8. fejezet

Bocsánat, azonnal javítottam a fejezetet. Most már itt a teljes. :/ Elnézést kérek, azt írta a blogger feltöltötte, nem is tűnt fel hogy csak az elejét -.-' Annyira gáz vagyok, bocsánat. :(

Oké, várom a hozzászólásokat! :)
Előzetesben még annyit: a balladát, amit majd olvashattok én fordítottam le az angolról, mert nem találtam magyar változatot -.-' Előre is bocsánat a gagyi, amatőr minőségért, sajnos nem vagyok költő :$
Ja, és remélem tetszeni fog a fejezet :D Bármilyen észrevételt szívesen fogadok. Jó olvasást :3 (én pedig epekedve várom a hozzászólásokat :D )

8. fejezet

Eliose nem tudta, mitévő legyen. Vajon kövesse a férfiakat a házba, vagy maradjon a helyén? Esetleg próbáljon elmenekülni? Ott hagyták neki a lovakat, senki nem figyelt rá. Senki nem foglalkozott vele.

Ránézett a kikötött, legelésző lovakra, akik olyan nyugodtnak tűntek, mintha nem épp az imént vágtattak volna végig az erdőn, üldözőik elől menekülve. Nagy volt a csábítás, hogy elmenjen. Tett egy tétova lépést a kunyhó felé, aztán meggondolta magát. Helyette megfordult, és a lovak felé indult.

Meglátott egy gyönyörű, fehér lovat, ami kirítt a többi közül. Csak ő volt magányosan távolabbra kötve a többitől. Fejét lehajtotta, de nem rágcsálta azt a kevéske füvet, amit talált. A táj kopár volt, és lehangoló. Bár a nap nemrég kelt fel, az idő borongós volt, szürke felhők tömkelege takarta el a gyönyörű kék eget.

Eliose közelebb ment az állathoz. Mikor az felkapta a fejét, egy pillanatra megtorpant a ló sötét szemében tükröződő szomorúság láttán. Nagyot nyelt, kinyújtotta a karját, és közelebb araszolt. A ló nem mozdult, csak nézte őt. Eliose a fejéhez közelítette a tenyerét, lassan végigsimította a puha, fehér szőrt. A ló hagyta. Úgy nyomta az orrát a vigasztaló tenyérnek, mint Adric szorította Eliose csuklóját percekkel ezelőtt.

Eliose-nak eszébe jutott az állat, ami feléjük tartott az erdőben. Amin Adric érkezett. Megsimogatta még egyszer, és szemrevételezte. Ezek szerint őt hozta el, míg Eliose Iffrin-t kapta.

- Dóchas – szólalt meg váratlanul a háta mögött egy hang. Eliose megpördült, és Adric-et pillantotta meg. A férfi nem nézett rá, helyette a tenger felé fordult, de határozottan hozzá beszélt.

- Gyönyörű név – Eliose csak ennyit bírt mondani. Elengedte a lovat, és zavartan dőlt neki a kerítésnek. Zavarában egy barna tincset a füle mögé tűrt. – Ezek szerint Rebecca számára mindig van remény.

- Honnan tudtad, hogy az övé?

- Csak tippeltem – vont vállat Eliose. Ő egészen más okból kifolyólag nem tudott a férfira nézni. Zavarba jött, valahányszor a csókra gondolt. Tudta, hogy a férfi előbb vagy utóbb felhozza a témát, és kigúnyolja, amiért olyan könnyen megadta magát.

- Rebecca jól van – törte meg a hosszú csendet Adric. A lány felkapta a pillantását, és az arcát fürkészte résnyire szűkült szemekkel. Adric olyan elgyötörtnek tűnt, hogy inkább nem tett megjegyzést, és nem próbált érdektelennek tűnni. Kedvelte a lányt, és egyáltalán nem kívánt neki rosszat. A bátyja pedig olyan megkönnyebbültnek tűnt pusztán attól, hogy ezt elmondhatta neki, inkább becsukta a száját és hallgatott. – Azt hittem megszöktél – tette még hozzá Adric, és most először belenézett Eliose szemébe.

- Terveztem – ismerte be a lány. – De tudni akartam, hogy van Rebecca.

- Csak ezért maradtál? – vonta fel a szemöldökét Adric, és megrándult a szája széle. Eliose elpirult, és a földre nézett zavarában.

- Szeretnék kérni pár ruhadarabot – mondta olyan halkan, azt hitte a férfi meg sem fogja hallani.

- Sajnos semmit nem tudtunk magunkkal hozni, a kunyhóban pedig minden elégett – forgatta a szemét Adric. Közelebb lépett a lányhoz, bár még így is volt köztük egy méter, Eliose-nak máris túl kényelmetlen volt a közelsége. Megkísérelt elhátrálni, de a kerítés nem engedte. Adric jót mulatott a próbálkozáson. – Már megint megijesztettelek?

- Nem – felelte Eliose.

- Akkor ne térj ki a válasz elől, és ne viselkedj úgy, mint egy riadt kiskutya.

- Én nem…

Adric tett egy újabb lépést felé. Eliose ösztönösen reagált, felemelte a kezét, tenyerét a férfi mellkasára helyezte, ezzel jelezve, hogy szeretné tartani a távolságot. Adric azonnal megtorpant. Csokoládébarna szemei érdeklődve fürkészték a lány arcát. Eliose viszont nem nézett rá. Beharapta az ajkát, aztán remegő hangon megszólalt.

- Adric… - kezdte bizonytalanul, elpirult. – Ami az erdőben történt…

- Igen?

- Az semmit sem jelentett. Én csak…

- Csak? Ez egyre érdekesebb lesz. Kíváncsi vagyok, mit akarsz mondani – nevetett fel Adric.

- Én… - de Eliose képtelen volt folytatni. – Semmi. Felejtsd el.

Adric figyelte, ahogy Eliose elviharzik mellette, megviselt, szakadt hálóinge lebegett utána, ahogy nagy léptekkel a házba ment. Az arca vörös volt, ő pedig szerette látni, mikor zavarban volt. Mulattatta az ártatlansága. Megsimogatta Dóchas orrát, majd ő is sarkon fordult, és követte Eliose-t a házba.

Vajon mit akart mondani neki a lány? Ami az erődben történt nem jelentett semmit? Csak nem a…

Adric megállt az ajtóban, és pillantása azonnal Eliose törékeny alakjára siklott. A lány a sarokban álldogált, ökölbe zárt keze enyhén remegett, miközben mereven a szobában lévő ágyat figyelte. Adric nagyot nyelt, és követte a pillantását.

Egy alacsony, őszes hajú és szakállú férfi állt nevetségesen hatalmas szemüvegben az ágy mellett, kezében egy véres kendőt tartott, és egy fém eszközt. Mr. Duncan egy megbízható ember volt, mindig őt hívták, ha olyan sérülést kaptak, amit maguk már nem bírtak ellátni. A férfi most ráncos kezével hatalmas bőrtáskájába nyúlt, és kihúzott egy ollónak tűnő, kissé rozsdás tárgyat. Adric majdnem odarohant, el akarta kapni a csuklóját, és elzavarni a doktort Rebecca közeléből.

Végül ő is csak ökölbe szorította a kezét, és várt. Az orvos értette a dolgát, nyugtatta magát. Tudta, mit kell tennie egy lőtt seb esetében.

Mr. Duncan a fogóval most a Rebecca vállán lévő seb felé közelített. Tétovázott, és felnézett Sighard-ra, aki az ágy másik felén állt. Találkozott a pillantásuk, majd Sighard bólintott, és gyengéden, de határozottan leszorította Rebecca-t az ágyra. Adric tudta jól, mi fog következni. Ki fogják venni a golyót. A húga túl volt az életveszélyen, csak ez számított. De az orvos még nem végzett a sebbel.

- Ez most kicsit fájni fog, de próbáljon minél kevesebbet mozogni, ha kérhetem – mondta Mr. Duncan. Rebecca homlokáról csorgott a verejték. Zöld szemét végig Sighard-ra szegezte, aki összeszorította az állkapcsát, és állta a tekintetét.

Ekkor a doktor belenyúlt a sebbe. Rebecca a szájában lévő rongydarab ellenére élesen felsikoltott. Adric vérében megfagyott a vér. Újabb régi, rossz emléke készült felszínre törni. Ne most! Kérlek, ne most, könyörgött némán magában. Már épp készült sarkon fordulni, és olyan messzire menni, amennyire csak lehetett, mielőtt megállítja Mr. Duncan-t. Azzal talán meg is ölheti Rebecca-t. A lány vele akart jönni. Utána szökött, és megkereste őt. Nem hagyhatja cserben. Megígérte neki, hogy megvédi. Hát eddig nem nagyon sikerült, barátom, mondta egy negédes hang a fejében.

Adric a fogát csikorgatta. Küzdött a feltörő rémképek ellen. Már nem csak Rebecca sikolyait hallotta, hanem egy másik nő hangját is. Az ő nevét sikoltotta, miközben haldokolt. Szépen lassan kezdett elúszni előtte a szoba képe, összemosódott minden, helyébe egy sötét erdő költözött. Már érezte, ahogy a dermesztő, téli fagy bekúszik a bőre alá, végigmegy a testén, és megfagyasztja a vérét. Ekkor valaki megfogta a kezét. Puha, meleg kéz fonódott az övére, mely visszarángatta a valóságba.

- Jól vagy? – suttogta Eliose. Tágra nyílt, kék szemeivel őt fürkészte. Adric legszívesebben felmordult volna, és elzavarta volna, vagy legalább lerázta volna a kezét, de késő volt. A lány meglátta a gyengeségét. Még erősebben szorította össze az állkapcsát, és aprót biccentett. Aggódott, hogy a lány talán nem is látta. – Biztos? – ismételte meg Eliose. Még erősebben szorította a férfi kezét, és közelebb húzódott hozzá, mintha támogatni akarná. Talán tudatában sem volt annak, amit tett.

- Rendben. Megvan – jelentette ki Mr. Duncan. A golyót egy apró üvegbe hajította. Adric-et elfogta az émelygés, ahogy a tátongó, véres sebre nézett. Rebecca arca úszott a verejtékben, pillantása ködös volt, mintha már nem is igazán lett volna eszméleténél. Adric aggódott. A lány olyan hamuszürke volt, akár a ház megkopott falai. – Kérem, tartsa még egy kicsit. Fertőtlenítenem kell a sebet. Aztán…

Mr. Duncan itt Adric-re szegezte a pillantását. A férfi tudta, hogy mi fog következni. Ki kell égetniük a sebet. Rebecca a poklok poklát fogja megjárni, mire a nap delelőre ér. Eliose még közelebb simult hozzá, kezét a férfi arcára tette, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Minden rendben lesz, Adric – nyugtatta a férfit.

- Hát persze – morogta. Megfogta Eliose kezét, durván megszorította, és lefejtette magáról. Bólintott az orvosnak. – Tegye, amit jónak lát, doktor. De ha bármi baja lesz a húgomnak…

Nem fejezte be a mondatot, helyette sarkon fordult, és elment. Szüksége volt egy kis magányra, hogy kiadhassa a felgyülemlett dühöt. Akármennyire volt jó érzés Eliose-t közel tudnia magához, ebben a percben még ő sem tudta lecsendesíteni a haragját. Felpattant Iffrin hátára, és elvágtatott az erdőbe. Míg el nem nyelték a sűrű fák, magán érezte a lány pillantását.

Eliose megvárta, míg Adric alakja eltűnik a fák között. Még hosszú percekig álldogált ott, és nézte tűnődve az erdőt. Aztán meghallotta Rebecca fájdalmas sikolyát. Az orvos most égette ki a sebet. Összerezzent, és átkarolta magát.

Az előbb nem csak Adric-et akarta vigasztalni és nem csak neki akart támaszt nyújtani. Neki magának is szüksége volt erre, de Adric itt hagyta. Megint cserben hagyta, hogy egyedül nézzen szembe a következményekkel. Reszketegen felsóhajtott és próbálta kizárni a borzalmas hangokat, amik a házból szűrődtek ki. Mikor a sírás zihálássá halkult végre erőt vett magán, megtörölte az arcát, és belépett a házba.

Mr. Duncan bekötözte a sebet, elmagyarázta Sighard-nak, hogyan kell kicserélnie, aztán összeszedte az eszközeit, a táskába pakolta, és Gregor, valamint Egbert kíséretében lóra szállt a ház előtt. A többiek egymásra néztek, és átvonultak a szomszéd szobába. Eliose még nem mozdult.

Sighard arca fájdalmat tükrözött, együtt szenvedett Rebecca-val. A lány látszólag azért is küzdött, hogy nyitva tarthassa a szemét, mégis megtette. Ködös pillantását a férfira szegezte, aki leült az ágy szélére, és gyengéden végigsimított Rebecca verejtékben úszó homlokán. Néhány barna tincset a füle mögé tűrt, és szórakozottan simogatta.

- Hozzak egy kis vizet? Tűzforró a homlokod. Lázad lehet.

- Nem kell – nyögte ki nagy nehezen Rebecca. Sighard készült felállni, hogy hozzon neki egy pohár vizet, de a lány elkapta gyenge kezével a csuklóját. Sighard a helyén maradt.

- Majd én hozok – ajánlkozott csendesen Eliose, de gyanította, észre sem vették, hogy ő is itt van.

Elpirult, felkapott egy vödröt, majd elszaladt egy nem messze lévő kúthoz. Megtöltötte a vödröt, majd visszasietett a házba. Belemerített egy korsót a vízbe, majd odaadta Sighard-nak. A férfi úgy vette át, hogy még csak rá sem nézett. Miután Eliose elvitte a korsót, egy kendőt adott a férfinak, aki borogatni kezdte Rebecca homlokát. A lány reszketegen felsóhajtott. Arca kipirult, valószínűleg a láztól.

Eliose egy sarokba húzódott, és onnan figyelt némán. Tekintete oda-vissza cikázott közöttük. Eddig azt gondolta, hogy testvéri viszony van közöttük. Most viszont… Sighard úgy gondoskodott Rebecca-ról, mint egy szerelmes férfi. Ahogy nézték egymást… Mintha némán beszélgettek volna. Egy olyan nyelven, amit csak ők érthettek. Rebecca teljesen ellazult, még pihegett a megerőltetéstől, és gyenge volt, mégis…

- Énekelj… nekem… - kérte reszelős hangon. Olyan halkan beszélt, Eliose alig hallotta meg. – Kérlek…

- Nem hinném, hogy…

- Kérlek! – ismételte meg erőteljesebben. Arca fájdalmas grimaszba torzult, és úgy megszorította ép kezével Sighard karját, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Rendben – adta meg magát a férfi. Megint megsimogatta Rebecca arcát, aztán összefűzte az ujjaikat. – Melyiket akarod hallani?

- Nem egyértelmű? – kérdezte Rebecca. Megpróbált elmosolyodni, de a mozdulat csak fájdalmat okozott neki.

Eliose megdermedt a sarokban. Nem tudta, vajon el kéne-e mennie, mint a többieknek, vagy ott kéne maradnia és úgy tenni, mintha nem is létezne. Elpirult. Úgy érezte túl intim pillantnak a szemtanúja, és nem illenék meglesnie őket. Vajon a többiek tudatában voltak annak, milyen szoros kötelék van közöttük? Egyáltalán ők tudatában voltak ennek? A csend nagyon hosszúra kezdett nyúlni. Rebecca arca meg-megrándult a fájdalomtól, Sighard azonban még mindig nem szólalt meg. Eliose már-már azt hitte, nem teljesíti a lány kérését, mikor felhangzott zengő baritonja.

Lord Bateman nemes úr volt,

Nemes úr volt nagyon is,

Nem volt elégedett sem nyugodt,

Míg hajója messzi országba nem vitt

Elhajózott hát északra és nyugatra,

Míg büszke Törökföldre nem ért,

Ott elkapták és börtönbe zárták,

Míg meg nem unja életét.

Ennek a Töröknek egyetlen lánya volt,

A legszebb, kit valaha láttál,

Apja börtönének kulcsát ellopta,

Lord Bateman-nek szabadságát visszaadta.

Levezette a legmélyebb pincébe,

Adott néki egy üveg bort,

Apró, szerető karját köré fonta,

És így szóla:

„Lord Bateman, bár enyém volna!’

Esküt kötöttek, ígéretet tettek,

Hét évig tartják majd meg.

Megígérte, nem vesz nőül mást,

Megígérte, nem megy férfihez hozzá.

