Oldalak

2011. május 31., kedd

Rossz hír

Sajnálom, hogy olyan ritkán jelentkeztem, és elmaradt a fejezet. Igyekszem pótolni a lemaradást, de mivel az elkövetkező két hétben 8 vizsgám is lesz, valamint történt egy olyan dolog otthon ami elég megrázó, ezért kérek tőletek 2,5 hetet, hogy felszedjem magam a padlóról egy teljes összeomlás után. Ígérem gyorsan visszatérek, és nem lesz több halasztás, de szükségem van egy kis időre, hogy lelkileg is összeszedjem magam. Tényleg bocsánat mindenkitől, és köszönöm a megértésetek. :(

Puszi minden kedves olvasómnak!

2011. május 23., hétfő

5. fejezet


5. fejezet

Adric, Quentin és Sighard figyelték, ahogy a dada elvezeti Eliose-t a szobájába. A lány arca fehéren ragyogott a folyosó félhomályában, ijesztően sápadt volt. Megcsillant valami az ujján, de a fiúnak nem volt ideje jobban szemrevételezni, mert eltűntek az ajtó mögött. Adric kissé előre lépett, mire Sighard és Quentin felhördültek.
- Azt akarod, hogy észrevegyenek? Mi a kénköves ménkűért mentél ki? És ha épp erre járt volna valaki? – rángatta vissza Quentin. Adric kirántotta a karját a barátja szorításából, és visszafordult a folyosó felé.
- Nincs itt senki – morogta.
- De lehetett volna – kontrázott Sighard. Adric a szemét forgatta, ekkor meghallotta, hogy nyílik Eliose szobájának az ajtaja. Várakozón megfeszült rejtekében, de csak a dada és a szolgálók léptek ki.
- Tegyetek róla, hogy senki ne zavarhassa – mondta fojtott hangon az idős hölgy a szolgálóknak. – Szüksége van a pihenésre. Össze van zavarodva szegény bogárkám.
A cselédek engedelmesen fejet hajtottak, majd eltűntek a folyosó kivilágítatlan végében. A dada még egyszer az ajtóra nézett, motyogott valamit az orra alatt, megcsóválta a fejét, és ő is távozott. Mikor elhaladt Adric és barátai rejtekhelye mellett, a fiúk még elkaptak egy-két morcos, skót kifejezést, mielőtt eltűnt volna a lépcsőkön. Vele együtt a fény is kialudt.
- Mehetünk, uraim? – tárta szélesre a karját Adric. – Vagy talán várunk még valakire?
- Ó, szóval most a szívedre vetted, amit mondtunk, ugye? – morgott rá Quentin. Kék szeme dühösen villogott a sötét folyosón. – Ne minket okolj, ha dugába dől a terved! Fafejű fajankó!
- Te beszélsz? Aki megijed egy lánytól? Nyúlszívű lettél, Quentin!
- Miről beszélsz? – ragadta meg a karját Quentin.
- Láttalak azzal a kis szőkével – vigyorodott el Adric. – Rád öltötte a nyelvét, te pedig máris a padlón kúsztál előtte.
- Te valaki mást láttál – fordult el Quentin.
- Nem hinném, barátom – csatlakozott a beszélgetéshez Sighard is. – Én is láttalak bizony azzal a lánnyal. Finom hölgy volt, meg kell hagyni. De úgy tűnt, egyáltalán nem keltetted fel az érdeklődését.
- Ne légy csalódott, Quentin – kontrázott Adric. – Majd szerzünk neked valakit a vénlányok közül. Talán ők még nem hallották a hírneved.
- Ami már városokkal előtted jár – kuncogott Sighard.
- Miről beszéltek?
- Ne tedd az ártatlant, te liliomtipró – nevetett Adric. Mindhárman kiléptek a folyosóra. Quentin sértődötten távolságot tartott tőlük. Adric hangtalanul Eliose ajtajához lépett, és hallgatózni kezdett.
- Akármit hallottatok, hazugság és rágalom – morogta Quentin.
- Persze barátom, én meg hobbiból női ruhákba bújok minden második pénteken.
- Azt nem tudhatom, de az biztos, hogy fele sem igaz az engem érintő pletykáknak.
- Csss….! – morogta Adric.
- Te most lepisszegtél? – horkant fel Quentin.
- Csend legyen már! – ismételte meg Adric ingerültebben. – Valamit hallok odabenn.
- Valóban? Talán a kicsike álmodozik.
- Nem. Beszélgetés… Vagyis inkább vita. Mintha egy férfi lenne.
- Férfi? – ráncolta a homlokát Sighard. – Szerinted van vele valaki? – most ő is az ajtóhoz lépett, és a fülét a hideg fára tapasztotta. Valóban, odabentről fojtott hangok szűrődtek ki.
- Nem kéne bemennünk megnézni? – vetette fel Quentin. – Lehet, hogy bajban van.
- Mi akarjuk elrabolni, te ütődött!
- Akkor mire várunk még itt, Adric? – vágott vissza Quentin. – Menjünk be, hozzuk ki, és vigyük az erdő szélére.
- Előbb…
Adric valami furcsa kattanást hallott bentről, mintha egy retesz lett volna. Ezt egy nyögés követte. Nem tétovázott tovább. Benyitott az ajtón, és még éppen sikerült elkapnia Eliose-t, mielőtt az a kemény padlóra zuhant volna. Kisimított egy barna tincset a lány arcából. Csak elájult.
- Mi történhetett? – kérdezte Sighard.
- Nem tudom. De ki fogjuk használni az alkalmat. Könnyebb lesz, mint hittem – mondta, és felemelte a lányt a földről. – Induljunk, mielőtt magához tér.
- Még mindig nem tudom, miért is akartad őt elhozni! – suttogta Quentin, miközben leellenőrizte a következő folyosót, mielőtt ráfordultak volna. Minden tiszta volt, így viszonylag könnyen eljutottak a hátsó falnál hagyott lovaikhoz. – Minek nekünk ez a lány?
- Terveim vannak vele – felelte Adric kurtán.
- De mi is az pontosan?
- Nem érne rá ez később? Majd ha már nem fenyeget a lebukás veszélye, akkor megtárgyalhatjuk a részleteket.
- Ahogy akarod, főnök – morogta a szőke férfi, és felugrott a lovára. Az éjfekete paripa meg sem moccant, miközben a gazdája felhúzódzkodott rá.
Adric átadta Sighard-nak a lányt, majd maga is fellendült Iffrin hátára. A fekete kanca fújtatott egyet, patájával a port kaparta, és türelmetlenül dobbantott. Adric egy utolsó pillantást vetett a Sighard karjában fekvő, eszméletlen lányra, aztán felhúzta a ruhát az arcára, hogy ne ismerjék fel. A többiek is így tettek, és vágtázva megindultak a kihalt, sötét úton. A Temple Road után rögtön lefordultak egy földútra, mely a Mortyan erdőbe vezetett.
Körülbelül tizenöt perc lovaglás után érték el az első kisebb facsoportot. Mélyen behatoltak a fák sűrűjébe, aztán keletnek fordultak, kisvártatva pedig már hallották a Tweed-folyó csobogását a rengetegben. Adric és társai némán haladtak, csupán néhány bokor zörgése, a szél süvítése, és a lovak által keltett dobogás törte meg a hosszúra nyúló csendet. Adric gondolataiba hirtelen egy újabb emlékkép férkőzött be.

