi nem törődött vele. Egészen a város szélén lévő kunyhójukig rángatta, mely a Mortyan erdő szélén állt. – Adric, ezt még meg fogod bánni! Ereszd el a karom, ez fáj!
- Mit kerestél a piacon? – füstölgött Adric, és elengedte a testvérét.
- Segíteni akartam nektek. Sosem mehetek sehova – duzzogott Rebecca, és lehuppant az egyik rongykupacra.
- Azzal segítenél, ha nem kerülnél bajba. Maradhattál volna a szüleiddel.
- Gyűlöltem őket! – üvöltötte a lány. – Bezártak ők is abba a csillogó házba! Adric, nem azért jöttem, hogy te is a szobámban tarts!
- Nem érdekel, Rebecca. Vagy itt maradsz, vagy kikötözlek az ágyadhoz! – morogta Adric, cseppet sem kedvesen. Rebecca nyelt egyet a belőle áradó harag erejétől, válaszolni sem mert. – Meg ne lássalak újra a városban! Most elmegyek a többiekhez, leadjuk a csempészeknek a holmikat. Utána visszajövök, és ajánlom, hogy itt találjalak!
Azzal Adric elhagyta a házat, és becsapta maga után az ajtót, még a fából készült falak is beleremegtek.
- Szörnyű vagy testvérnek, Adric – motyogta Rebecca, és átkulcsolta a térdét a kezével. Fejét lehajtotta, és frusztrált sóhaj hagyta el ajkait.


Beborult. Az eső is szakadni kezdett nem sokkal később. Az esőcseppek erőteljes kopogását hallgatva, Eliose ráeszmélt, képtelen aludni. Felkelt, magára vette köpenyét, majd halkan kiosont a folyosóra. Meggyőződött róla, hogy nincs már ébren senki, majd lassan a padláshoz vezető csigalépcsőhöz osont. Ahogy megmászta a fokokat, halkan felnevetett. Nagybátyjával mindig feljöttek ide, hogy a csillagokat nézzék. Minden egyes csillagképet ismert, bár apja szerint ez felesleges tudomány volt a számára. Csak olyan tanulmányokat pártolt, amit illőnek talált egy ifjú hölgy számára.
Sóhajtva nyitott be a padlásra azzal az elhatározással, hogy maga mögött hagyja a gondokat. Csak a nagybátyjára fog gondolni, aki most is távoli utazáson van, és körbehajózza a világot. Olyan helyekre jut el, olyan dolgokat lát, amelyeket ő maga talán sosem fog.
Eliose az egyetlen ablakhoz sétált, leemelte az egyik gyertyát a falról, meggyújtotta, és maga mellé tette a földre. Nem törődött a porral és a rengeteg kosszal, ami körbevette. Felhúzta a térdét, átkulcsolta a kezével, és a csillagokra emelte a tekintetét. Kivéve, hogy semmit nem látott a sűrű felhőrétegtől. Csalódottan hajtotta fejét a térdére, és gondolatai egy pillanattal később rejtélyes látogatója felé terelődtek. Vajon ki lehetett?
Jó pár hónapja van már annak, hogy először találkoztak a labirintusban. Minden alkalommal ugyanúgy jelent meg. Maszkban és köpenyben. Semmi mást nem tudott róla. És a férfi mindig sugdosott a fülébe. Dolgokat. Olyan dolgokat, melyekről nem illene beszélnie. Melyeket meg sem hallhatna, ha előkelő társaságban lenne. Ő mégis, a férfi minden egyes szavára emlékezett. Úgy véste az elméjébe őket, ahogy szivacs szívja magába a vizet. De vajon mit akarhatott tőle? Félnie kellene, és szólnia az apjának, vagy az őröknek? Vagy egyszerűen hallgassa el, és menjen el hozzá legközelebb is?
A kérdések megválaszolatlanok maradtak, a gondok súlyos teherként nehezültek a vállára, végül az eső sem akart elállni, így egy óra elmélkedés és magány után úgy döntött, visszabújik az ágyába. Hangtalanul osont el szülei ajtaja előtt, végig a bársonyszőnyeggel borított folyosón, majd nesztelenül benyitott a szobájába. Miután becsukta maga után, és megfordult, majdnem ugrott egyet ijedtében. Mr. de Vaux ült a szoba végében elhelyezett karosszékben, és gondterhelten ráncolta a homlokát. Három gyertya égett a mellette lévő gyertyatartóban.
- Apám – mondta meglepetten Eliose, és elszégyellte magát, amiért kisurrant az éjszaka. Tartott tőle, hogy apja most tényleg megveri. – Én csak…
- Eliose – sóhajtott fáradtan az apja. Olyan gondokkal terhesnek tűnt a hangja, hogy Eliose odament hozzá, és átkarolva a nyakát, csókot nyomott a homlokára.