Eliose szoborrá dermedve nézte őket a sarokban. A pillantásban, melyet váltottak azonnal kiszúrta, magukban ők is hasonló ígéretet tettek. A levegő izzott közöttük, Rebecca arcára fokozatosan nyugalom költözött, még a színét is visszanyerte szépen lassan. Eliose emlékezett a balladára, még gyerekkorából. Ő maga is sokat énekelt. Remegő lábakkal indult meg a kijárat felé, olyan halkan, amennyire csak tudott. Még mindig mezítláb volt, a hideg kő nem volt túl kellemes a talpa alatt. Mire eljutott volna az ajtóhoz, Sighard hangja újra felhangzott, és megdermedt.

Nos, a hét év elillant mellettünk,

Hét év, mégis huszonkilencnek tűnt.

Összeszedte minden élénkszín ruháját

És azt mondta, megkeresi Lord Bateman házát.

Elhajózott északra és nyugatra,

Míg el nem ért Anglia partjaira.

Addig utazott, míg Lord Bateman házát el nem érte.

Szolgáját az ajtajához azonnal lekérette.

„Ez Lord Bateman kastélya lenne-e,

Az úr vajon itthon van-e?”

„Ó igen, ó igen!” kiáltotta a fiatal, büszke szolga

„Új menyasszonyát épp most hozza.”

„Mondd néki, küldjön nekem szelet kenyeret,

Mondd néki, küldjön egy üveg bort nekem,

És ne feledkezzen meg a Török lányról,

Ki zárt börtönéből megszabadította.”

„Mily híreket hozol fiatal, büszke szolgám,

Mily híreid vannak nékem?”

„Egy lány áll a kastélya előtt,

A legszebb, kit valaha láttam.”

„ Arany gyűrűje van minden ujján,

Egyik ujján három is, rengeteg

Tarka arany van derekára kötve,

Tán Northumberland-et is megvenné.

Arra kéri, küldjön néki szelet kenyeret,

Küldjön néki egy üveg bort,

És ne feledkezzen meg a Török lányról,

Ki zárt börtönéből megszabadította.”

Eliose nem érezte magát idevalónak. A gyomra remegett, bár tudta, hogy a balladának jó vége lesz. Egyszerűen helytelennek érezte a jelenlétét. Lábujjhegyen kiosont hát a házból, és ismét a lovak felé fordult. Aztán a tengerre pillantott. A gyönyörű, kék tengerre. Még hallotta Sighard gyönyörű baritonját, ahogy elénekli halk hangján a történet hátralévő részét. Lord Bateman végül elküldi a menyasszonyát, és feleségül veszi a török lányt, ki még a tengert is átszelte érte.

Boldogok voltak.

Ekkor eszébe jutott az eljegyzése. Lenézett az ujjára, ahol a gyűrűjének kellett volna lennie. A szíve remegett a gondolatra, hogy talán az ékszer is odaveszett a tűzben. Vajon hová tehette Adric? Újra a lovak felé fordult. Megfordult a fejében a szökés gondolata, de végül mégis a tenger csábította el. Valamiért nem akaródzott neki elhagyni a házat. Itt…

Bele sem mert gondolni, hogy talán kényelmesen érzi itt magát. Megrázta a fejét, és kissé sántikálva elindult a part felé. Mint kiderült, sokkal közelebbinek tűnt a tenger, mint amennyire valójában volt. Mégsem bánta, hogy gyalog jött. Ha elhozta volna az egyik lovat, talán a többiek azt gondolják majd, hogy megszökött. Így legalább tudni fogják, hogy nem ment messzire.

Mikor elérte a homokot hagyta, hogy a finom szemcsék ellepjék a lábát. Beszívta a tenger illatát, és a gondolataiba mélyedt. A jelenet, aminek a kunyhóban szemtanúja volt… Neki sosem fog megadatni. Fájdalommal töltötte el a kényszerházasság gondolata. Sosem álmodott magának ilyen jövőt. Mégis kénytelen megtenni. A családjáért.

Talált magának egy sziklát, a víz éppen a lába alatt nyaldosta a követ, néha egy-egy nagyobb hullám az ő bokáját is elnyelte, kellemes hűtve fájdalmát. A nagy hajsza alatt el is felejtette, hogy kibicsaklott. Csak most kezdett visszatérni bele a lüktetés. Maga köré fonta a karját, és szorosabbra húzta a köpenyét. Bár az idő nem volt hideg, mégis libabőrös lett a karja. A távolba révedt, és azon kapta magát, hogy visszaidézi az énekleckéket a dadussal.

