9. fejezet

Ugyan nem lett meg az 5 hozzászólás, de gondoltam épp elég sokáig maradtatok fejezet nélkül ;) Azt hiszem előzetesben annyit még illik elmondanom, hogy pár embert biztosan nagyon sokkolni fogok :P Kíváncsi leszek a véleményekre. Jó olvasást! :)

Ja, és ez itt a reklám helye. Aki olvasta a Pénzen Vett szerelem című könyvemet, csináltam egy aloldalt a facebook oldalon, ahol lehet lájkolni, ha tetszett. Azoknak mondom ezt most, akik olvasták, és megszerették Savannah és Nichi meséjét: Felajánlom, hogy nyomtatásban is a kezükben tarthatják a könyvet. Igényeket kérem szépen itt jelezni:   penzen.vett.szerelem@gmail.com
Ott megbeszéljük a további részleteket. És még annyit, ha "sikeres" akció lesz a dolog, akkor esetleg a második köteténél vagy ennél is megjátszhatjuk. Nos, jó olvasást, nem húzom tovább az időt :3

9. fejezet

- Van valami hír, Mr. Picard? – lépett Leticia De Vaux az alacsony, köpcös nyomozóhoz.

A férfi haja erősen ritkult már, a feje tetején egész kopasz volt, egyik szemén monokli éktelenkedett, mintha ezzel értelmesebbé varázsolhatná megjelenését. Hajszálcsíkos öltönye egyedinek számított, minden ruhadarabját rendelésre készíttette. Mr. Picard szomorúan megrázta gömbölyded fejét.

- Sajnálom asszonyom, félek, semmi jóval nem szolgálhatok. Egyelőre fogalmunk sincs, merre lehet a lányuk.

- De pár órája azt mondta, hogy találtak valamit – erősködött az asszony.

- Valóban, asszonyom. Egy felgyújtott házat az erdőben, mely véleményünk szerint a város egyik hírhedt tolvajbandájának nyújtott menedéket. Azonban a faépítményből nem sok maradt, amit az embereim megvizsgálhattak volna. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok jó hírrel.

- Gondolja, hogy ők rabolták el a nővéremet, Mr. Picard? – kérdezte Christabel. A nyomozó most felé fordította a fejét, és olyan szomorú-lenéző pillantást vetett rá, mint egy apró gyermekre szokás, aki túl sokat kérdez.

- Azok csak piti tolvajok, hölgyem, csempészeten kívül nem foglalkoznak mással. Kétlem, hogy ők lennének a tettesek.

- Mindazonáltal nem zárhatja ki őket, igaz? – fordult most a nyomozó felé Norford vikomtja is. Pillantása egy pillanatra Christabel-re siklott, tekintetük találkozott, mire a lány halványan elpirult, és a földre szegezte a pillantását.

- Igen, ez igaz, uram, de… - a kis ember megrémült a szoba közepén. Látni lehetett, ahogy folyik a verejték a halántékán, le az arcán, a nyakán, majd eltűnik a fehér ing alatt. Elővett egy zsebkendőt, megtörölte a homlokát, és végignézett a családon. – Mi mindent megteszünk, esküszöm. De nem akadtunk a nyomukra. Azt sem tudjuk bizonyítani, hogy ők ragadták el a lányukat.

- Csak találja meg, kérem! – könyörögte Leticia. Szürke szemeit ellepte a könny. Válla megereszkedett, összegörnyedt, ahogy rátört a fájdalom lánya elvesztése miatt. William De Vaux átkarolta nejét és kivezette őt a szobából.

- Hát akkor, én távoznék is, kisasszony. Ígérem, minden követ megmozgatunk, hogy megtaláljuk a nővérét.

Mr. Picard ezzel sarkon fordult, és elsietett a hatalmas, kétszárnyú faajtó felé. Christabel zavarában egyik lábáról a másikra állt, végig kerülte a vikomt tekintetét. A férfi a kandallópárkányra támaszkodott, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Úgy érezte majd szétveti a tehetetlen düh. Elengedte a párkányt, leírt néhány kört, majd visszatért a párkányhoz és felüvöltött. Christabel összerezzent a belőle áradó haragtól, ösztönösen odébb húzódott néhány centivel. Mintha csak ekkor vette volna észre, a vikomt megpördült, és szégyenkező pillantást vetett rá.

- Sajnálom, ha megijesztettem, kisasszony. Nem állt szándékomban, csupán… - tett egy lépést Christabel irányába, a lány azonban elhátrált tőle. A vikomt leejtette karját a teste mellé, ökölbe zárta a kezét, majd elfordult a lánytól. – Még egyszer, sajnálom!

Azzal Christabel egyedül maradt. Lerogyott az egyik kanapéra, és zakatoló szívére szorította a kezét. Nem csak azért kapkodott levegő után, mert megriasztotta a vikomt viselkedése. A szíve készült összetörni, milliónyi ezernyi kis repedés futott végig legdrágább kincsén. Még ott visszhangzott a férfi üvöltése a fejében. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig puha arcán. Vajon a vikomt ennyire szerette Eliose-t? Vajon ilyen kilátástalan volt a helyzet?

Arra az ajtóra emelte a pillantását, ahol a férfi köddé vált. Vajon máris elfelejtette őt? Vajon…?

Felpattant a székből, és összetörten, üveges tekintettel meredt a lángokra. A régi őrület ismét készült feltörni belőle. Az a vékony, ördögi hang azt súgta a fejében, hogy meneküljön a fájdalomba. Fájdalomra fájdalommal feleljen. Lába ösztönösen indult meg a követ nyaldosó lángok felé. Előre nyújtotta a kezét, és megbabonázva meredt a tűzre. Árnyak táncoltak a falakon, teljesen megigézték. Csupán egy lépés választotta el, hogy a lángokba dugja apró, finom kezét. Ekkor kivágódott a kétszárnyú ajtó, és Clarissa rontott be rajta.

- Édes kislányom, mit művelsz? – sopánkodott az idős nevelőnő. Elkapta Christabel kezét, és távolabb rángatta a kandallótól.

- Semmit, dadus. Csak… Meg akartam igazítani a fadarabokat – hazudta a lány.

- Elfelejted, hogy csecsemőkorod óta én nevellek? Jól tudom, mikor hazudsz, ifjú hölgy! Nem szeretném, ha ostobaságot csinálnál! Azt hittem már meggyógyultál ebből az őrületből.

- Semmi gond, dadus – ismételte Christabel könnyáztatta szemekkel.

- Mi a baj, kincsem? – lágyult meg a dajka hangja. Megsimogatta a lány arcát, és magához húzta. – Ki törte össze a szíved?

- Ó, dadus! – sóhajtott fel reszketegen Christabel. – Gondolod, hogy Mr. Picard hamarosan megtalálja Eliose-t? Ugye nem esett baja?

- Amilyen konok és makacs tud lenni az a nagyszájú fruska, a fejem merném tenni rá, hogy most is éppen az elrablói idegein táncol – legyintett az asszony, mondata végre Christabel arcára is mosolyt csalt. Halvány utánzatot csupán hajdani önfeledt mosolyának, de már ezt is sikerként könyvelte el.

- Azonnal oldozz el! – kiabálta Eliose. A kis házban visszhangzott a hangja, a többi férfi kuncogva figyelte erőfeszítéseit. A lány Adric felé vetette magát, aki karba tett kézzel állt előtte nem is olyan messze, és nem palástolt jókedvvel figyelte Eliose erőlködését. A kötél, amit a lábára kötöttek épp csak annyira engedett, hogy odarohanjon, de elérni nem tudta a férfit. Centik hiányzottak még hozzá, Adric pedig jól tudta, hová kell állnia, hogy bosszantsa a lányt. – Oldozz el, nem hallod? Faragatlan tuskó! Így bánsz a hölgyekkel?

- Hölgy? – nevetett fel gúnyosan Adric. – Hol látsz itt hölgyet?

- Disznó! – üvöltötte Eliose. Karjával a férfi felé kapott, de az nevetve elugrott előle. – Hát ezzel vágsz vissza, amiért legyőztelek?

- Legyőzni? Ahhoz több kell egy kis víznél, aranyom – kuncogta Adric. – Ha emlékezetem nem csal, én győztelek le téged, mire te belelöktél a tengerbe. Nem gondolod, hogy csókkal kellett volna jutalmaznod a győzelmem?

- Csókkal? – horkant fel Eliose. – Egy békát is szívesebben csókolnék meg nálad.

- Kérhetném, hogy odakinn vitassátok ezt meg? – lépett ki az egyik szobából Sighard. Kezében egy tál víz volt. Kiment a házból, majd kis idő elteltével friss vízzel tért vissza. Mindenki azonnal elhallgatott. A szoba megdermedt. – Vagy legalább hallgassatok. Rebecca-nak pihenésre van szüksége.

- Sajnálom – sütötte le pironkodva a fejét Eliose. Adric nem csipkelődött vele tovább, tekintete elkomorodott.

- Ha bármi lesz a húgommal… - kezdte összeszorított fogakkal Adric. – Utánuk megyek, és mindegyikkel végzek, amiért ezt tették vele.

Eliose megriadt a férfiból áradó erőszaktól. Csendben visszavonult az egyik székhez, és leült. Onnan figyelte Adric-et. A férfi egy rejtély volt számára. Egy majd’ két méter magas, barna hajú, csokoládébarna szemű, két lábon járó titok. Nem mellesleg pedig jóképű. Letagadni sem tudta, de jóképűnek találta a férfit. És az erdőben történtek után… Nem értette, miért nem említette még meg a férfi a csókot. Azt gondolta, most majd állandóan ezzel fogja támadni őt, de még csak fel sem hozta. Vajon semmit nem jelentett neki?

- Indulás, Quentin! – mondta Adric.

- Hova mentek? – kapta fel a fejét Eliose.

- Dolgunk van, angyalkám – intézte el Adric ennyivel. Vállat vont, majd elhagyta a házat. A többiek követték, csak Sighard maradt hátra. Eliose ösztönösen felpattant, és a férfiak után indult, de a kötele nem engedte messzire. Káromkodott egyet, és rántott egyet a béklyón. Persze teljesen feleslegesen.

- Nem igaz! – kiáltotta mérgesen, és rántott még egyet a lábán. – Aú!

- Mit csinálsz? – kérdezte Sighard. Csak a fejét dugta ki az egyetlen szoba ajtaján, ahol most Rebecca feküdt lázálmok közepette. Még a lány zihálását és aprócska nyögéseit is hallotta.

- Nem oldoznál ki, kérlek?

- Miért kötöttek ki? – lépett oda hozzá Sighard. Leguggolt, és pár gyors mozdulattal eloldozta a lányt fogva tartó kötelet.

- Azt hitték megszöknék.

- Adric mindig is óvta a… - Sighard szája féloldalas mosolyra húzódott, és mindentudó, zöld szemét a lányra emelte, de a mondatot nem fejezte be.

- Nem vagyok a tulajdona, se a szajhája – toppantott egyet Eliose, és összefűzte karját a mellkasa előtt.

- Hát persze – nevetett fel Sighard. Ekkor Rebecca erőtlen hangja szűrődött ki a szoba félig nyitott ajtaján.

- Sighard? – kérdezte tétován.

- Mennem kell – mondta Sighard. – Ne szökj el! – tette még hozzá, de látszott a pillantásán, hogy már messze jár. Minden gondolata Rebecca körül forgott.

Eliose csak állt a szoba közepén még néhány pillanatig, bár az ajtó már rég bezáródott a férfi mögött, ő szinte látta, hogy Sighard az ágyhoz lép, leül a székre, és megfogja a gyenge lány kezét. A levegő valósággal izzott körülöttük. Felsóhajtott. Hányszor kívánt már magának is ilyen szerelmet. Hányszor képzelte el, hogy szerelmes lesz egy férfiba, és összeházasodnak, mint az anyja és az apja. Fittyet hányva mindenki véleményére. Csak egymásnak élnének…

- Csak a bolondok ábrándoznak – rázta meg a fejét Eliose, és dadáját idézte. Lenézett a kezére, ahol pár órával ezelőtt még ott ragyogott Norford vikomtjának eljegyzési gyűrűje. Ha hazamegy, a felesége lesz egy olyan férfinak, akit még csak nem is ismer, nem hogy szerelmes lenne belé. – Csak a bolondok ábrándoznak – ismételte suttogva. Megérezte legördülni az első könnycseppet, gyorsan letörölte, és próbált erőt meríteni. Kihúzta magát, és kivonult a házból. Egyenesen az egyik hatalmas fűzfa alá húzódott be, átkarolta a térdét, és merengve tűnődött a jövőjéről.