- Mi nyomja apám lelkét? – kérdezte halkan.
- Valamiről beszélnünk kell.
- Nem érhet rá reggelig, apám?
- Megpróbáltam, Eliose. De… A bűntudat nem enged pihennem, míg nem szóltam neked is.
- Miről? – Eliose-ban egyre nőtt a félelem. Mi lehet az, amitől az ő apja így elveszti a szokásos határozottságát, és meginog? Mi tudja még az ő apját is maga alá gyűrni?
- A bűntudatról, Eliose.
- Bűntudata van, apám? Mi miatt?
- Miattad.
- Miattam? – A válasz meglepte Eliose-t. Szíve úgy zakatolt a mellkasában, majdnem nem hallotta Mr. de Vaux szavait, még utána is győzködte magát, hogy nem jól hallotta. – Hogy mi? Apám, azt hiszem nem hallottam…
- Hozzá fogsz menni Norford vikomtjához, Eliose. Már megtörtént az eljegyzés.
- De… Apám, ő Rochester grófjának a fia…
- Igen, tudom jól, kicsoda ő, Eliose.
- Akkor miért…
- Nem tehettem mást, Eliose. Régóta akarja a gróf ezt a frigyet.
- Ugye tudja, apám, hogy ezzel nekiadja az üzletének egy részét is? A gróf csak erre utazik. Meg akarja szerezni…
- Tisztában vagyok a saját üzleti életemmel, lányom! – dörrent rá Mr. de Vaux. – A te dolgod nem a számok ismerete!
- Tudom, apa – mondta halkan Eliose. Mr. de Vaux tekintete ellágyult, ölébe húzta a lányát, és megsimogatta a fejét.
- Sajnálom, hogy kiabáltam. De meg kell értened, ha nem teszek semmit, nem tudom biztosítani az életed.
- Ilyen rosszul állunk, papa? – suttogta Eliose.
- Igen. A behajtók már naponta a nyakamra járnak, és a ház elvételével fenyegetnek. Nem engedhetem nekik, hogy… Értsd meg, Eliose. Nem tehettem mást, a családom az első.
- De papa… Én is úgy akartam házasodni, mint te és anya. Szerelemből – nézett rá könyörgőn Eliose.
- Sajnálom – simogatta meg Mr. de Vaux az arcát. – De látod, hogy mit tettem anyáddal, azzal, hogy hozzám jött. Grófné lehetett volna, és csodálatos élete lehetne, ha nem makacskodik mellettem – a férfi szájának sarkában mosoly bujkált. – Előkelő, igazi nemes hölgy lehetnél, nem egy kereskedő lánya.
- Én szeretem azt, ahogy élünk, papa. Szerelem nélkül…
- Eliose, most nem engedhetek a döntésemből. Azért jöttem, hogy elmondjam, és meg tudj barátkozni a gondolattal.
- Jól van, papa – mondta Eliose, és megcsókolta a férfi homlokát. – Elfogadom az eljegyzést, ha ez a kívánsága – váltott újra udvariassági formára. Csak akkor tette, ha nem volt a kapcsolatuk épp felhőtlen. És most nem érezte könnyednek a beszélgetést.
- Eliose, te jó lány vagy. De ideje megtanulnod felnőtt, előkelő hölgyként viselkedni.
- Értettem, papa.
- Nincs több fára mászás, sem gyerekes csínytevések. Add meg a kellő tiszteletet anyádnak.
- Rendben, papa.
- Most pedig feküdj le, és aludj, hercegnőm – mosolygott rá halványan az apja. De nem volt őszinte mosoly. – Holnap meg kell beszélnünk a részleteket.
- Rendben.
Eliose megvárta, míg apja elhagyja a szobáját, aztán az ablakhoz sétált. Remegő kezekkel markolta meg a párkányt, és összeszorított állkapoccsal meredt a szakadó esőre. Ha apja egy perccel tovább marad, tanúja lett volna annak, hogy esik darabokra Eliose. Gyengének titulálta volna a lányát, és biztosan meg is verte volna ezúttal, ha továbbra is engedetlen lesz. Eliose úgy érezte, álmai úgy foszlanak szerte, ahogy az esőcseppek olvadnak bele a pocsolyákba.
Annyira el volt merülve a gondolataiba, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az udvaron ácsorgó, köpenyes alakot. Hunyorítva próbálta kivenni, ki lehet, de valószínűleg csuklya volt az arcába húzva, mert semmit nem látott. Kezét az ablaküvegre tette, mintha át tudna sétálni rajta, erre az idegen sarkon fordult, és beleolvadt az éjszakába.