- Mit akarsz azzal, Lance? – nézett rá a fiúra egy kíváncsi, barna szempár. Egy aprócska arc bukkant elő a kőfal mögül, és odaugrott a testvére mellé.
- Célpontot faragok belőle, hogy legyen mire nyilazni – felelte Adric. – De te nem jöhetsz, Gregory.
- Miért? – kérdezte a kisfiú felháborodva.
- Mert még túl fiatal vagy, azért! És apa mindkettőnket megverne, ha megtudná – felelte Adric, és elfordult az öccsétől.
Ez csak részigazság volt, és mindkettejük nagyon jól tudta. Ha az apjuk, Ravensclaft grófja rájön, hogy Adric kimerészkedett a „szobájából”, azonnal előveszi az ostorát, ráadásul az öccse helyett is őt fogják bántani. Adric csak akkor jöhetett elő, mikor a férfi távol volt, akkor is csak úgy, hogy elkerül minden cselédet. Bár, a legtöbb szolgáló rá se mert nézni.
Kicsit erősebben döfte bele az egyik pálcikát a krumpliba, mint szerette volna, így az ujját is megszúrta. Halkan szitkozódott, a szájába vette, és szopogatni kezdte a véres sebet. Gregory nem tágított mellőle, érdeklődő, izgatott pillantásokat vetett a félkész műre. Adric kihasználta a pillanatnyi időt, és felmérte a testvérét. Vézna kis teste volt a fiúnak, vékony volt, és gyenge. Az egészsége nem volt a legjobb, sokat gyengélkedett, az arca leginkább az édesanyjára hasonlított, olyan finom vonásai voltak, néha lánynak nézték. Még csak négy éves volt, de ha tehette, mindenhova követte a fivérét.
Az arcát sötétbarna haj keretezte, Adric haja egy árnyalattal világosabb volt, és míg a testvére egyre inkább feketébbé vált, az ő haját a napfény szinte szőkére szívta. Adric bőre is barnább volt, Gregory nem volt teljesen hófehér, de mindig olyan hatást keltett, mintha sápadt lenne. A szemük azonban egyforma volt. Mindkettejüknek mélybarna, csokoládészínű írisze volt. Adric tudta, ha most közelebb lépne, még az arany és zöld színű pettyeket is láthatná benne.
A kisfiú érdeklődve megtapogatta a kreálmányt. Adric krumplikat kapcsolt össze fapálcikákkal, melyek ő faragott hegyesre a pincében. Pár naponta egyszer, mikor a gróf távol volt, felszökött és íjászatot gyakorolt a közeli erdőben. Most is erre készült, de nem vihette a testvérét. Csak lelassítaná.
- Eredj vissza a szobádba, Gregory! És ne merészeld megint elszólni magad, hogy kint láttál! – nézett rá fenyegetőn. A kisfiú lebiggyesztette a száját, és haragosan nézett a bátyjára.
- Én is veled akarok menni!
- Nem lehet, te is tudod. Túl gyenge vagy, hogy sokat legyél a szabadban.
- Nem igaz!
- De igen, Gregory. Menj a szobádba, és játssz a katonáiddal!
- Útállak, Lance! Soha nem mehetek veled! Meg foglak mondani apának! – kiáltotta a kisfiú, és elrohant. Adric nagyot sóhajtott, és a földre hajította a krumplikat, amik azonnal lepattantak a pálcikákról, és szanaszét gurultak.
Gregory valóban be fogja árulni, mint mindig. Jobban teszi, ha még időben visszamegy a pincébe, és elrejtőzik a szobája sarkában. A grófnak úgyis csak az ürügy kell, hogy megverhesse. De előbb vagy utóbb szabad lesz. Adric szemében elszánt tűz lobogott, mikor a kinti napfényre nézett. Tudta jól, hogy nem fog már sokáig itt maradni.

Adric megrázta a fejét, és elhessegette az emléket. Tudta jól, mi következett volna. Ravensclaft grófjának aznap este első dolga volt meglátogatni őt a kastély alatt elhelyezkedő pincében. Az ostorcsapások nyomát a mai napig viseli a hátán. A férfi most átpillantott a barátja lován heverő lányra.
Az ő fajtája tehet róla, hogy ide jutott. A nemesek bűne volt, hogy rejtőzködnie kellett, nehogy végezzenek vele. A gazdag réteg miatt kellett három nyomorúságos évet töltenie Ravensclaft grófja mellett, és tűrnie a megaláztatást. De vissza fogja szerezni a jogos helyét, és megtanítja mindenkinek, hogy rettegjék a nevét.
Ez a lány meg fogja tanulni, hogy a világ valójában nem is olyan fényes és kerek, mint azt a kalitkájában élve hitte.


Eliose magához térve nem az ismerős baldachint látta meg az ágya körül. A függöny itt sötétzöld volt, míg az ő szobájában bordó. A falak fából készültek, az ágy pedig jobb oldalon kényelmetlenül törte az oldalát. Nyögve nyújtózkodott egyet, megdörzsölte a fájós karját, és óvatosan felült. Még mindig szédült egy kicsit.
Fogalma sem volt, miért ájult el. Talán a túl sok izgalom, vélte. Szemügyre vette a szobát, és higgadtan nyugtázta, hogy nem otthon van. Úgy érezte, legalább dühöt, vagy félelmet éreznie kéne, hiszen azt sem tudja hová került, vagy kikhez. Mégis nyugodt maradt. Igyekezett visszaemlékezni a tegnap éjszakára, de onnéttól kezdve, hogy felbukkant előtte a maszkos idegen, nem sok jutott az eszébe. Megdörzsölte a halántékát, és egyik lábát lassan átemelte az ágy oldalán.
Lánc csörgését hallotta, ezért lenézett a padlóra. A bokáját az ágy lábához láncolták. Ekkor öntötte el az ingerültség első hulláma. Megrázta a fogvatartó béklyókat, de semmire sem ment vele. Vajon ki hozta ide? A rejtélyes idegen?
Eliose szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. Igen, emlékszik, hogy valaki elkapta, mielőtt a padlóra zuhant volna. Hogy a karok érintése ismerős volt neki. És a hangja. Az a mély, érzéki, mégis sötét és fenyegető hang. Még egyszer körbepillantott a szobában, hátha talál valami árulkodó jelet. Kinél lehet? Istenem, az apja meg fogja ölni azt, aki elrabolta. Ha ez kiderül… csorba esik a család nevén, és őt azonnal hozzáadják az első férfihoz, hogy mentsék, ami menthető. Vajon mit akarnak tőle?
- Kérem! – kiáltotta, de a szája ki volt száradva. Nyelt egyet, majd még egyet, és újra megpróbálta. – Kérem! Van itt valaki?
Nyílt az ajtó, és egy magas férfi lépett be. Szélesen rámosolygott a lányra. Eliose pillantása a férfi szakálláról félhosszú, ápolatlan hajára, majd mélybarna szemére siklott.
- ’Ello, kislány! ’Át felébredtünk? – lépett be a szobába, és egy pohár vizet nyújtott a lánynak. Erős akcentussal beszélt, Eliose gyanította, hogy francia lehet. Elfogadta a felé nyújtott poharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Utána tudatosult csak benne, hogy akár meg is mérgezhetik. Rémült pillantást vetett az idegenre, aki erre felnevetett. – Nem aka’unk bántani, ne aggódj!
- Látom, máris ismerkedsz, Tucker! – lépett egy újabb férfi a helyiségbe. Neki is barna szeme volt, de sokkal erősebbnek tűnt a barátjánál, és szőke volt. Kezében egy szivart tartott, melyből füst szállt fel, és hamarosan édeskés illat töltötte be a levegőt és Elisoe fejét. – Nem szép dolog kihagyni a többieket a mókából.
- Én csak vizet ’oztam neki – vont vállat Tucker, de szélesen vigyorgott. Elvette az üres poharat a lánytól, aztán sarkon fordult, és kiment. Helyette egy újabb szőke férfi lépett be a szobába, őt azonban Eliose felismerte. Ő volt az, aki Abigail nyomában volt egész este.
- Maga? – horkant fel. Úgy döntött, cseppet sem ügyel a jó modorra barbárok társaságában. Hiszen ezek a férfiak elrabolták őt.
- Ismeritek egymást? – jött vissza Tucker. Felvont szemöldökkel fürkészte a barátja arcát, majd irigykedve csettintett a nyelvével. Mindhárom férfi a falnak támaszkodott.
- Csak összefutottunk a bálon – vont vállat a szőke. Elvette a barátjától a szivart, nagyon szívott belőle, és visszaadta neki. – Hú, ez tényleg első osztályú – füttyentett, és egy hatalmas füstkarikát fújt a levegőbe. Eliose undorodva húzta fel az orrát.
- Mit akarnak tőlem?
- Mindent a maga idejében, hölgyem – mosolygott rá egy negyedik férfi. Eliose kissé megrendülten figyelte a szoba túlsó felében álldogáló férfiakat. Úristen, vajon hányan lehetnek kinn, futott át a kérdés az agyán. Máris hat van a szobában újabb két érkezővel együtt.
- Majd a főnök felvilágosítja, kedvesem.
- Téigh go dtí ifreann! bheidh mé ag labhairt leis barbarians! Lout! – kiabálta Eliose.
- Mit mondott? – nézett mindenki az egyik férfira.
- Nagyjából, hogy mindannyian menjünk a pokolba. Barbárokkal nem áll szóba – vont vállat a férfi, ajka féloldalas mosolyra húzódott. Eliose elpirult, és lesütötte a szemét.
- Muszáj a frászt hoznotok szegényre? – szaladt a szobába egy lány. Alacsonyabb volt, mint Eliose, a haja barna volt, és szabadon lengedezett körülötte. A barna szeme emlékeztette valakire a lányt, de nem tudta volna megmondani kire. – Hagyjátok már egy kicsit levegőhöz jutni.
- Szerintem épp elég levegő jutott neki, ha le tudott teremteni minket – röhögött fel az egyik fiatal férfi.
- Nyomás, fiúk! – mutatott az ajtóra a lány. Ajkát vékony vonallá préselte, olyan ádáz düh tükröződött a szemében, hogy még Eliose is összehúzta magát.
- Jól van, de a főnök azt kérte, szórakoztassuk, míg meg nem jön.
- Majd én gondoskodom arról, hogy jól érezze magát. Ti inkább vonuljatok vissza a nappaliba, és foglalkozzatok azzal, amivel általában.
- Igenis, asszonyságod! – sóhajtott fel a szőke férfi. A szakállas—Tucker? Így nevezte a barájta—odalépett Eliose-hoz, kezet csókolt neki, és csak akkor távozott, mikor a másik lány rácsapott a vállára. Mikor végre egyedül maradtak, a lány mosolyogva Eliose-hoz fordult.
- Hozzak neked valamit? Esetleg éhes vagy? Bizonyára éhes vagy, hiszen régóta nem ettél már. Mit szólnál egy kis sülthöz? Pont akad egy szelet még, amire a fiúk nem csaptak le. Mindjárt idehozom. És hozok neked valamit inni is, gondolom szomjas vagy még. Kérsz mondjuk egy könyvet, olvasni? Csak, mert nem hiszem, hogy a bátyám hajnal előtt visszaérne. – Eliose szóhoz sem jutott a fiatal teremtés mellett, aki azonnal kiugrott az ajtón, majd pár perc múlva egy megrakott tálcával tért vissza.
Eliose csak ekkor jött rá, milyen éhes is volt valójában, mikor meglátta a sült húst és a krumplit. Mohón falni kezdte az elé rakott ételt, megitta a vizet, aztán kapott még egy almát is. A lány végig türelmesen várt, élvezettel figyelte, ahogy az ételt habzsolja.
- Bocsánat, bizonyára megijedtél – húzta ki magát a lány. – Rebecca vagyok. A bátyám hozott ide téged tegnap éjjel. Azt hittem, orvosért kell szalasztanom valamelyik tökfilkót, mert sokáig nem ébredtél fel.
- Miért hoztak ide? – tért Eliose a tárgyra.
- Azt hiszem, a bátyám váltságdíjat akar érted kérni – ráncolta elgondolkodva a homlokát Rebecca. – Máskülönben nem látom értelmét az elrablásodnak.
- A családomnak nincs pénze – hazudta Eliose, majd hirtelen észbekapott, és lenézett magára. Csak egy hálóing volt rajta, amit egy vékony köpeny takart. Szégyenkezve húzta össze az anyagot, és lesütötte a szemét.
- Keressek neked valami ruhát? – kérdezte Rebecca kedvesen. – Amibe átöltözhetsz. Biztosan kényelmetlenül érzed magad abban a hálóingben.
- Azt megköszönném – dadogta Eliose. Rebecca ismételten eltűnt az ajtóban, közben Eliose még egyszer felmérte a környezetét. Az ablak nem volt túl erősen rögzítve, ott talán meg tudna szökni. De előbb… Valahogy a láncokat kell eltávolítania.
- Sajnálom, csak nadrágot, és egy pólót tudok felkínálni – jött vissza Rebecca, kezében néhány ruhadarabot lóbált.
- Nem gond – csillant fel a remény Eliose szívében. – De… Nem tudom felvenni a láncoktól.
- Ne aggódj, addig leveszem őket – ajánlotta a lány. Eliose el sem hitte, hogy ilyen könnyű dolga lesz. Rebecca leguggolt, kioldotta a kulccsal a láncokat, aztán kedvesen rámosolygott, és odaadta neki a ruhákat. – Kinn megvárlak, szólj, ha készen vagy.
- Rendben – mondta Eliose, és próbált zavart színlelni. Amint becsukódott a faajtó, a földre hajította a ruhákat, és az ablakhoz rohant. Ahogy gondolta, csupán egy gyenge retesz akadályozta meg a távozásban.
Kimászott az ablakon, és sikerült elszakítania egy kiálló szegben a köpenyét. Nem törődve a csípős hideggel és a leszálló köddel, egyenesen a sötétedő erdőbe rohant. Nem tudta hol van, ezért találomra megindult az egyik irányba. Mezítláb volt, a talpát minduntalan felsértették a kövek és a kiálló gyökerek. Az egyikben sikerült megbotlania, kibicsaklott a bokája. Fájdalmas grimaszba torzult az arca, valahányszor a jobb lábára kellett támaszkodnia, de rendületlenül haladt tovább. Mostanra biztosan észrevették az eltűnését.
Percekkel később kiabálást hallott a háta mögött. Eliose szaporábbra fogta a lépteit, de sérült bokája miatt nehezen tudott csak haladni. Patadobogást hallott nem messze a fák között, ijedtében egy fa mögé húzódott. A dobogás elhalt, majd a kiáltások, és az üldözés zaja is. Csend borult az erdőre, minden néma lett, még a baglyok és a tücskök sem mertek lármázni. Eliose látta a leheletét maga előtt, a vér dübörgött a fülében, a szíve a torkában dobogott.
Kilesett a fa mögül, és hunyorogva pásztázta a környezetét, de semmit nem látott. Megnyugodva fordult vissza, ekkor egy kéz tapadt a szájára. Mélybarna szempár nézett rá a sötétből. Arcát egy rongydarab takarta, így nem tudta, ki lehet az idegen. De tudta, hogy nem megmenteni akarja.
- Tudtam, hogy azok a féleszűek el fogják baltázni ezt az egyszerű feladatot is. Arra kértem őket, hogy figyeljenek rád, erre levették a láncokat. Nem is tudom, mi lenne a megfelelő büntetés számukra. Szerinted? – mondta a férfi csevegő hangnemben. Eliose levegőt sem mert venni, képtelen volt elfordítani a tekintetét a barna szemekről. Hol látta már őket? – És veled most mit tegyek, mo chara?
Eliose beleharapott a férfi kezébe, mire az feljajdult és elengedte. A lány rohanni kezdett a fák között, de sérült bokája erősen lelassította. Tudta, hogy esélye sincs. Hamarosan két kéz fonódott a derekára, majd a férfi egy fához taszította. Testével szorosan hozzásimult, lehelete Eliose arcát simogatta. A lány teste lángra lobbant az érintésétől.
- Látom mégsem olyan könnyű elkapni téged. Szórakoztató – nevetett fel érzékien a férfi. Eliose látta a hold fényében, hogy szája sarka mosolyra húzódik. Az idegen tekintete Eliose szájára, majd a nyakára vándorolt. Keze kissé szétnyitotta a köpenyt, így láthatóvá vált a lány dekoltázsa. A férfi szórakozottan figyelte, hogy szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa.      – Félsz, Eliose? – suttogta a lány fülébe. – Pedig nem bántanálak. Amit tenni akarok ebben a pillanatban, csak örömet okozna neked.
Eliose megremegett. Válaszra nyitotta a száját, de képtelen volt akár megnyikkanni.
- Eresszen el! – nyögte végül elhalóan. Végignyalta a száját, mert úgy érezte, túlságosan is kiszáradt az ajka. A férfi szemével mohón követte a mozdulatot.
- Nem hinném, hogy most képes lennék rá – morogta, és még inkább hozzányomta a testét. Eliose bele se mert gondolni, mit érez a hasához simulni. Elpirult, és inkább az idegen nyakára koncentrált.
- Kérem – nyögte.
- Inkább valami mást tennék. Mit gondolsz, ellenedre lenne, ha megkóstolnálak? Csak egyszer, Eliose. Tudni akarom, valóban olyan édes vagy-e, amilyennek tűnsz.
Meg sem várta a lány válaszát, lehajolt, és birtokba vette az ajkát. Eliose belenyögött a csókba, de maga sem volt biztos benne, hogy a gyönyörtől, vagy a szörnyülködéstől. Egy óvatlan pillanatban visszacsókolt, aztán észhez tért, megharapta a férfi ajkát, és ütésre emelte a kezét. Azonban ő könnyedén elkapta, és mindkét csuklóját a fához szorította, altestével annyira hozzá préselődött, hogy félő volt, Eliose hátán egy ideig nyomot hagy a fa kérge.
- Még ne! – tiltakozott a férfi mogorván, és újra lehajolt. Nyelvével óvatosan szétnyitotta a lány ajkát, és behatolt, még többet követelve belőle. Eliose elpirult, összeszorította a szemét, és újra megpróbált kiszabadulni.
A kapálózásának és mocorgásának az eredménye viszont csak még hevesebb reakció volt az eredménye. Sikerült elhajolnia, kiszabadította az egyik karját, és megpróbált elugrani a férfitól, de az erősen megmarkolta a másik csuklóját, újra magához akarta rántani, de Eliose megkapaszkodott egy vékony ágban. Mikor azonban újra megkísérelte a szabadulást, megbotlott egy ágban, magával rántotta a férfit is, és mindketten a nyirkos avarba zuhantak.
Eliose megpróbált távolabb kúszni, azonban elkövette azt a hibát, hogy a jobb lábára próbált ránehezedni. Felszisszent fájdalmában, a férfi pedig kihasználva ezt a kis időt, átkarolta a derekát, gördült vele egyet, és maga alá teperte. Mindketten pihegtek kissé, a lány a fájdalomtól, a férfi a vágytól.
- Légy egy kicsit jó, Eliose, és ígérem, nem fogok fájdalmat okozni – lehelte a férfi. Eliose feladta a küzdelmet, meg sem moccant, mikor újra megcsókolta. Durva volt, és erőszakos. A lány enyhén reszketett alatta, egyrészt a hidegtől, másrészt a félelemtől. – Lazíts! – parancsolt rá suttogva a férfi.
Eliose szemébe könnyek gyűltek, aztán megérezte egy meleg kéz érintését az arcán. A férfi megcirógatta, majd lassan lefelé haladt a nyakán, a karján és az oldalán. Érintésének nyomán borzongás futott végig Eliose-on, és azon kapta magát, hogy tényleg lazít. A férfi most az ajkával is új útvonalra tért, nevezetesen Eliose nyakára. Ahogy a lány egyre inkább ellazult alatta, és kezdte átvenni az irányítást az elméje felett egyfajta nemkívánatos vágy, úgy lett egyre gyengédebb, mégis követelőzőbb a férfi érintése.
- Látod, jó kislány – lehelte a bőrébe. Eliose hátravetette a fejét, és felnézett a fák lombján átszűrődő, csillagokkal telehintett égboltra.
A férfi keze lassan kioldotta a lány derekán a köpenyt, széthúzta, majd tenyere lefelé siklott a combján. Eliose érezte, hogy felfelé húzza a hálóinget, kicsit arrébb mozdult, hogy könnyebb dolga legyen a férfinak, aki időnként felnézett rá mélybarna szemével, mintha a reakciója érdekelné.
- Raibh mé in ann a itheann suas anoissuttogta a férfi, mire Eliose elpirult, és megborzongott. – Engednéd nekem?
Eliose inkább nem válaszolt. Csatát vívtak az érzelmei. Közben a férfi kiszabadította az egyik mellét, és most azt kényeztette az ajkával. Eliose felnyögött az érzéstől, ami átcikázott minden porcikáján. A férfi ujjai már a combja belső felét simogatták, és egyre közelebb kerültek a lány legérzékenyebb pontjához. Most kell megállítania, amíg még lehet, gondolta Eliose. De hogyan? Mit tehetne? Egyszerre akarta volna, hogy a férfi folytassa, ugyanakkor szerette volna megállítani.
Ekkor meglátott egy nagyobbfajta követ, nem messze a fejétől, a levelek takarásában. Egyik karjával átkarolta a férfi nyakát, körmeit a hátába mélyesztette, és belemarkolt az ingjébe. A másik keze közben észrevétlenül a kő felé siklott az avarban. De nem érte el. Ha még egy kicsit arrébb tudna menni…
Óvatosan odébb helyezkedett pár centivel, ekkor azonban a férfi finoman ráharapott a lány mellbimbójára, hímvesszeje a lány altestéhez feszült a vékony nadrágon keresztül, mire Eliose-nak elakadt a lélegzete. Pillantásuk találkozott, aztán a férfi keze felfelé siklott a lány derekán, végig a kinyújtott kezén, mintha csak érezte volna, hogy mit akar elérni. Összekulcsolta az ujjaikat, a kezüket a lány feje fölé húzta, és Eliose tudta, hogy elveszett.
Belenézett a mélybarna szempárba, amelyből nyers vágy nézett vissza rá. Ez a férfi minden szempontból veszélyes, gondolta, mielőtt még teljesen eszét vesztette volna a vágytól.

2011. május 20., péntek

4. fejezet

Itt az új fejezet, jó olvasást mindenkinek :3 Remélem tetszeni fog :D




4. fejezet

- Nem túl hűvös az éjszaka idekinn egy ilyen ifjú hölgynek? Nem bánja, ha társaságommal próbálnám elűzni a magányát? - mondta az idegen-ismerős. Eliose-t elfogta a szokásos bizsergés, mikor ránézett az álarcra. Sosem hitte volna, hogy itt fog találkozni vele.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de képtelen volt rá. A férfi testét most is fekete köpeny takarta, szája sarkában bujkáló mosolyt vélt felfedezni. A maszk ametiszt színben verte vissza az udvari fáklyák halvány fényét. Mélybarna szeme feketének hatott a lugas félhomályában.
- Miért jött ide? – préselte ki nagy nehezen a mondatot. A kérdésre az előtte álló férfi felnevetett, és közelebb lépett.
- Tán nem akart látni?
- Én… - kezdte volna Eliose, de az idegen hirtelen olyan közel volt hozzá, hogy úgy érezte, semmi oxigén nem jut a tüdejébe, hiába szívja be a lugas levegőjét. Fuldoklott a közelségtől, és… égett. -  Távozzon, kérem! – mondta rekedt hangon, felpattant a padról, és a bálterem ajtaja felé indult.
- Ne menj még! – mondta a férfi, és megragadta a karját. Eliose megdermedt. Csak képzelődött, vagy tényleg hűvösebb lett az idő? Talán a fagy, ami végigkúszott a csupasz bőrén, csak az ő képzeletében létezett? A férfi kesztyűs keze cirógatni kezdte a karját, centiről centire haladva lefelé. Eliose látni vélte a leheletét maga előtt. Félelem hasított belé.
- Vissza kell mennem – zihálta, és kiszakította magát a férfi öleléséből. De ő nem adta fel. Ismét elkapta a lányt, ezúttal a derekánál, és a repkénnyel futtatott kőfalhoz szorította.
- Azt mondtam, maradj! – suttogta a férfi a fülébe. Egyik kezébe fogta Eliose arcát, testével leszorította a lányét, így az képtelen volt menekülni. Eliose érezte, ahogy elszáll az erő a tagjaiból, a mélybarna szemek fogva tartották, akkor sem tudott volna mozdulni, ha akar. – Úgy. Látod? Tudsz te jól viselkedni, ha akarsz – búgta az idegen.
- Kérem… - Eliose túl távolinak érezte a hangját. Csupán egy erőtlen nyögés volt. – Vissza kell mennem, vagy…
- Te nem tartozol ahhoz az emberhez, Eliose – mondta a férfi, de ezúttal cseppet sem kedvesen. Hangjából csöpögött az undor, a megvetés és a harag. Szorítása erősebb lett. Többé nem volt gyengéd. – Az enyém vagy, Eliose!
A lány szíve dübörögni kezdett a félelemtől. Az agya azt sikította, fusson, de képtelen volt bármit is tenni. A férfi túl erősen szorította. Nyoma sem volt annak a mézes-mázos, hízelgő férfinak, akit a labirintusban látott. Most valami… állatias vette át felette az uralmat… valami ijesztő.
- Eresszen el! – ismételte Eliose. Megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába. Minél jobban küzdött, a férfi annál inkább a falhoz préselte. Már kezdte feladni a reményt, mikor kijött valaki a bálteremből. A beszélgetők egyre közelebb értek, és a lány tudta, hogy meg fogják látni őket hamarosan. Elég közel voltak a fényhez.
- Most elengedlek. De ne aggódj, nem megyek messzire, Eliose. Jegyezd meg, amit mondtam – súgta a lány fülébe, és egy szempillantás múlva köddé vált az éjszakában. Eliose sűrűn pislogott, hogy visszanyerje az önuralmát, mikor késznek érezte magát, remegő tagokkal megindult a bálterem felé.
Soha többé nem megy a labirintusba, döntötte el. És szólni fog az apjának a rejtélyes idegenről. Ostoba volt, hogy egyáltalán hagyta idáig fajulni a dolgokat. Igen, első dolga lesz beszélni a szüleivel. Megtorpant az ajtóban. De miért érzi úgy, hogy óriási hibát követ el? Visszafordult a lugas felé, de senkit nem látott az árnyékba húzódva. Talán várhatna még egy kicsit. Talán…
Megrázta a fejét, és belépett a fényárban úszó terembe, a tömegben elvegyülve igyekezett lenyugtatni zakatoló szívét.


Adric követte Eliose-t a bálterembe. Szemei egy pillanatra sem vesztették el őt a sokaságban, egyetlen nő kérésére sem állt meg. Közelebb, gondolta magában. Közelebb akar kerülni.
Eliose a szüleihez ment. Adric egy pillanatra megtorpant, és távolról figyelte őket. Mr. és Mrs. de Vaux nem tűntek túl boldognak a lányuk eljegyzésének napján. Mintha vitatkoztak volna. Eliose elpirult, és szemlesütve tűrte a dorgálást. Adric látta, hogy megpróbálja elrejteni ökölbe szorított kezét a szoknyájában. Eliose lehunyta a szemét, és bólintott. Eddig bírta. Adric megindult a lány és családja asztala felé. A levegő érezhetően szikrázott a feszültségtől, Eliose megdermedt, ahogy meglátta közeledő alakját. Tágra nyílt, rémült tekintetét az előtte lévő, érintetlen terítékre függesztette.
- Uram, asszonyom! – hajolt meg illőn mindkét szülő felé, aztán Eliose-hoz fordult, ismét meghajolt, és előre nyújtotta az egyik kezét. – Szabad egy táncra, kisasszony?
Eliose nagyon lassan emelte rá a tekintetét. Elsápadt, ahogy találkozott a pillantásuk, alig észrevehetően bólintott, aztán remegve elfogadta a felé nyújtott kezet. Adric kivezette őt a táncparkett közepére, egyik kezét a derekára tette, másikkal megfogta Eliose kezét, és megindult vele a felcsendülő muzsika hangjára. A waltz lassú üteme egyre távolabb sodorta őket a többiektől. Adric érezte, hogy Eliose feszült, és enyhén remeg a karjában.
- Tán feszélyezem, hölgyem? Vagy fázik, és azért remeg?
- Úgy gondolom, pontosan tudja, miért érzem magam kényelmetlenül – mondta Eliose. Adric figyelmét nem kerülte el, hogy egyetlen egyszer sem nézett a szemébe. Mióta felkérte, azóta végig a mellkasára szegezte a pillantását.
- Nem tudom, mire gondol – mondta Adric, és követve az ütemet és a lépéseket, megpörgette Eliose-t. Mikor a lány visszaérkezett hozzá, egy pillanatra a mellkasára vonta, aztán újból eltávolodtak.
- Ne haragudjon meg kisasszony, de sejtelmem sincs, mivel okoznék önnek kényelmetlen pillanatokat – felelte Adric. Ezúttal Eliose ráemelte gyönyörű kék szemét, néhány másodpercig némán nézték egymást, míg a lány szemébe könnyek nem gyűltek.
- Sajnálom, de nem érzem jól magam. Szeretnék kimenni egy kicsit a levegőre, ha nem bánja.
- Amit szeretne, kisasszony – hajolt meg Adric, és a karját nyújtotta felé, de Eliose nem fogadta el. – Legalább azt engedje meg, hogy kikísérjem magát. Veszélyes lehet az éjszaka egy ilyen gyönyörű, fiatal hölgynek.
- Maga biztosan tudja – mondta Eliose halkan, szája egy pillanatra megrándult, aztán sarkon fordult és faképnél hagyta a döbbent-értetlen Adric-et.
- Na, mi történt a kislánnyal? – lépett oda hozzá Quentin, mindkét karjába egy-egy hölgy csimpaszkodott.
- Azt mondta, kimegy levegőzni – felelte Adric, és az ajtóra pillantott, ami mögött eltűnt a lány smaragdzöld ruhája.
- Miért nem mész utána? – vetett rá jelentőségteljes pillantást Quentin, és állával a terasz felé bökött.
- Követtem őt az előbb.
- Láttam. Miért nem kaptad el?
- Megzavartak – felelte tömören Adric, le sem vette a tekintetét az ajtóról. Szinte látta, ahogy fújja a szél Eliose gyönyörű, barna haját. Utána akart menni, már majdnem tett egy lépést, mikor meglátta Lord Norford-ot, a karjában két italt egyensúlyozott, és éppen Eliose felé tartott. Adric megtorpant. – Szólj Sighard-nak. Új tervem van. Kellene mindenki, utána elmondom.
- Rendben. Azonnal megkeresem.
Quentin lerázta magáról a két lányt egyetlen határozott mozdulattal, aztán eltűnt a tömegben. Adric azonnal visszafordult az ajtó felé. Összevonta a szemöldökét, és lassan megindult a terasz irányába. Megállt az ajtóban, és onnan figyelte a jelenetet. Eliose a korlátnál állt, kezében az egyik pohárral, és Lord Norford-dal beszélgetett. A lány tagjai kiengedtek, és úgy tűnt, kényelmes társalgásba elegyedett a vikomttal. Adric ökölbe szorította a kezét.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlanul birtokló érzés öntötte el az agyát a jelenetre. Legszívesebben azonnal közéjük rontott volna, megragadta volna a lány karját, és magával vonszolta volna az éjszakába. Mire észbekapott, már tett is feléjük egy lépést. Sikerült azonban észbe kapnia, mielőtt mindent tönkretett volna. Elbújt az egyik függöny mögött és hallgatózott.
- Hallottam, hogy távozik, Lord Norford – mondta Eliose vékony hangon.
- Igen, sajnos kötelességem a haza képviselése a háborúban. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar magára kell hagynom, kisasszony.
- Értem, Lord Norford. Ez a kötelessége – mondta szemlesütve Eliose. A vikomt gyengéd pillantást vetett a lányra, közelebb lépett hozzá, és kezével a lány álla alá nyúlva, gyengéden maga felé fordította az arcát.
- Őszintén remélem, hogy mihamarabb visszatérhetek önhöz, kisasszony. Nem szándékozom ilyen hamar özveggyé tenni – mosolygott rá halványan a lányra. Eliose viszonozta a mosolyt.
- Kérem, vigyázzon magára – mosolygott a vikomtra. Adric volt az egyetlen, aki látta megrándulni a testét és a szája sarkát. Csak ő fedezte fel a kétségbeesett kiáltást mélyen a szívében. Eliose félt a házasságtól.
- Úgy lesz, ígérem – Lord Norford homlokát Eliose-éhoz támasztotta, behunyta a szemét, és egy percre magához ölelte a lányt. – De előbb tudni szeretnék valamit.
- Mégpedig? – nézett rá a lány. A hangja csupán sóhajtásnak tűnt, Adric alig hallotta, mit mond.
- Miért jön hozzám?
Eliose egy percig a vikomt arcát fürkészte, mielőtt válaszolt volna. Lehajtott fejét a férfi mellkasára támasztotta, és egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait. A vikomt most a távolba nézett, arcán szomorú mosoly jelent meg.
- Csak a szülei miatt, igaz? – kérdezte.
- Sajnálom, Lord Norford. De nem ismerem eléggé ahhoz, hogy örüljek az eljegyzésünknek. Én…
- Semmi baj, Miss de Vaux – mondta a férfi, megszorította Eliose kezét, és megsimogatta az arcát. – Én hiszem, hogy boldoggá tehetem. Talán egy nap megkedvel.
- Maga miért vesz el, Lord Norford? Magát mi indíttatta az eljegyzésre? – billentette kissé oldalra a fejét Eliose. A vikomt felnevetett.
- Megigézett, Miss de Vaux – felelte, mire Eliose elpirult. Adric úgy érezte, nem sokáig bírja már visszatartani a dühét, ezért elfordult, és magára hagyta a párt a teraszon. Minél messzebb volt tőlük, minél kevesebb szót hallott, annál nagyobb biztonságban voltak tőle.
Megkereste Sighard-ot, és Quentin-t, aztán elhagyták a báltermet. Azonban az helyett, hogy az udvar felé vették volna az irányt, felosontak az emeletre, megkeresték a megfelelő rejtekhelyet elég közel Eliose szobájához, és vártak.


Eliose szíve a torkában dobogott, mikor a vikomt lehajolt, és megcsókolta égő orcáját. Lord Norford végtelenül kedves volt vele, bár tudta jól, hogy nem szívesen megy hozzá. Ebben a pillanatban Eliose talán el tudta volna képzelni kettejük közös jövőjét, még ha csak egy rövid időre is, de látta maga előtt a házukat, és a gyerekeiket.
A családjukat.
Mikor a vikomt újra ráemelte barna szemeit, azonban üresség fogta el. Hiányolt valamit a tekintetéből. Valami csillogást, egy aprócska szikrát, ami lángra lobbantja a lelkét, és minden egyes porcikáját. Valamit, amit… csak egy álarcos, különös férfi adhatott meg neki. Valaki, aki ma megrémítette. Érezte magán az erős karokat, a hideg kőfal érintését a háta mögött. Valaki a nevén szólította.
- Miss de Vaux! Miss de Vaux, jól van? – rázta meg Lord Norford gyengéden. Eliose magára kényszerített egy mosolyt.
- Hát persze.
- Megijesztett. Azt hittem, rosszul van. Hirtelen olyan szótlan lett, elsápadt, és remegett. Talán jobb lenne, ha bemennénk. Hűvös az éjszaka.
- Igen. Menjünk – bólintott Eliose, és követte a vikomtot a bálterembe.

Újabb egy óra telt el minden különösebb esemény nélkül, az est felét már maguk mögött hagyták. Eliose az egyik kanapén üldögélt, és a legyezőjével igyekezett tűrhetőbbé tenni a meleget. Mióta visszajött, megállás nélkül táncolt. Az urak sorban álltak, hogy legalább egy keringőre elrabolhassák, bár úgy illett, hogy a fontosabb táncokat a vőlegényének tartogassa. Lord Norford mindig kedves volt vele. Lelkesedése annak ellenére sem látszott csappanni, hogy tudta, Eliose csupán a pénzért megy hozzá.
Ő viszont megvetette magát érte. Nem voltak ritkák az érdekházasságok, az ő családjában csupán az anyja volt kivétel. Hányszor eltervezte már, hogy ő is a nyomdokaiba lép. Hogy szerelemből megy férjhez, és ha kell, szembeszáll a családjával. Most azonban… Kétségbe volt esve, úgy érezte minden porba hullik. Tekintetével megtalálta a tömegben a húgát. Úgy tűnt, ő sem élvezi az estélyt. Találkozott a pillantásuk, mélykék a világoskékkel, majd Christabel felemelte királykék ruháját, és Eliose felé indult.
- Mi a baj, nővérem? – huppant le mellé. Megigazította a szoknyáját, szétnyitotta a legyezőjét, és ő is a tömeget kezdte fürkészni. Arca kipirult a sok tánctól. – Talán nem kedvedre való a bál?
- Ó, Christabel – sóhajtott fel Eliose. – Nem is tudom, hogy mondjam.
- Talán kezdd az elején.
- Én… félek ettől a házasságtól, húgocskám. Lord Norford… jóképű, kedves, szeretnivaló fiatalember. Meleg szívvel viseltetik mindenki iránt, mégis… Valahogy nem érzem a pezsgést, ami után annyira áhítozom.
- Talán nem akarsz hozzámenni?
- Ez nem ilyen egyszerű, Christabel.
- Van valaki, aki elrabolta a szíved, Eliose? – csillant egy pajkos fény a lány szemében. Eliose szája mosolyra rándult.
- Nem mondhatnám. Csak…
- Csak? – Eliose válaszra nyitotta a száját, azonban Abigail belé fojtotta a szót. A lány meglehetősen dühösen huppant le melléjük az utolsó szabad helyre Eliose másik oldalán. Tekintetével a tömeget pásztázta, mialatt legyezőjével szinte orkánt keltett a helyiségben.
- Abigail, mi a baj? – kapta el a kezét Eliose. Furcsállta barátnője viselkedését.
- Az a faragatlan fiatalember. Ő az én gondom – mondta, és folytatta a szél gerjesztését.
- Kiről beszélsz? – kuncogta Christabel.
- Nem tudom a nevét. Egy magas, szőke férfiről beszélek, akin egy ébenfekete maszk volt. Azt képzeli, hogy néhány behízelgő szótól a lábai elé vetem magam. Még mit nem! Aztán meg faképnél hagy. Hogy merészel engem faképnél hagyni?
- Értem már – kuncogott Eliose is. – Az első férfi, akit nem kaphatsz meg olyan könnyen.
- Nem is akartam, igazán megkapni. Arrogáns! – csattant fel Abigail, és megrázta göndör, szőke fürtjeit.
- Talán talált magának más partit, és most éppen az egyik félhomályos ösvényen andalognak a kertben – súgta oda neki Eliose, és oldalba bökte.
- Csak azt a nőt sajnálom, akit sikerül behálóznia – mondta dühösen Abigail, de a szemei azonnal a nyitott ajtóra szegeződtek. Ádáz fény gyúlt a szemében.
- Menj utána, és nézd meg, igazam volt-e. – Eliose az ajkába harapott, nehogy hangosan is elnevesse magát.
- Még mit nem! – gúnyolódott Abigail, keze abbahagyta a legyezést, így a levegő kellemetlenül fülledté vált. – Hozok valami frissítőt – mondta hirtelen, felpattant a helyéről, és belevetette magát a tömegbe.
- Én láttam azt a férfit, akiről beszélt – karolt bele a nővérébe Christabel.
- Merre ment?
- Azt hiszem, korán távoztak a barátjával – vont vállat a lány. – Láttam őket kimenni a főbejáraton.
- Köszönés nélkül?
- Azt hallottam – hajolt közelebb Christabel, körbenézett nem figyeli-e őket valaki, és még halkabban folytatta. – Nem is voltak a meghívottak listáján. Van itt három ember, akiknek nem volt hivatalos meghívójuk.
- Valóban? – Eliose szíve kihagyott egy ütemet.
- Igen. De az őrök már gondoskodtak róluk – vont vállat Christabel. – Azt mondták, nem akarják, hogy elrontsa az est fénypontját egy ilyen kellemetlen közbeavatkozás, ezért nem penderítették ki őket már korábban.
- Milyen fénypontot? – nézett rá Eliose.
Christabel-nek azonban esélye sem volt válaszolni. A zene elhallgatott, a tömeg elhagyta a táncparkettet, és utat nyitott a grófnak és Eliose szüleinek. Christabel felállt, lesütötte a szemét, és odaállt az anyja mellé. Eliose is felkelt a kanapéról, és zakatoló szívvel nézett az emberekre.
Nagy levegőt vett, felemelte a szoknyáját, és kilépett a parkett közepére. Lord Norford ott állt vele szemben, de a terem másik végében. Pillantásuk találkozott, majd a vikomt megindult Eliose felé. A lány lába remegett, az agya azt kiabálta, fusson, de kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon. Nem hagyhatja cserben a szüleit. Nem hozhat szégyent rájuk. Nagyot nyelt, és várt, míg Lord Norford meg nem állt előtte. Csizmás lábát összeütötte, mint a katonák, aztán meghajolt. Egyik karját a mellkasa elé tette, a másikat pedig a háta mögé.
Lord Norford felnézett Eliose-ra, tekintetük egybefonódott, és Eliose újra hallotta a vikomt mondatát a fejében. Én hiszem, hogy boldoggá tehetem. Talán egy nap megkedvel.
- Miss de Vaux – kezdte Lord Norford. Eliose szíve hangosan dübörgött a fülében. Látta, hogy a vikomt szája mozog, de nem hallott semmit. A zúgás erősödött a fejében, érezte, hogy szédül. Aztán ráeszmélt, hogy mindenki hallgat, és feszülten nézik őt.
- Igen? – nyögte ki. Lord Norford elmosolyodott, a karját nyújtotta felé, ő pedig elfogadta. Most jön az utolsó tánc, amivel hivatalosan is befejezik az estélyt. Lord Norford megfogta a kezét, és biztosan vezette őt a zene ütemére. Tökéletes táncpartner volt, ez nem volt kétséges. Valamiért Eliose mégsem érezte felhőtlenül könnyednek magát a karjában.
Mikor a tánc véget ért, a vikomt kivezette Eliose-t a teraszra. A lány élvezte az arcát simogató hűs szellőt, majd a csillagokra emelte a tekintetét. Már kezdett volna megfeledkezni a környezetéről, mikor egy meleg kéz érintette meg a vállát. Kissé összerezzent, majd felnézett a vikomt barna szemébe. Lord Norford egy percig kutatott a zsebében.
- Szeretném, ha ezt viselné – mondta, és előhúzott egy aranygyűrűt a zsebéből. – A nagymamámé volt, és megígértem, hogy annak a hölgynek fogom adni, akivel majd megosztom az életem.
Eliose lenyelte a gombócot a torkában, hagyta, hogy a vikomt felhúzza az ujjára a gyűrűt, aztán rosszullétre hivatkozva magára hagyta a teraszon. Clarissa kísérte őt fel a lépcsőkön, végig átkarolva, nehogy elessen.
- Apa minden bizonnyal dühös lesz rám – nyögte ki.
- Mr. de Vaux meg fogja érteni, bogárkám – simogatta meg az arcát az idős hölgy. – Falfehér az arcod, nagyon sápadt vagy. Mi történt?
- Nem tudom. Csak… hirtelen…
- Még mindig félsz ettől a házasságtól, igaz?
- Igen, Clariss néni – felelte Eliose, és megragadta a hűvös korlátot. Megálltak, leült a lépcsőfokra, és a térdére hajtotta a fejét. – Tudom, hogy azt mondtad, a szerelem nem házasság. De anya és apa…
- Néha megtörténik, kincsem, de ezt nem lehet előre tudni – simogatta meg a fejét a nevelőnő. – Ki tudja, talán szerelem gyúl benned a vikomt iránt is. Egy nap…
- De mikor, dadus? És ha óriási hibát követek el? – nézett rá Eliose könnyes szemmel.
- Nem beszélhetsz így, drágám. A családod az első, hiszen ezt te is tudod.
- Tudom. Mégis…
- El kell fogadnunk a sorsunkat – karolta át Clarissa. Eliose szomorúan elmosolyodott. Megint egy Clarissa Ironfist bölcseleteiből az életre vonatkozóan.
- Le akarok feküdni, dadus. Nem érzem jól magam – felelte Eliose, szándékosan témát váltva.
- Gyere, felkísérlek a szobádba, kincsem.
Eliose engedte, hogy a dada felvezesse a lépcsőkön. Erőtlennek, kimerültnek és végtelenül szomorúnak érezte magát. Clarissa meggyújtott néhány gyertyát, a szolgálók meleg vizet készítettek elő neki, majd mindenki magára hagyta. Eliose érezte, hogy a víz és a fürdősó lassanként kilazítja az izmait. Egy rózsaszirommal játszott éppen, mikor lépéseket hallott az őt takaró paraván mögül.
- Ki az? – kérdezte. Semmi válasz. – Ki van ott? – próbálkozott ismét, egy árnyalatnyival magasabb hangon. Szíve egyre hangosabb zakatolásba kezdett. – Akárki is az, apám nem fogja jó néven venni, ha leskelődik!
Ezúttal sem érkezett felelet. Eliose óvatosan kilesett a paraván mögül, de nem látott valami jól. Pár másodpercig dermedten ült a kádban, a vizet is hidegnek érezte maga körül. Aztán elszánta magát a cselekvésre. Felállt, megtörölközött, majd magára vette a hálóruháját, és kilépett a paraván mögül.
A szoba félhomályba burkolózott. Nem látott senkit, így lassan kezdett megnyugodni. Talán tényleg túl kimerült, és a fáradtságtól már képzelődik is. Megdörgölte a halántékát, de a fájdalom nem akart enyhülni. Alvás. Igen, az biztosan jót fog tenni neki. Túl sok minden történt vele a mai nap.
Az ágyához sétált, ledőlt a párnákra, de még nem takarózott be. A lefüggönyözött ablak kis résén át beszűrődött némi holdfény, amely most éppen az ujján lévő karikagyűrűn csillogott. Megsimogatta a hideg fémet, és némán fohászkodott egy másfajta jövőért. Ekkor újra meghallotta a motoszkálást.
- Ki van ott? – kérdezte remegő hangon. Felült, és a homályt kezdte kémlelni. Ezúttal megmozdult egy árny a sarokban. Ahogy kilépett a gyertyák által megvilágított kis körbe, azonnal tudta, ki áll előtte. Elöntötte a rémület. – Nem szabadna itt lennie – suttogta.
- El akar küldeni? – kérdezte a férfi. Hangja simogatta a lányt, akár a legédesebb csokoládé, amit valaha kóstolt.
- Igen – vágta rá azonnal, lerázva magáról a kellemes bizsergést.
- Szomorú vagyok, hölgyem – mosolyodott el a férfi. Odalépett az ágyhoz, mélybarna szemei itták a lány látványát. Mikor újra megszólalt, már a nevén szólította őt. – Gyönyörű vagy, Eliose.
- Távozzon, vagy hívom az őröket – fenyegetőzött a lány.
- Ennyire félsz tőlem? – lépett még közelebb a férfi. Eliose el akart húzódni, de a teste nem engedelmeskedett. Dermedten figyelte, ahogy az idegen fölé hajol, és végigsimít az arcán. Olyan közel volt hozzá, hogy Eliose érezte a leheletét az arcán. – Nem akarlak bántani.
- Nem hiszek magának – mondta remegő hangon a lány. Elhúzódott, és megragadta az egyik gyertyatartót, készen arra, hogy fegyvernek használja.
- Nem akarok neked rosszat, Eliose – ismételte meg a férfi. – Segíteni akarok neked. Tudod te is, hogy bolondság a vikomthoz láncolnod magad. Nem tehet boldoggá, Eliose. De én igen.
- Elég! – kiáltotta a lány, és a fülére tapasztotta a kezét. – Távozzon! Most!
- Hát jó. Ma estére visszavonulok. Ezt azonban… - lépett a lányhoz, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt – magammal vinném, ha nem bánod.
Mire Eliose kinyitotta a szemét, már egyedül volt. Remegő tagokkal állt az ágy mellett. Félt elaludni ezek után. A különös idegen, aki eddig vonzotta, most leginkább félelmet keltett benne. Mégis… képtelen volt nem gondolni rá. A feje zúgott, a szoba forgott körülötte, és úgy érezte, zuhanni kezd a semmibe. A lába megroggyant, a talaj eltűnt alóla, és nem várt rá más, csupán a feneketlen üresség. Mielőtt azonban keményen a padlóra zuhant volna, valaki elkapta. Két ismerős, gyengéd kéz szorította magához, és felemelte őt a magasba. Az izmos mellkashoz húzódott, és sóhajtva szívta magába a májusi orgona illatát. Beszélgetés halk, távoli hangja ütötte meg a fülét.
Aztán elvesztette az eszméletét.