Miután a férfi egy suhintással elintézte a többi harcost is, megfordította a lovát, és dühödt tekintetét Eliose kísérőjére meresztette.
A zsoldos nem hátrált meg a kihívás elől, ő maga is előrántott egy kardot a ló nyergére erősített tokból, és feszülten várta az idegent. Eliose majdnem elkiáltotta magát, ekkor a fehér paripa megiramodott feléjük, a lány behúzta a fejét, és már csak az összeütődő fémek hangját hallotta. A mögötte ülő férfi ügyesen kivédte az első támadást, de elvesztette az egyensúlyát, és a megriadt ló ledobta a hátáról, Eliose-szal együtt.
A lány megdörzsölte fájó hátát a zuhanás után, és a két férfira szegezte a tekintetét. Mindketten a földön voltak, és most támadásra kész ragadozókként köröztek. A zsoldos kitört, kardját a férfi felé lendítette, de az egy ügyes mozdulattal az utolsó pillanatban kitért előle, és mire Eliose pisloghatott volna, máris vágást ejtett ellenfele felkarján. Fémek csapódtak egymáshoz, aztán újabb döfés.
Mintha egy örökkévalóságig párbajoztak volna, végül, mikor már Eliose kezdte elveszíteni a reményt, titokzatos megmentője átdöfte pengéjével a férfi lábát, aki üvöltve rogyott a földre. Semmit nem tehetett, mikor a férfi hátat fordított neki, és Eliose felé indult. A lány kissé megrémült, hiszen látta, hogyan bánt el a többi zsoldossal, pár pillanatig harcot vívott benne a menekülés iránti késztetés, és a megadás. A férfi megállt előtte, kinyújtotta a kezét, és türelmesen várt.
- Nem foglak bántani. – mondta halkan, és nagyon gyengéden. Eliose-t emlékeztette a hangja valakiére. Elfogadta a felé nyújtott kesztyűs kezet, és hagyta, hogy a férfi a hófehér lóhoz vezesse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése