Újdonságok

Szóval, gondoltam szólok mindenkinek, hogy élek és este hozom a fejezetet :3 Remélem senki nem haragudott meg nagyon, amiért ennyit késtem vele, sajnos közben le is betegedtem, még mindig kóválygok kicsit. De újult erővel vetem bele magam a munkába az utolsó "szabad" hónapom kihasználva, hogy annyi frissel lepjelek meg bennetek, amennyivel csak lehet. :3 Este hozom a fejezetet, addig ti írjatok minél többen és minél többet! :D

Kezdetnek, megmutatnék nektek egy új borítót, amit én csináltam a könyvhöz :D Kíváncsi vagyok a véleményetekre :) Ti mit szóltok?

Írjátok meg a véleményetek kommentben légyszi, most nem "vérre menő" dolog, de akinek eszébe jutott valami mikor ránézett, legyen szíves írni nekem pár sort, azért nagyon hálás lennék. :3 És még egy véleményt is kérnék a borító mellett: Mit gondoltok a történetről?

Láttam ugyanis, hogy a facebook oldalon eléggé megcsappant a "nézettség". Aki olvassa a blogot, és rendszeresen követi, legyen szíves kézfeltartással jelezni hozzászólásban, csak hogy fel tudjam mérni, kinek tetszik :D Akinek több ihlete van írja meg miért tetszik neki a történet, és miért nem. Nagyon kíváncsi vagyok ugyanis, hány embert fogtam meg és mivel.

Szerezzetek még pár barátot nekünk, ha tetszik a történet, minél többen vagyunk, annál jobb! :) Na de nem szaporítom tovább a szót: Jöjjön a borító!

Bocsánatkérés

Elnézést, hogy azóta sem kaptátok meg a fejezetet. Pocsék idő van erre mifelénk, szakad az eső, néha jég és egyéb finomságok, amik keresztbe tesznek az áramnak. Nem beszélve az internetről, a legkisebb fuvallatra eltűnik...
Jelezni akartam, hogy élek, és nem felejtettelek el bennetek. Olvasgattam a kész fejezetet a minap internet nélkül, és arra jutottam, átírom az egészet, mivel nem találtam kellőképp megfelelőnek. Sajnálom, de még egy-két napot várnotok kell a fejezettel, míg a múzsám homlokon csókol, és én is nem ítélem szalonképesnek a részletet. Annyit elárulok, nagy csattanó lesz a végén, és talán fény derül mindenre, de legfőképp az "álarcos" titokra.
Hogy Eliose megenyhül-e? Az még a jövő titka, Adric (még ha nem is szándékosan) de csúnyán elbánt vele. Majd meglátjátok, mivel békítgeti a lányt.
De ha nem bánjátok, kicsit még dolgoznék a fejezeten, most olyan kis semmitmondó, nem izgalmas és semmi nem történik benne. Egy összecsapott tákolmánynak érzem, annyira szerettem volna a kedvetekért gyorsan kész lenni a fejezettel, hogy csak fel kelljen töltenem mikor meglett a hsz. Viszont nem érzem elég jónak, sajnálom.
A türelmetek kérem! Csak még 1-2 nap ígérem!

Puszi minden kedves olvasómnak! Remélem felétek több a napsütés. Ez az idő teljesen lehangol... :(

9. fejezet

Ugyan nem lett meg az 5 hozzászólás, de gondoltam épp elég sokáig maradtatok fejezet nélkül ;) Azt hiszem előzetesben annyit még illik elmondanom, hogy pár embert biztosan nagyon sokkolni fogok :P Kíváncsi leszek a véleményekre. Jó olvasást! :)

Ja, és ez itt a reklám helye. Aki olvasta a Pénzen Vett szerelem című könyvemet, csináltam egy aloldalt a facebook oldalon, ahol lehet lájkolni, ha tetszett. Azoknak mondom ezt most, akik olvasták, és megszerették Savannah és Nichi meséjét: Felajánlom, hogy nyomtatásban is a kezükben tarthatják a könyvet. Igényeket kérem szépen itt jelezni:   penzen.vett.szerelem@gmail.com
Ott megbeszéljük a további részleteket. És még annyit, ha "sikeres" akció lesz a dolog, akkor esetleg a második köteténél vagy ennél is megjátszhatjuk. Nos, jó olvasást, nem húzom tovább az időt :3

9. fejezet

- Van valami hír, Mr. Picard? – lépett Leticia De Vaux az alacsony, köpcös nyomozóhoz.

A férfi haja erősen ritkult már, a feje tetején egész kopasz volt, egyik szemén monokli éktelenkedett, mintha ezzel értelmesebbé varázsolhatná megjelenését. Hajszálcsíkos öltönye egyedinek számított, minden ruhadarabját rendelésre készíttette. Mr. Picard szomorúan megrázta gömbölyded fejét.

- Sajnálom asszonyom, félek, semmi jóval nem szolgálhatok. Egyelőre fogalmunk sincs, merre lehet a lányuk.

- De pár órája azt mondta, hogy találtak valamit – erősködött az asszony.

- Valóban, asszonyom. Egy felgyújtott házat az erdőben, mely véleményünk szerint a város egyik hírhedt tolvajbandájának nyújtott menedéket. Azonban a faépítményből nem sok maradt, amit az embereim megvizsgálhattak volna. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok jó hírrel.

- Gondolja, hogy ők rabolták el a nővéremet, Mr. Picard? – kérdezte Christabel. A nyomozó most felé fordította a fejét, és olyan szomorú-lenéző pillantást vetett rá, mint egy apró gyermekre szokás, aki túl sokat kérdez.

- Azok csak piti tolvajok, hölgyem, csempészeten kívül nem foglalkoznak mással. Kétlem, hogy ők lennének a tettesek.

- Mindazonáltal nem zárhatja ki őket, igaz? – fordult most a nyomozó felé Norford vikomtja is. Pillantása egy pillanatra Christabel-re siklott, tekintetük találkozott, mire a lány halványan elpirult, és a földre szegezte a pillantását.

- Igen, ez igaz, uram, de… - a kis ember megrémült a szoba közepén. Látni lehetett, ahogy folyik a verejték a halántékán, le az arcán, a nyakán, majd eltűnik a fehér ing alatt. Elővett egy zsebkendőt, megtörölte a homlokát, és végignézett a családon. – Mi mindent megteszünk, esküszöm. De nem akadtunk a nyomukra. Azt sem tudjuk bizonyítani, hogy ők ragadták el a lányukat.

- Csak találja meg, kérem! – könyörögte Leticia. Szürke szemeit ellepte a könny. Válla megereszkedett, összegörnyedt, ahogy rátört a fájdalom lánya elvesztése miatt. William De Vaux átkarolta nejét és kivezette őt a szobából.

- Hát akkor, én távoznék is, kisasszony. Ígérem, minden követ megmozgatunk, hogy megtaláljuk a nővérét.

Mr. Picard ezzel sarkon fordult, és elsietett a hatalmas, kétszárnyú faajtó felé. Christabel zavarában egyik lábáról a másikra állt, végig kerülte a vikomt tekintetét. A férfi a kandallópárkányra támaszkodott, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Úgy érezte majd szétveti a tehetetlen düh. Elengedte a párkányt, leírt néhány kört, majd visszatért a párkányhoz és felüvöltött. Christabel összerezzent a belőle áradó haragtól, ösztönösen odébb húzódott néhány centivel. Mintha csak ekkor vette volna észre, a vikomt megpördült, és szégyenkező pillantást vetett rá.

- Sajnálom, ha megijesztettem, kisasszony. Nem állt szándékomban, csupán… - tett egy lépést Christabel irányába, a lány azonban elhátrált tőle. A vikomt leejtette karját a teste mellé, ökölbe zárta a kezét, majd elfordult a lánytól. – Még egyszer, sajnálom!

Azzal Christabel egyedül maradt. Lerogyott az egyik kanapéra, és zakatoló szívére szorította a kezét. Nem csak azért kapkodott levegő után, mert megriasztotta a vikomt viselkedése. A szíve készült összetörni, milliónyi ezernyi kis repedés futott végig legdrágább kincsén. Még ott visszhangzott a férfi üvöltése a fejében. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig puha arcán. Vajon a vikomt ennyire szerette Eliose-t? Vajon ilyen kilátástalan volt a helyzet?

Arra az ajtóra emelte a pillantását, ahol a férfi köddé vált. Vajon máris elfelejtette őt? Vajon…?

Felpattant a székből, és összetörten, üveges tekintettel meredt a lángokra. A régi őrület ismét készült feltörni belőle. Az a vékony, ördögi hang azt súgta a fejében, hogy meneküljön a fájdalomba. Fájdalomra fájdalommal feleljen. Lába ösztönösen indult meg a követ nyaldosó lángok felé. Előre nyújtotta a kezét, és megbabonázva meredt a tűzre. Árnyak táncoltak a falakon, teljesen megigézték. Csupán egy lépés választotta el, hogy a lángokba dugja apró, finom kezét. Ekkor kivágódott a kétszárnyú ajtó, és Clarissa rontott be rajta.

- Édes kislányom, mit művelsz? – sopánkodott az idős nevelőnő. Elkapta Christabel kezét, és távolabb rángatta a kandallótól.

- Semmit, dadus. Csak… Meg akartam igazítani a fadarabokat – hazudta a lány.

- Elfelejted, hogy csecsemőkorod óta én nevellek? Jól tudom, mikor hazudsz, ifjú hölgy! Nem szeretném, ha ostobaságot csinálnál! Azt hittem már meggyógyultál ebből az őrületből.

- Semmi gond, dadus – ismételte Christabel könnyáztatta szemekkel.

- Mi a baj, kincsem? – lágyult meg a dajka hangja. Megsimogatta a lány arcát, és magához húzta. – Ki törte össze a szíved?

- Ó, dadus! – sóhajtott fel reszketegen Christabel. – Gondolod, hogy Mr. Picard hamarosan megtalálja Eliose-t? Ugye nem esett baja?

- Amilyen konok és makacs tud lenni az a nagyszájú fruska, a fejem merném tenni rá, hogy most is éppen az elrablói idegein táncol – legyintett az asszony, mondata végre Christabel arcára is mosolyt csalt. Halvány utánzatot csupán hajdani önfeledt mosolyának, de már ezt is sikerként könyvelte el.

- Azonnal oldozz el! – kiabálta Eliose. A kis házban visszhangzott a hangja, a többi férfi kuncogva figyelte erőfeszítéseit. A lány Adric felé vetette magát, aki karba tett kézzel állt előtte nem is olyan messze, és nem palástolt jókedvvel figyelte Eliose erőlködését. A kötél, amit a lábára kötöttek épp csak annyira engedett, hogy odarohanjon, de elérni nem tudta a férfit. Centik hiányzottak még hozzá, Adric pedig jól tudta, hová kell állnia, hogy bosszantsa a lányt. – Oldozz el, nem hallod? Faragatlan tuskó! Így bánsz a hölgyekkel?

- Hölgy? – nevetett fel gúnyosan Adric. – Hol látsz itt hölgyet?

- Disznó! – üvöltötte Eliose. Karjával a férfi felé kapott, de az nevetve elugrott előle. – Hát ezzel vágsz vissza, amiért legyőztelek?

- Legyőzni? Ahhoz több kell egy kis víznél, aranyom – kuncogta Adric. – Ha emlékezetem nem csal, én győztelek le téged, mire te belelöktél a tengerbe. Nem gondolod, hogy csókkal kellett volna jutalmaznod a győzelmem?

- Csókkal? – horkant fel Eliose. – Egy békát is szívesebben csókolnék meg nálad.

- Kérhetném, hogy odakinn vitassátok ezt meg? – lépett ki az egyik szobából Sighard. Kezében egy tál víz volt. Kiment a házból, majd kis idő elteltével friss vízzel tért vissza. Mindenki azonnal elhallgatott. A szoba megdermedt. – Vagy legalább hallgassatok. Rebecca-nak pihenésre van szüksége.

- Sajnálom – sütötte le pironkodva a fejét Eliose. Adric nem csipkelődött vele tovább, tekintete elkomorodott.

- Ha bármi lesz a húgommal… - kezdte összeszorított fogakkal Adric. – Utánuk megyek, és mindegyikkel végzek, amiért ezt tették vele.

Eliose megriadt a férfiból áradó erőszaktól. Csendben visszavonult az egyik székhez, és leült. Onnan figyelte Adric-et. A férfi egy rejtély volt számára. Egy majd’ két méter magas, barna hajú, csokoládébarna szemű, két lábon járó titok. Nem mellesleg pedig jóképű. Letagadni sem tudta, de jóképűnek találta a férfit. És az erdőben történtek után… Nem értette, miért nem említette még meg a férfi a csókot. Azt gondolta, most majd állandóan ezzel fogja támadni őt, de még csak fel sem hozta. Vajon semmit nem jelentett neki?

- Indulás, Quentin! – mondta Adric.

- Hova mentek? – kapta fel a fejét Eliose.

- Dolgunk van, angyalkám – intézte el Adric ennyivel. Vállat vont, majd elhagyta a házat. A többiek követték, csak Sighard maradt hátra. Eliose ösztönösen felpattant, és a férfiak után indult, de a kötele nem engedte messzire. Káromkodott egyet, és rántott egyet a béklyón. Persze teljesen feleslegesen.

- Nem igaz! – kiáltotta mérgesen, és rántott még egyet a lábán. – Aú!

- Mit csinálsz? – kérdezte Sighard. Csak a fejét dugta ki az egyetlen szoba ajtaján, ahol most Rebecca feküdt lázálmok közepette. Még a lány zihálását és aprócska nyögéseit is hallotta.

- Nem oldoznál ki, kérlek?

- Miért kötöttek ki? – lépett oda hozzá Sighard. Leguggolt, és pár gyors mozdulattal eloldozta a lányt fogva tartó kötelet.

- Azt hitték megszöknék.

- Adric mindig is óvta a… - Sighard szája féloldalas mosolyra húzódott, és mindentudó, zöld szemét a lányra emelte, de a mondatot nem fejezte be.

- Nem vagyok a tulajdona, se a szajhája – toppantott egyet Eliose, és összefűzte karját a mellkasa előtt.

- Hát persze – nevetett fel Sighard. Ekkor Rebecca erőtlen hangja szűrődött ki a szoba félig nyitott ajtaján.

- Sighard? – kérdezte tétován.

- Mennem kell – mondta Sighard. – Ne szökj el! – tette még hozzá, de látszott a pillantásán, hogy már messze jár. Minden gondolata Rebecca körül forgott.

Eliose csak állt a szoba közepén még néhány pillanatig, bár az ajtó már rég bezáródott a férfi mögött, ő szinte látta, hogy Sighard az ágyhoz lép, leül a székre, és megfogja a gyenge lány kezét. A levegő valósággal izzott körülöttük. Felsóhajtott. Hányszor kívánt már magának is ilyen szerelmet. Hányszor képzelte el, hogy szerelmes lesz egy férfiba, és összeházasodnak, mint az anyja és az apja. Fittyet hányva mindenki véleményére. Csak egymásnak élnének…

- Csak a bolondok ábrándoznak – rázta meg a fejét Eliose, és dadáját idézte. Lenézett a kezére, ahol pár órával ezelőtt még ott ragyogott Norford vikomtjának eljegyzési gyűrűje. Ha hazamegy, a felesége lesz egy olyan férfinak, akit még csak nem is ismer, nem hogy szerelmes lenne belé. – Csak a bolondok ábrándoznak – ismételte suttogva. Megérezte legördülni az első könnycseppet, gyorsan letörölte, és próbált erőt meríteni. Kihúzta magát, és kivonult a házból. Egyenesen az egyik hatalmas fűzfa alá húzódott be, átkarolta a térdét, és merengve tűnődött a jövőjéről.

Már késő este volt, mikor lódobogás hangja szűrődött Eliose fülébe. Tudta, hogy Adric és barátai tértek vissza, akárhová is mentek reggel. Nem kelt fel, nem érzett rá késztetést, hogy azonnal a kunyhóba menjen. Odabent valaki gyertyát gyújtott. Látta a pislákoló fényt kiszűrődni a kunyhó ablakán. Biztosan keresték.

Állát a térdére támasztotta, és tovább kémlelte a tintafekete tengert. A morajló habok hangosan csapódtak a szikláknak nem messze Eliose menedékétől. Az eget és a teliholdat hatalmas, sötét felhők takarták el, így még a csillagokat sem látta.

Feltámadt a szél. A vihar minden jele fellelhető volt a környezetben, ő mégsem sietett a ház biztos menedékébe. Még nem tudott visszamenni közéjük. Egyedül akart lenni. Mire azonban újra elmerülhetett volna a gondolataiban, lépések zaját hallotta maga mögül. Egyenetlen, durva, öles léptek hangját. Megfordult, és átlesett a fa törzse mellett. Abban a pillanatban egy villám szelte át az égboltot.

A pár másodpercnyi fényben meglátta Adric zord, komor, dühös arcát. Mélybarna szeme feketének hatott az éjszakában, valami sötét aura lengte körbe, amitől felállt a szőr Eliose tarkóján. Az agya azt sikította, fusson, míg lehet. Meg is próbált lábra állni, de sérült bokája még mindig nem támogatta a futást. Megtámaszkodott a fa törzsén, nehogy elessen. Adric ekkor ért oda elé. Azonnal megcsapta az orrát az alkohol szaga.

- Részeg vagy – állapította meg.

- Nem igaz – morogta Adric, és durván megragadta a lány kezét. Eliose feljajdult, hallani vélte, ahogy ropognak a csontjai. Adric nem lazított a fogásán. Eliose-ban dübörögve száguldott a vér a rémülettől.

- Gyere be, le kell feküdnöd, hogy kijózanodj.

- Nem akarok még visszamenni – közölte Adric, és durván a fához taszította a lányt. Lehelete súrolta a lány bőrét, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá.

- Adric! Eressz, kérlek, ez fáj! – próbálkozott Eliose, de hiába, a férfi mintha meg sem hallotta volna. – Adric! – Eliose egyre jobban kezdett pánikba esni, már-már a hisztéria határát súrolta. Szinte sikította a férfi nevét, de sajnos a kunyhó túl messze volt, hogy meghallják a hangját, és a segítségére siessenek.

- Akarlak, Eliose! És gyűlölöm, hogy még mindig tiltakozol. Miért nem vallod be, hogy vonzódsz hozzám?

- Ez ostobaság, Adric! Én nem… nem vonzódom hozzád! – kiabálta a lány. Nagyokat nyelt, igyekezett nem pánikba esni a torkára záruló kéztől. – Kérlek, eressz! Ez fáj!

- Nem tagadhatod már sokáig, aranyom – súgta Adric a lány fülébe. – Nem menekülhetsz előlem sokáig.

- Részeg vagy! És fájdalmat okozol! Kérlek! Engedj el! – sikította Eliose, arcán megállíthatatlanul csorogtak a könnyek.

- Nem érdekel, ha most megkaphatlak.

- Adric… - próbálkozott a lány megint észérvekkel hatni rá. Hatástalanul. Adric egy durva, erőszakos csókkal hallgattatta őt el. Eliose-ban egy pillanatra fellángolt a vágy, elöntötte a melegség, és meggondolatlanul visszacsókolt. Elvesztette a fejét, és ennek súlyos ára volt.

Abban a pillanatban ugyanis Adric durván szétszabta az inget, amit a lány kapott a hálóruha helyett. Próbálta eltaszítani magától a férfit, de nem ment. Rúgta, harapta és karmolta, ahol érte, de sikertelenül. Hiába szólongatta, nem használt. Adric tántoríthatatlan volt. Eliose megrémült. Ha ez így megy tovább… Adric meg fogja erőszakolni, és a többiek sem hallják őket. Ki van szolgáltatva a férfinak, és ez cseppet sem volt kedvére. Félt.

Mikor már kezdte teljesen feladni a reményt, sikerült megragadnia egy ágat, amivel fejbe vághatta Adric-et. A férfi megtántorodott egy pillanatra, és ezt Eliose azonnal kihasználta. Eltaszította őt, és elfutott. Megkerülte a fát, egyenesen a ház felé indult, közben megállás nélkül kiabált, hátha valaki meghallja. Semmi nem mozgott a ház környékén, ami arra utalt volna, hogy megmenekül. Adric már a nyomában volt. Pár pillanatra látta magát, ahogy az erdőben szalad a legelső éjjelen, a férfi akkor is követte. És elkapta. De akkor nem volt részeg, és tudta kontrollálni magát. Félt, hogy ha most a kezei közé kerül, elszabadul a pokol, és a férfi eleget tesz a fenyegetésének. A magáévá fogja tenni, ha engedi, ha nem.

- Ne! – sikoltotta, mikor Adric elkapta a derekát, maga felé fordította, és újból megcsókolta. A következő pillanatban kicsúszott a talaj a lába alól, és ha Adric nem kapja el, durván a földnek csapódott volna. De a férfi elkapta, és gyengéden fektette le az egyenetlen talajra. Eliose-ban felcsillant a remény. – Kérlek, Adric!

Adric megrázta a fejét.

- Sssss… - lehelte a lány ajkába. – Lazíts. Élvezni fogod, ígérem.

Eliose ebben nem volt olyan biztos. Fogalma sem volt, mi történt Adric-kel, hogy ilyen állapotban jött haza, és azt sem tudta, vajon miért ilyen durva vele. Már bánta, hogy nem ment vissza a házba, mikor megérkeztek. Akkor legalább a többiek segíthettek volna neki.

Adric a lány nyakát csókolta, szívta és harapta. Eliose behunyta a szemét, és próbált nem arra gondolni, mi következik. Adric már a mellénél járt, ő mozdulatlan maradt. Mindaddig, míg a férfi nem próbálta meg lerángatni róla a nadrágot. Akkor megint kapálózni kezdett, tiltakozott, amennyire csak bírt, de esélytelenül. Nem tudta lelökni magáról. A nadrág szakadása mellett Eliose egy hangos roppanást is hallott. Csak a csuklójába nyilalló fájdalom után tudatosult benne, mi történt.

Felsikoltott, és elrántotta a csuklóját Adric közeléből. Ekkor hangokat hallott a ház körül. Megint kiáltott, mire mozgolódás támadt a bentről kiszűrődő fényben. Valaki meghallotta. Valaki idejön, és megmenti. Eliose reménykedve nézte a feléjük rohanó alakokat. Elfelejtkezett a csuklójáról és Adric-ről is. Az utóbbi nagyobb hiba volt. Mire észbekapott, a férfi már kigombolta az ingjét, félig lerúgta a nadrágját, és visszafeküdt rá. Egyik kezét a lány szájára tapasztotta, és felkészült a következő lépésre.

Csípője lendületet vett. Eliose mocorgott, próbálta kétségbeesetten lerázni magáról, de ezúttal is hiába. Az ezt követő fájdalomra egyáltalán nem volt felkészülve. Könnyek csorogtak a szeméből, mozdulatlanná dermedt és azt kívánta, bár Adric is ezt tenné. Pokolian fájt a lába köze, mintha tüzes vassal értek volna hozzá. Adric minden egyes mozdulata fájt, de sikítását tompította a szájára szorított kéz.

Adric nem volt tudatában a feléjük közeledő emberekkel, Eliose viszont nagyon is. A szemét nem merte kinyitni, hogy lássa, kik sietnek a megmentésére, csak a lábak dobogására koncentrált, melyek egyre közelebb értek feléjük. Percekkel később valaki, vagy inkább valakik lerángatták Eliose-ról Adric-et. A lány zokogott, és reszketett a félelemtől, azzal sem törődött, hogy legalább megpróbálja eltakarni magát rongyos ruháival. Adric őrjöngött, miközben négyen próbálták meg visszarángatni a házba. Eliose nem merte kinyitni a szemét.

- Semmi baj, Eliose – hallott meg egy gyengéd hangot maga mellett. Óvatosan megkockáztatta, hogy résnyire nyitja a szemét. Sighard magasodott fölé, de tisztes távolságra térdelt le mellé, nem akart ráijeszteni. Eliose még hevesebb zokogásba kezdett, összeszorította a lábát a fájdalomtól. – Quentin, menj, hozz valami rongyot és egy kis vizet, kérlek. Valami ruhát is hozhatnál neki.

Valaki elsietett. Sighard folytatta az utasítások kiosztását.

- Menj te is, Gregor! Próbáljátok magához téríteni Adric-et. Egyáltalán miért hagytátok, hogy kijöjjön utána? – Sighard hallhatóan dühöngött.

- S-s-sajnálom. Nem tudtuk, hogy ez lesz…

- Menj! Segíts nekik. Nem jöhet a közelébe, míg ilyen állapotban van. Kétlem, hogy ezek után egyáltalán a közelébe mehetne.

Az utolsó ember is elsietett. Sighard ott térdelt a zokogó Eliose mellett, aki reszketett a félelemtől és a hidegtől. A csendet egy újabb villámot követő dörgés törte meg. Eliose könnyének függönyén át Sighard-ra nézett. Ő volt az egyetlen, akiben most bízni tudott. Felült, és a férfi nyakába vetette magát. Sighard tétován átkarolta, és csendes, halk, megnyugtató szavakkal csitítgatta.

Mikor Quentin visszaért a dolgokkal, amiket Sighard kért tőle, lerakta őket melléjük, majd visszaszaladt a házba. Sighard engedte, hogy Eliose maga mosakodjon meg, és öltözzön fel, csak akkor segített neki, mikor a lány kezének remegése teljesen lehetetlenné tette, hogy begombolja az ingjét. Mikor felé nyúlt, a lány összerezzent, és távolabb húzódott, ezért nem próbálkozott. Tiszteletben tartotta a félelmét.

- Sajnálom, Eliose – mondta végül.

- Nem a te hibád – felelte Eliose. Hangja rekedt volt és el-elcsuklott. Engedte, hogy Sighard begombolja az ingjét, de közben végig reszketett. A férfi igyekezett a lehető leggyorsabban végezni, közben fél szemét mindig a lányon tartotta. Érezte, hogy már nem bírja sokáig.

Gyanúja be is igazolódott, ugyanis amikor megpróbálta talpra állítani a lányt, az megtántorodott, és elvesztette az eszméletét.

Az utolsó dolog, amit Eliose látott, az a vér volt a homokban. Sötétvörös, alvadt vér ott, ahol az imént feküdt.

Sighard bekötötte Eliose törött csuklóját, és egy fadarabbal rögzítette, nehogy elmozduljon. A lány végigaludta az éjszakát. Ő maga hozta vissza a házba, és Rebecca szobájában fektette le. Szigorúan megtiltotta, hogy bárki is belépjen hozzájuk, főleg Adric. Nem tudta többé tisztelni a barátját azért, amit tett. Adric kora délután tért magához, és természetesen semmire nem emlékezett.

- Hasogat a fejem – panaszolta. Különös módon azonban egyik barátja sem nézett rá. Meg sem szólaltak, csak komor tekintettel folytatták, amit eddig csináltak. Felmérte a helyiséget, majd meglátta a kioldozott kötelet. – Hol van Eliose? – kérdezte homlokráncolva.

- Rebecca mellett – felelte Sighard, aki ekkor lépett a szobába. Adric azonnal az ajtó felé indult, de barátja útját állta. – Nem mehetsz be hozzá.

- Miért?

A következő pillanatban hatalmas pofon csattant Adric állán. A férfi megtapogatta a helyét, nem-e ugrott ki az állkapcsa a helyéről. Szemöldök-ráncolva nézett Sighard komor arcára, majd lopva a többiekre. Nem értette, mi történt.

- Miért kaptam?

- Mert tegnap állat módjára viselkedtél, szégyenbe hoztál mindannyiunkat, és tönkretettél egy gyönyörű, fiatal lányt. Ha jól tudom, ez nem szerepelt a tervben.

- Miről beszélsz?

- Ne menj többé Eliose közelébe. És ma éjjel visszavisszük őt a családjának. Erről nem nyitok vitát.

- Mikor lettél te a főnök, Sighard? – morogta vissza Adric, és megdörzsölte a halántékát.

- Mikor megerőszakoltad Eliose-t! – Sighard undorral mondta ki a szavakat, majd bement a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Adric megkövülten állt a küszöbön, mikor megfordult, egy barátja sem nézett a szemébe.

Nem akarta elhinni, hogy tényleg megtette, amit Sighard mondott. Nem akarta elhinni, hogy ilyen szörnyűségre vetemedett. Soha, soha nem emelt még kezet egy nőre sem. És soha nem vette tőlük el azt, amit nem adtak szívesen.

Fejébe újra belenyilallt a fájdalom, de csak képek villantak be neki a tegnap éjszakáról. Kétsége sem volt afelől, hogy az igazat mondták neki. De vajon miért tette? Kiment a házból, felpattant Iffrin hátára, és elvágtatott az erdőbe. Meg akarta tudni, mi történt tegnap éjszaka, amitől olyan állapotba került, hogy… Még gondolni sem mert rá, mit tett. Örökre tönkretette Eliose-t, és ezt sosem bocsájtja meg magának.

Az erdő közepén megállította Iffrin-t, lepattant a lóról, és dühösen belevágta az öklét egy fába. Üvöltése még sokáig visszhangzott a fák között. Próbálta megerőltetni a fejét, de semmi nem jutott eszébe. Valami történt, miután elhagyták a fogadót. Valami, amit elfelejtett. Valami, amitől… De hiába erőlködött, semmi nem jutott eszébe.

Olyannyira a gondolataiba merült, olyan kétségbeesetten próbálta megtalálni a választ az elméjében, hogy nem volt elég éber a környezetét illetően.

- A mi kis elveszett bárányunk – mondta egy mély, reszelős hang a háta mögött. Megpördült, készült előkapni a fegyverét, de késő volt. Egyenesen egy pisztoly csövével nézett farkasszemet. – Helló, Adric. Azt hiszem, tudod miért jöttünk. – A zsoldos szája ördögien elégedett vigyorra húzódott, és kibiztosította a puskát.

8. fejezet

Bocsánat, azonnal javítottam a fejezetet. Most már itt a teljes. :/ Elnézést kérek, azt írta a blogger feltöltötte, nem is tűnt fel hogy csak az elejét -.-' Annyira gáz vagyok, bocsánat. :(

Oké, várom a hozzászólásokat! :)
Előzetesben még annyit: a balladát, amit majd olvashattok én fordítottam le az angolról, mert nem találtam magyar változatot -.-' Előre is bocsánat a gagyi, amatőr minőségért, sajnos nem vagyok költő :$
Ja, és remélem tetszeni fog a fejezet :D Bármilyen észrevételt szívesen fogadok. Jó olvasást :3 (én pedig epekedve várom a hozzászólásokat :D )

8. fejezet

Eliose nem tudta, mitévő legyen. Vajon kövesse a férfiakat a házba, vagy maradjon a helyén? Esetleg próbáljon elmenekülni? Ott hagyták neki a lovakat, senki nem figyelt rá. Senki nem foglalkozott vele.

Ránézett a kikötött, legelésző lovakra, akik olyan nyugodtnak tűntek, mintha nem épp az imént vágtattak volna végig az erdőn, üldözőik elől menekülve. Nagy volt a csábítás, hogy elmenjen. Tett egy tétova lépést a kunyhó felé, aztán meggondolta magát. Helyette megfordult, és a lovak felé indult.

Meglátott egy gyönyörű, fehér lovat, ami kirítt a többi közül. Csak ő volt magányosan távolabbra kötve a többitől. Fejét lehajtotta, de nem rágcsálta azt a kevéske füvet, amit talált. A táj kopár volt, és lehangoló. Bár a nap nemrég kelt fel, az idő borongós volt, szürke felhők tömkelege takarta el a gyönyörű kék eget.

Eliose közelebb ment az állathoz. Mikor az felkapta a fejét, egy pillanatra megtorpant a ló sötét szemében tükröződő szomorúság láttán. Nagyot nyelt, kinyújtotta a karját, és közelebb araszolt. A ló nem mozdult, csak nézte őt. Eliose a fejéhez közelítette a tenyerét, lassan végigsimította a puha, fehér szőrt. A ló hagyta. Úgy nyomta az orrát a vigasztaló tenyérnek, mint Adric szorította Eliose csuklóját percekkel ezelőtt.

Eliose-nak eszébe jutott az állat, ami feléjük tartott az erdőben. Amin Adric érkezett. Megsimogatta még egyszer, és szemrevételezte. Ezek szerint őt hozta el, míg Eliose Iffrin-t kapta.

- Dóchas – szólalt meg váratlanul a háta mögött egy hang. Eliose megpördült, és Adric-et pillantotta meg. A férfi nem nézett rá, helyette a tenger felé fordult, de határozottan hozzá beszélt.

- Gyönyörű név – Eliose csak ennyit bírt mondani. Elengedte a lovat, és zavartan dőlt neki a kerítésnek. Zavarában egy barna tincset a füle mögé tűrt. – Ezek szerint Rebecca számára mindig van remény.

- Honnan tudtad, hogy az övé?

- Csak tippeltem – vont vállat Eliose. Ő egészen más okból kifolyólag nem tudott a férfira nézni. Zavarba jött, valahányszor a csókra gondolt. Tudta, hogy a férfi előbb vagy utóbb felhozza a témát, és kigúnyolja, amiért olyan könnyen megadta magát.

- Rebecca jól van – törte meg a hosszú csendet Adric. A lány felkapta a pillantását, és az arcát fürkészte résnyire szűkült szemekkel. Adric olyan elgyötörtnek tűnt, hogy inkább nem tett megjegyzést, és nem próbált érdektelennek tűnni. Kedvelte a lányt, és egyáltalán nem kívánt neki rosszat. A bátyja pedig olyan megkönnyebbültnek tűnt pusztán attól, hogy ezt elmondhatta neki, inkább becsukta a száját és hallgatott. – Azt hittem megszöktél – tette még hozzá Adric, és most először belenézett Eliose szemébe.

- Terveztem – ismerte be a lány. – De tudni akartam, hogy van Rebecca.

- Csak ezért maradtál? – vonta fel a szemöldökét Adric, és megrándult a szája széle. Eliose elpirult, és a földre nézett zavarában.

- Szeretnék kérni pár ruhadarabot – mondta olyan halkan, azt hitte a férfi meg sem fogja hallani.

- Sajnos semmit nem tudtunk magunkkal hozni, a kunyhóban pedig minden elégett – forgatta a szemét Adric. Közelebb lépett a lányhoz, bár még így is volt köztük egy méter, Eliose-nak máris túl kényelmetlen volt a közelsége. Megkísérelt elhátrálni, de a kerítés nem engedte. Adric jót mulatott a próbálkozáson. – Már megint megijesztettelek?

- Nem – felelte Eliose.

- Akkor ne térj ki a válasz elől, és ne viselkedj úgy, mint egy riadt kiskutya.

- Én nem…

Adric tett egy újabb lépést felé. Eliose ösztönösen reagált, felemelte a kezét, tenyerét a férfi mellkasára helyezte, ezzel jelezve, hogy szeretné tartani a távolságot. Adric azonnal megtorpant. Csokoládébarna szemei érdeklődve fürkészték a lány arcát. Eliose viszont nem nézett rá. Beharapta az ajkát, aztán remegő hangon megszólalt.

- Adric… - kezdte bizonytalanul, elpirult. – Ami az erdőben történt…

- Igen?

- Az semmit sem jelentett. Én csak…

- Csak? Ez egyre érdekesebb lesz. Kíváncsi vagyok, mit akarsz mondani – nevetett fel Adric.

- Én… - de Eliose képtelen volt folytatni. – Semmi. Felejtsd el.

Adric figyelte, ahogy Eliose elviharzik mellette, megviselt, szakadt hálóinge lebegett utána, ahogy nagy léptekkel a házba ment. Az arca vörös volt, ő pedig szerette látni, mikor zavarban volt. Mulattatta az ártatlansága. Megsimogatta Dóchas orrát, majd ő is sarkon fordult, és követte Eliose-t a házba.

Vajon mit akart mondani neki a lány? Ami az erődben történt nem jelentett semmit? Csak nem a…

Adric megállt az ajtóban, és pillantása azonnal Eliose törékeny alakjára siklott. A lány a sarokban álldogált, ökölbe zárt keze enyhén remegett, miközben mereven a szobában lévő ágyat figyelte. Adric nagyot nyelt, és követte a pillantását.

Egy alacsony, őszes hajú és szakállú férfi állt nevetségesen hatalmas szemüvegben az ágy mellett, kezében egy véres kendőt tartott, és egy fém eszközt. Mr. Duncan egy megbízható ember volt, mindig őt hívták, ha olyan sérülést kaptak, amit maguk már nem bírtak ellátni. A férfi most ráncos kezével hatalmas bőrtáskájába nyúlt, és kihúzott egy ollónak tűnő, kissé rozsdás tárgyat. Adric majdnem odarohant, el akarta kapni a csuklóját, és elzavarni a doktort Rebecca közeléből.

Végül ő is csak ökölbe szorította a kezét, és várt. Az orvos értette a dolgát, nyugtatta magát. Tudta, mit kell tennie egy lőtt seb esetében.

Mr. Duncan a fogóval most a Rebecca vállán lévő seb felé közelített. Tétovázott, és felnézett Sighard-ra, aki az ágy másik felén állt. Találkozott a pillantásuk, majd Sighard bólintott, és gyengéden, de határozottan leszorította Rebecca-t az ágyra. Adric tudta jól, mi fog következni. Ki fogják venni a golyót. A húga túl volt az életveszélyen, csak ez számított. De az orvos még nem végzett a sebbel.

- Ez most kicsit fájni fog, de próbáljon minél kevesebbet mozogni, ha kérhetem – mondta Mr. Duncan. Rebecca homlokáról csorgott a verejték. Zöld szemét végig Sighard-ra szegezte, aki összeszorította az állkapcsát, és állta a tekintetét.

Ekkor a doktor belenyúlt a sebbe. Rebecca a szájában lévő rongydarab ellenére élesen felsikoltott. Adric vérében megfagyott a vér. Újabb régi, rossz emléke készült felszínre törni. Ne most! Kérlek, ne most, könyörgött némán magában. Már épp készült sarkon fordulni, és olyan messzire menni, amennyire csak lehetett, mielőtt megállítja Mr. Duncan-t. Azzal talán meg is ölheti Rebecca-t. A lány vele akart jönni. Utána szökött, és megkereste őt. Nem hagyhatja cserben. Megígérte neki, hogy megvédi. Hát eddig nem nagyon sikerült, barátom, mondta egy negédes hang a fejében.

Adric a fogát csikorgatta. Küzdött a feltörő rémképek ellen. Már nem csak Rebecca sikolyait hallotta, hanem egy másik nő hangját is. Az ő nevét sikoltotta, miközben haldokolt. Szépen lassan kezdett elúszni előtte a szoba képe, összemosódott minden, helyébe egy sötét erdő költözött. Már érezte, ahogy a dermesztő, téli fagy bekúszik a bőre alá, végigmegy a testén, és megfagyasztja a vérét. Ekkor valaki megfogta a kezét. Puha, meleg kéz fonódott az övére, mely visszarángatta a valóságba.

- Jól vagy? – suttogta Eliose. Tágra nyílt, kék szemeivel őt fürkészte. Adric legszívesebben felmordult volna, és elzavarta volna, vagy legalább lerázta volna a kezét, de késő volt. A lány meglátta a gyengeségét. Még erősebben szorította össze az állkapcsát, és aprót biccentett. Aggódott, hogy a lány talán nem is látta. – Biztos? – ismételte meg Eliose. Még erősebben szorította a férfi kezét, és közelebb húzódott hozzá, mintha támogatni akarná. Talán tudatában sem volt annak, amit tett.

- Rendben. Megvan – jelentette ki Mr. Duncan. A golyót egy apró üvegbe hajította. Adric-et elfogta az émelygés, ahogy a tátongó, véres sebre nézett. Rebecca arca úszott a verejtékben, pillantása ködös volt, mintha már nem is igazán lett volna eszméleténél. Adric aggódott. A lány olyan hamuszürke volt, akár a ház megkopott falai. – Kérem, tartsa még egy kicsit. Fertőtlenítenem kell a sebet. Aztán…

Mr. Duncan itt Adric-re szegezte a pillantását. A férfi tudta, hogy mi fog következni. Ki kell égetniük a sebet. Rebecca a poklok poklát fogja megjárni, mire a nap delelőre ér. Eliose még közelebb simult hozzá, kezét a férfi arcára tette, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Minden rendben lesz, Adric – nyugtatta a férfit.

- Hát persze – morogta. Megfogta Eliose kezét, durván megszorította, és lefejtette magáról. Bólintott az orvosnak. – Tegye, amit jónak lát, doktor. De ha bármi baja lesz a húgomnak…

Nem fejezte be a mondatot, helyette sarkon fordult, és elment. Szüksége volt egy kis magányra, hogy kiadhassa a felgyülemlett dühöt. Akármennyire volt jó érzés Eliose-t közel tudnia magához, ebben a percben még ő sem tudta lecsendesíteni a haragját. Felpattant Iffrin hátára, és elvágtatott az erdőbe. Míg el nem nyelték a sűrű fák, magán érezte a lány pillantását.

Eliose megvárta, míg Adric alakja eltűnik a fák között. Még hosszú percekig álldogált ott, és nézte tűnődve az erdőt. Aztán meghallotta Rebecca fájdalmas sikolyát. Az orvos most égette ki a sebet. Összerezzent, és átkarolta magát.

Az előbb nem csak Adric-et akarta vigasztalni és nem csak neki akart támaszt nyújtani. Neki magának is szüksége volt erre, de Adric itt hagyta. Megint cserben hagyta, hogy egyedül nézzen szembe a következményekkel. Reszketegen felsóhajtott és próbálta kizárni a borzalmas hangokat, amik a házból szűrődtek ki. Mikor a sírás zihálássá halkult végre erőt vett magán, megtörölte az arcát, és belépett a házba.

Mr. Duncan bekötözte a sebet, elmagyarázta Sighard-nak, hogyan kell kicserélnie, aztán összeszedte az eszközeit, a táskába pakolta, és Gregor, valamint Egbert kíséretében lóra szállt a ház előtt. A többiek egymásra néztek, és átvonultak a szomszéd szobába. Eliose még nem mozdult.

Sighard arca fájdalmat tükrözött, együtt szenvedett Rebecca-val. A lány látszólag azért is küzdött, hogy nyitva tarthassa a szemét, mégis megtette. Ködös pillantását a férfira szegezte, aki leült az ágy szélére, és gyengéden végigsimított Rebecca verejtékben úszó homlokán. Néhány barna tincset a füle mögé tűrt, és szórakozottan simogatta.

- Hozzak egy kis vizet? Tűzforró a homlokod. Lázad lehet.

- Nem kell – nyögte ki nagy nehezen Rebecca. Sighard készült felállni, hogy hozzon neki egy pohár vizet, de a lány elkapta gyenge kezével a csuklóját. Sighard a helyén maradt.

- Majd én hozok – ajánlkozott csendesen Eliose, de gyanította, észre sem vették, hogy ő is itt van.

Elpirult, felkapott egy vödröt, majd elszaladt egy nem messze lévő kúthoz. Megtöltötte a vödröt, majd visszasietett a házba. Belemerített egy korsót a vízbe, majd odaadta Sighard-nak. A férfi úgy vette át, hogy még csak rá sem nézett. Miután Eliose elvitte a korsót, egy kendőt adott a férfinak, aki borogatni kezdte Rebecca homlokát. A lány reszketegen felsóhajtott. Arca kipirult, valószínűleg a láztól.

Eliose egy sarokba húzódott, és onnan figyelt némán. Tekintete oda-vissza cikázott közöttük. Eddig azt gondolta, hogy testvéri viszony van közöttük. Most viszont… Sighard úgy gondoskodott Rebecca-ról, mint egy szerelmes férfi. Ahogy nézték egymást… Mintha némán beszélgettek volna. Egy olyan nyelven, amit csak ők érthettek. Rebecca teljesen ellazult, még pihegett a megerőltetéstől, és gyenge volt, mégis…

- Énekelj… nekem… - kérte reszelős hangon. Olyan halkan beszélt, Eliose alig hallotta meg. – Kérlek…

- Nem hinném, hogy…

- Kérlek! – ismételte meg erőteljesebben. Arca fájdalmas grimaszba torzult, és úgy megszorította ép kezével Sighard karját, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Rendben – adta meg magát a férfi. Megint megsimogatta Rebecca arcát, aztán összefűzte az ujjaikat. – Melyiket akarod hallani?