Mennyit énekelte neki Clarissa Barbara Allen balladáját. Elmosolyodott, mert azt is eszébe jutatta az emlék, mennyire nehezen kezelhető gyerek volt. Apja persze sosem büntette meg, anyja viszont túl fiúsnak vélte a viselkedését, cseppet sem tartotta illőnek egy ifjú hölgyhöz. Az anyja sokat sopánkodott amiatt, hogy nem talál majd megfelelő férjet magának. Mire észbekapott, már félhangosan dúdolt, egy idő után a szöveget is mondta hozzá. Észre sem vette, mennyire elment az idő, míg a sziklán üldögélt, és a problémáival foglalkozott.

- Azt hittem, megszöktél – szólalt meg egy gúnyos hang a háta mögött. Felkapta a fejét, és Adric-et pillantotta meg. Tűnődve oldalra biccentette a fejét, de nem szólalt meg. – Mi az? Mit nézel rajtam ennyire? – horkant fel Adric.

- Semmit – felelte halkan Eliose, és visszafordult a végtelen kékség felé. A nap már alábukni készült, narancssárgára, lilára és rózsaszínre festette az eget.

- Megzavartam tán valami fontos gondolatmenetet?

- Nem. Csupán egyedül szerettem volna lenni. Ez minden.

- Nagyon gondterheltnek tűntél, és nem hiszem, hogy Barbara Allen tragikus halála az oka – sóhajtott fel Adric, aztán leült Eliose mellé a sziklára. A lány meg sem rezdült, csak eltűnődve méregette az arcát.

- Csodálom, hogy ismered a történetet.

- Most viccelsz? – gúnyolódott tovább Adric. – Ezen nőttem fel.

- Hazudsz – szögezte le Eliose azonnal. Lábával a vizet rugdosta, és várta, hogy mit akar tőle a férfi.

- Meglehet – Adric csak ennyit felelt. Aztán csend borult rájuk. Csak az állatok távoli neszezése törte meg a hallgatást. Még csak egymásra sem néztek.

- Hogy van Rebecca? – kérdezte végül Eliose.

- Jól – a férfi nem mondott mást.

- Hova mentél? – Eliose igyekezett fenntartani a beszélgetés látszatát, aztán feladta, mert Adric nem tűnt túl bőbeszédűnek.

- Hoztam neked ruhát. Visszamentem, megnéztem a kunyhót. Szomorú, hogy szinte semmi nem maradt belőle hamun kívül.

- Sajnálom, az otthonod – mondta Eliose és magát is meglepte, hogy őszintén gondolja. Neki haza kéne mennie. Minél előbb. Nem kötődhet az elrablójához. Az egyszerűen… nem helyes. – Mikor engedsz haza? – kockáztatta meg a kérdést.

- Sajnos azt kell, mondjam, nem a közeljövőben. Pár napot itt kell töltened velünk.

- Miért? – Eliose szinte kiabált. Dühösen meredt a férfi nyugodt arcára.

- Mert figyelnek minket. Keresnek. A zsoldosok számára már te is célpont vagy, és nem hagyom, hogy még valaki megsérüljön. Magam fogok végezni velük, amiért porig égették a házamat.

- Tudok vigyázni magamra! – kiabálta Eliose.

- Hát persze! – horkant fel Adric szarkasztikusan. Gúnyosan végigmérte a lányt, és felvonta a szemöldökét. – Talán addig jártatod azt a gyönyörű kis szádat, míg halálra nem unják magukat?

Eliose nyelvet öltött a fiúra. Tudta, hogy gyerekesnek tűnik, de nyelvet öltött rá, mert így érezte helyesnek.

- Nem láttad, hogy bánok a fegyverrel – kérkedett.

- Milyen fegyverre gondolsz?

- Például tudok vívni.

- Vívni – Adric megint gúnyolódott vele. Eliose felugrott a szikláról, és kihívóan a férfira nézett.

- Tegyél próbára. Én is tudok úgy vívni, mint te.

- Hát rendben. De nem igazi pengével, hátha megvágod magad – kacagott Adric. Mulattatta, ahogy Eliose dühében beszívta az ajkát. Leugrott a szikláról, kicsit keresgélt a parton, majd felvett két botot. Az egyiket Eliose-nak hajította. – Bizonyíts nekem.