- Nem egyértelmű? – kérdezte Rebecca. Megpróbált elmosolyodni, de a mozdulat csak fájdalmat okozott neki.

Eliose megdermedt a sarokban. Nem tudta, vajon el kéne-e mennie, mint a többieknek, vagy ott kéne maradnia és úgy tenni, mintha nem is létezne. Elpirult. Úgy érezte túl intim pillantnak a szemtanúja, és nem illenék meglesnie őket. Vajon a többiek tudatában voltak annak, milyen szoros kötelék van közöttük? Egyáltalán ők tudatában voltak ennek? A csend nagyon hosszúra kezdett nyúlni. Rebecca arca meg-megrándult a fájdalomtól, Sighard azonban még mindig nem szólalt meg. Eliose már-már azt hitte, nem teljesíti a lány kérését, mikor felhangzott zengő baritonja.

Lord Bateman nemes úr volt,

Nemes úr volt nagyon is,

Nem volt elégedett sem nyugodt,

Míg hajója messzi országba nem vitt

Elhajózott hát északra és nyugatra,

Míg büszke Törökföldre nem ért,

Ott elkapták és börtönbe zárták,

Míg meg nem unja életét.

Ennek a Töröknek egyetlen lánya volt,

A legszebb, kit valaha láttál,

Apja börtönének kulcsát ellopta,

Lord Bateman-nek szabadságát visszaadta.

Levezette a legmélyebb pincébe,

Adott néki egy üveg bort,

Apró, szerető karját köré fonta,

És így szóla:

„Lord Bateman, bár enyém volna!’

Esküt kötöttek, ígéretet tettek,

Hét évig tartják majd meg.

Megígérte, nem vesz nőül mást,

Megígérte, nem megy férfihez hozzá.

Eliose szoborrá dermedve nézte őket a sarokban. A pillantásban, melyet váltottak azonnal kiszúrta, magukban ők is hasonló ígéretet tettek. A levegő izzott közöttük, Rebecca arcára fokozatosan nyugalom költözött, még a színét is visszanyerte szépen lassan. Eliose emlékezett a balladára, még gyerekkorából. Ő maga is sokat énekelt. Remegő lábakkal indult meg a kijárat felé, olyan halkan, amennyire csak tudott. Még mindig mezítláb volt, a hideg kő nem volt túl kellemes a talpa alatt. Mire eljutott volna az ajtóhoz, Sighard hangja újra felhangzott, és megdermedt.

Nos, a hét év elillant mellettünk,

Hét év, mégis huszonkilencnek tűnt.

Összeszedte minden élénkszín ruháját

És azt mondta, megkeresi Lord Bateman házát.

Elhajózott északra és nyugatra,

Míg el nem ért Anglia partjaira.

Addig utazott, míg Lord Bateman házát el nem érte.

Szolgáját az ajtajához azonnal lekérette.

„Ez Lord Bateman kastélya lenne-e,

Az úr vajon itthon van-e?”

„Ó igen, ó igen!” kiáltotta a fiatal, büszke szolga

„Új menyasszonyát épp most hozza.”

„Mondd néki, küldjön nekem szelet kenyeret,

Mondd néki, küldjön egy üveg bort nekem,

És ne feledkezzen meg a Török lányról,

Ki zárt börtönéből megszabadította.”

„Mily híreket hozol fiatal, büszke szolgám,

Mily híreid vannak nékem?”

„Egy lány áll a kastélya előtt,

A legszebb, kit valaha láttam.”

„ Arany gyűrűje van minden ujján,

Egyik ujján három is, rengeteg

Tarka arany van derekára kötve,

Tán Northumberland-et is megvenné.

Arra kéri, küldjön néki szelet kenyeret,

Küldjön néki egy üveg bort,

És ne feledkezzen meg a Török lányról,

Ki zárt börtönéből megszabadította.”

Eliose nem érezte magát idevalónak. A gyomra remegett, bár tudta, hogy a balladának jó vége lesz. Egyszerűen helytelennek érezte a jelenlétét. Lábujjhegyen kiosont hát a házból, és ismét a lovak felé fordult. Aztán a tengerre pillantott. A gyönyörű, kék tengerre. Még hallotta Sighard gyönyörű baritonját, ahogy elénekli halk hangján a történet hátralévő részét. Lord Bateman végül elküldi a menyasszonyát, és feleségül veszi a török lányt, ki még a tengert is átszelte érte.

Boldogok voltak.

Ekkor eszébe jutott az eljegyzése. Lenézett az ujjára, ahol a gyűrűjének kellett volna lennie. A szíve remegett a gondolatra, hogy talán az ékszer is odaveszett a tűzben. Vajon hová tehette Adric? Újra a lovak felé fordult. Megfordult a fejében a szökés gondolata, de végül mégis a tenger csábította el. Valamiért nem akaródzott neki elhagyni a házat. Itt…

Bele sem mert gondolni, hogy talán kényelmesen érzi itt magát. Megrázta a fejét, és kissé sántikálva elindult a part felé. Mint kiderült, sokkal közelebbinek tűnt a tenger, mint amennyire valójában volt. Mégsem bánta, hogy gyalog jött. Ha elhozta volna az egyik lovat, talán a többiek azt gondolják majd, hogy megszökött. Így legalább tudni fogják, hogy nem ment messzire.

Mikor elérte a homokot hagyta, hogy a finom szemcsék ellepjék a lábát. Beszívta a tenger illatát, és a gondolataiba mélyedt. A jelenet, aminek a kunyhóban szemtanúja volt… Neki sosem fog megadatni. Fájdalommal töltötte el a kényszerházasság gondolata. Sosem álmodott magának ilyen jövőt. Mégis kénytelen megtenni. A családjáért.

Talált magának egy sziklát, a víz éppen a lába alatt nyaldosta a követ, néha egy-egy nagyobb hullám az ő bokáját is elnyelte, kellemes hűtve fájdalmát. A nagy hajsza alatt el is felejtette, hogy kibicsaklott. Csak most kezdett visszatérni bele a lüktetés. Maga köré fonta a karját, és szorosabbra húzta a köpenyét. Bár az idő nem volt hideg, mégis libabőrös lett a karja. A távolba révedt, és azon kapta magát, hogy visszaidézi az énekleckéket a dadussal.

Mennyit énekelte neki Clarissa Barbara Allen balladáját. Elmosolyodott, mert azt is eszébe jutatta az emlék, mennyire nehezen kezelhető gyerek volt. Apja persze sosem büntette meg, anyja viszont túl fiúsnak vélte a viselkedését, cseppet sem tartotta illőnek egy ifjú hölgyhöz. Az anyja sokat sopánkodott amiatt, hogy nem talál majd megfelelő férjet magának. Mire észbekapott, már félhangosan dúdolt, egy idő után a szöveget is mondta hozzá. Észre sem vette, mennyire elment az idő, míg a sziklán üldögélt, és a problémáival foglalkozott.

- Azt hittem, megszöktél – szólalt meg egy gúnyos hang a háta mögött. Felkapta a fejét, és Adric-et pillantotta meg. Tűnődve oldalra biccentette a fejét, de nem szólalt meg. – Mi az? Mit nézel rajtam ennyire? – horkant fel Adric.

- Semmit – felelte halkan Eliose, és visszafordult a végtelen kékség felé. A nap már alábukni készült, narancssárgára, lilára és rózsaszínre festette az eget.

- Megzavartam tán valami fontos gondolatmenetet?

- Nem. Csupán egyedül szerettem volna lenni. Ez minden.

- Nagyon gondterheltnek tűntél, és nem hiszem, hogy Barbara Allen tragikus halála az oka – sóhajtott fel Adric, aztán leült Eliose mellé a sziklára. A lány meg sem rezdült, csak eltűnődve méregette az arcát.

- Csodálom, hogy ismered a történetet.

- Most viccelsz? – gúnyolódott tovább Adric. – Ezen nőttem fel.

- Hazudsz – szögezte le Eliose azonnal. Lábával a vizet rugdosta, és várta, hogy mit akar tőle a férfi.

- Meglehet – Adric csak ennyit felelt. Aztán csend borult rájuk. Csak az állatok távoli neszezése törte meg a hallgatást. Még csak egymásra sem néztek.

- Hogy van Rebecca? – kérdezte végül Eliose.

- Jól – a férfi nem mondott mást.

- Hova mentél? – Eliose igyekezett fenntartani a beszélgetés látszatát, aztán feladta, mert Adric nem tűnt túl bőbeszédűnek.

- Hoztam neked ruhát. Visszamentem, megnéztem a kunyhót. Szomorú, hogy szinte semmi nem maradt belőle hamun kívül.

- Sajnálom, az otthonod – mondta Eliose és magát is meglepte, hogy őszintén gondolja. Neki haza kéne mennie. Minél előbb. Nem kötődhet az elrablójához. Az egyszerűen… nem helyes. – Mikor engedsz haza? – kockáztatta meg a kérdést.

- Sajnos azt kell, mondjam, nem a közeljövőben. Pár napot itt kell töltened velünk.

- Miért? – Eliose szinte kiabált. Dühösen meredt a férfi nyugodt arcára.

- Mert figyelnek minket. Keresnek. A zsoldosok számára már te is célpont vagy, és nem hagyom, hogy még valaki megsérüljön. Magam fogok végezni velük, amiért porig égették a házamat.

- Tudok vigyázni magamra! – kiabálta Eliose.

- Hát persze! – horkant fel Adric szarkasztikusan. Gúnyosan végigmérte a lányt, és felvonta a szemöldökét. – Talán addig jártatod azt a gyönyörű kis szádat, míg halálra nem unják magukat?

Eliose nyelvet öltött a fiúra. Tudta, hogy gyerekesnek tűnik, de nyelvet öltött rá, mert így érezte helyesnek.

- Nem láttad, hogy bánok a fegyverrel – kérkedett.

- Milyen fegyverre gondolsz?

- Például tudok vívni.

- Vívni – Adric megint gúnyolódott vele. Eliose felugrott a szikláról, és kihívóan a férfira nézett.

- Tegyél próbára. Én is tudok úgy vívni, mint te.

- Hát rendben. De nem igazi pengével, hátha megvágod magad – kacagott Adric. Mulattatta, ahogy Eliose dühében beszívta az ajkát. Leugrott a szikláról, kicsit keresgélt a parton, majd felvett két botot. Az egyiket Eliose-nak hajította. – Bizonyíts nekem.

Eliose-nak nem kellett sok bíztatás. Mr. Brinon, titokban rengeteget tanította vívni és párbajozni. Biztos kézzel ragadta meg a botot, és felidézte magában mentora utasításait. Először csak köröztek egymás körül, egyikük sem indult a másik felé. Eliose végül elunta a szempárbajt, és igazi tettekhez folyamodott. Kitört, és előre döfött, Adric viszont egyetlen fordulattal könnyedén kitért előle.

Követte a mozdulatot, újat suhintott, és már majdnem elérte a férfit, mikor az egy gúnyos vigyorral elhajolt előle. Eliose nem adta meg magát. Villámgyors mozdulatokkal táncolt a férfi körül, de lehetett akármilyen fürge, Adric könnyedén hárította. Aztán a férfi megunta a keringőt. Előre döfött, megpördült, a lány mögé került, maga felé fordította, majd mire az pislanthatott volna egyet a karjában találta magát. A tarkójának nekifeszült a bot, de ő is ösztönösen reagálva közéjük tette a sajátját, ezzel tartva távol Adric-et.

- Nem vagy elég fürge, aranyom – nevetett a férfi buja hangon.

Eliose zihálva vette a levegőt, mind dühében, mind a kimerültségtől. Igyekezett kiszabadulni, de a férfi nem hagyta magát. Végül úgy döntött, nem fogja a szabályokat követni. Hasba rúgta a férfit, akit váratlanul ért a támadás, és elszökkent előle. Sajnos az egyetlen menekülőút a szikla volt, így felugrott rá, és a botját Adric-re szegezte. A férfi is követte, elmosolyodott, és a vízbe hajította a fegyverét.

- Nem gondolod, hogy ideje megadnod magad?

- Soha – morogta a lány.

Adric felnevetett, megkerülte a lányt, Eliose vele fordult, így Adric a szikla peremén állt. Belenézett Eliose kék szemébe, és felettébb mulattatta az a nevetséges póz, amiben a támadást várta. Túl gyenge volt védekezésnek, ezernyi gyengepontot tudott volna felmutatni. A lány fájós bokája volt a legszembetűnőbb. Így azt célozta meg. Egyetlen apró mozdulatába került kitépni a kezéből a botot, megragadta a kezét, magához rántotta, és kibillentette az egyensúlyából.

Amint a karjában tartotta őt, nem bírta fékezni magát. Ajkát a lány buja, telt ajkaira tapasztotta, és mélyen magába szívta az illatát. Ízlelte. Ezt akarta tenni már a legelső pillanattól fogva, hogy meglátta. Eliose meg se moccant, nem tiltakozott, ő pedig ezt ki is használta. Karját a tarkójáról a derekára csúsztatta, érezte, hogy megborzong az ölelésében, ahogy finoman végigsimít a hátán. Lassan. Hogy élvezhesse a pillanatot.

Ekkor Eliose megharapta az ajkát. Feljajdult, és azonnal elengedte őt, ujját a lüktető, vérző sebre tapasztotta, és hitetlenkedve nézett a lányra. Eliose gonoszan elvigyorodott, mindkét tenyerét a férfi mellkasára tapasztotta, és ellökte őt. Adric már csak azt érezte, hogy körülölelik a hideg habok. Felült a vízben, és hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézett a sziklán álló Eliose-ra. A lány alig bírta visszafojtani kitörő nevetését, és kárörömét, csípőre tett kézzel, megvetően nézett le rá.

- Ne higgye, hogy ilyen könnyen megkaphat, Mr. Cleeves. Nem vagyok olyan elveszett, mint gondolná.

Adric elvigyorodott. Hát persze hogy nem. Eliose okos volt, bájos, és nő. Ez utóbbi tulajdonságát pedig kegyetlenül ki is használta. Adric viszont tartott tőle, hogy más esetében koránt sem lett volna ilyen szerencsés. Most is csak a meglepetés ereje mentette meg. Ha elismerte, ha nem, szüksége volt a segítségére. Eliose sarkon fordult, intett neki, de még mielőtt leugrott volna a szikláról, odakiáltott Adric-nek.

- Tudod, elég nevetségesen festesz moszattal a hajadon. A zöld nem a te színed.

Adric felnevetett, lehúzta magáról a zöld, bűzlő növényt, és kacagva nézte, ahogy a lány kecsesen visszasétál a ház felé.