Eliose-nak nem kellett sok bíztatás. Mr. Brinon, titokban rengeteget tanította vívni és párbajozni. Biztos kézzel ragadta meg a botot, és felidézte magában mentora utasításait. Először csak köröztek egymás körül, egyikük sem indult a másik felé. Eliose végül elunta a szempárbajt, és igazi tettekhez folyamodott. Kitört, és előre döfött, Adric viszont egyetlen fordulattal könnyedén kitért előle.

Követte a mozdulatot, újat suhintott, és már majdnem elérte a férfit, mikor az egy gúnyos vigyorral elhajolt előle. Eliose nem adta meg magát. Villámgyors mozdulatokkal táncolt a férfi körül, de lehetett akármilyen fürge, Adric könnyedén hárította. Aztán a férfi megunta a keringőt. Előre döfött, megpördült, a lány mögé került, maga felé fordította, majd mire az pislanthatott volna egyet a karjában találta magát. A tarkójának nekifeszült a bot, de ő is ösztönösen reagálva közéjük tette a sajátját, ezzel tartva távol Adric-et.

- Nem vagy elég fürge, aranyom – nevetett a férfi buja hangon.

Eliose zihálva vette a levegőt, mind dühében, mind a kimerültségtől. Igyekezett kiszabadulni, de a férfi nem hagyta magát. Végül úgy döntött, nem fogja a szabályokat követni. Hasba rúgta a férfit, akit váratlanul ért a támadás, és elszökkent előle. Sajnos az egyetlen menekülőút a szikla volt, így felugrott rá, és a botját Adric-re szegezte. A férfi is követte, elmosolyodott, és a vízbe hajította a fegyverét.

- Nem gondolod, hogy ideje megadnod magad?

- Soha – morogta a lány.

Adric felnevetett, megkerülte a lányt, Eliose vele fordult, így Adric a szikla peremén állt. Belenézett Eliose kék szemébe, és felettébb mulattatta az a nevetséges póz, amiben a támadást várta. Túl gyenge volt védekezésnek, ezernyi gyengepontot tudott volna felmutatni. A lány fájós bokája volt a legszembetűnőbb. Így azt célozta meg. Egyetlen apró mozdulatába került kitépni a kezéből a botot, megragadta a kezét, magához rántotta, és kibillentette az egyensúlyából.

Amint a karjában tartotta őt, nem bírta fékezni magát. Ajkát a lány buja, telt ajkaira tapasztotta, és mélyen magába szívta az illatát. Ízlelte. Ezt akarta tenni már a legelső pillanattól fogva, hogy meglátta. Eliose meg se moccant, nem tiltakozott, ő pedig ezt ki is használta. Karját a tarkójáról a derekára csúsztatta, érezte, hogy megborzong az ölelésében, ahogy finoman végigsimít a hátán. Lassan. Hogy élvezhesse a pillanatot.

Ekkor Eliose megharapta az ajkát. Feljajdult, és azonnal elengedte őt, ujját a lüktető, vérző sebre tapasztotta, és hitetlenkedve nézett a lányra. Eliose gonoszan elvigyorodott, mindkét tenyerét a férfi mellkasára tapasztotta, és ellökte őt. Adric már csak azt érezte, hogy körülölelik a hideg habok. Felült a vízben, és hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézett a sziklán álló Eliose-ra. A lány alig bírta visszafojtani kitörő nevetését, és kárörömét, csípőre tett kézzel, megvetően nézett le rá.

- Ne higgye, hogy ilyen könnyen megkaphat, Mr. Cleeves. Nem vagyok olyan elveszett, mint gondolná.

Adric elvigyorodott. Hát persze hogy nem. Eliose okos volt, bájos, és nő. Ez utóbbi tulajdonságát pedig kegyetlenül ki is használta. Adric viszont tartott tőle, hogy más esetében koránt sem lett volna ilyen szerencsés. Most is csak a meglepetés ereje mentette meg. Ha elismerte, ha nem, szüksége volt a segítségére. Eliose sarkon fordult, intett neki, de még mielőtt leugrott volna a szikláról, odakiáltott Adric-nek.

- Tudod, elég nevetségesen festesz moszattal a hajadon. A zöld nem a te színed.

Adric felnevetett, lehúzta magáról a zöld, bűzlő növényt, és kacagva nézte, ahogy a lány kecsesen visszasétál a ház felé.