Már késő este volt, mikor lódobogás hangja szűrődött Eliose fülébe. Tudta, hogy Adric és barátai tértek vissza, akárhová is mentek reggel. Nem kelt fel, nem érzett rá késztetést, hogy azonnal a kunyhóba menjen. Odabent valaki gyertyát gyújtott. Látta a pislákoló fényt kiszűrődni a kunyhó ablakán. Biztosan keresték.

Állát a térdére támasztotta, és tovább kémlelte a tintafekete tengert. A morajló habok hangosan csapódtak a szikláknak nem messze Eliose menedékétől. Az eget és a teliholdat hatalmas, sötét felhők takarták el, így még a csillagokat sem látta.

Feltámadt a szél. A vihar minden jele fellelhető volt a környezetben, ő mégsem sietett a ház biztos menedékébe. Még nem tudott visszamenni közéjük. Egyedül akart lenni. Mire azonban újra elmerülhetett volna a gondolataiban, lépések zaját hallotta maga mögül. Egyenetlen, durva, öles léptek hangját. Megfordult, és átlesett a fa törzse mellett. Abban a pillanatban egy villám szelte át az égboltot.

A pár másodpercnyi fényben meglátta Adric zord, komor, dühös arcát. Mélybarna szeme feketének hatott az éjszakában, valami sötét aura lengte körbe, amitől felállt a szőr Eliose tarkóján. Az agya azt sikította, fusson, míg lehet. Meg is próbált lábra állni, de sérült bokája még mindig nem támogatta a futást. Megtámaszkodott a fa törzsén, nehogy elessen. Adric ekkor ért oda elé. Azonnal megcsapta az orrát az alkohol szaga.

- Részeg vagy – állapította meg.

- Nem igaz – morogta Adric, és durván megragadta a lány kezét. Eliose feljajdult, hallani vélte, ahogy ropognak a csontjai. Adric nem lazított a fogásán. Eliose-ban dübörögve száguldott a vér a rémülettől.

- Gyere be, le kell feküdnöd, hogy kijózanodj.

- Nem akarok még visszamenni – közölte Adric, és durván a fához taszította a lányt. Lehelete súrolta a lány bőrét, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá.

- Adric! Eressz, kérlek, ez fáj! – próbálkozott Eliose, de hiába, a férfi mintha meg sem hallotta volna. – Adric! – Eliose egyre jobban kezdett pánikba esni, már-már a hisztéria határát súrolta. Szinte sikította a férfi nevét, de sajnos a kunyhó túl messze volt, hogy meghallják a hangját, és a segítségére siessenek.

- Akarlak, Eliose! És gyűlölöm, hogy még mindig tiltakozol. Miért nem vallod be, hogy vonzódsz hozzám?

- Ez ostobaság, Adric! Én nem… nem vonzódom hozzád! – kiabálta a lány. Nagyokat nyelt, igyekezett nem pánikba esni a torkára záruló kéztől. – Kérlek, eressz! Ez fáj!

- Nem tagadhatod már sokáig, aranyom – súgta Adric a lány fülébe. – Nem menekülhetsz előlem sokáig.

- Részeg vagy! És fájdalmat okozol! Kérlek! Engedj el! – sikította Eliose, arcán megállíthatatlanul csorogtak a könnyek.

- Nem érdekel, ha most megkaphatlak.

- Adric… - próbálkozott a lány megint észérvekkel hatni rá. Hatástalanul. Adric egy durva, erőszakos csókkal hallgattatta őt el. Eliose-ban egy pillanatra fellángolt a vágy, elöntötte a melegség, és meggondolatlanul visszacsókolt. Elvesztette a fejét, és ennek súlyos ára volt.

Abban a pillanatban ugyanis Adric durván szétszabta az inget, amit a lány kapott a hálóruha helyett. Próbálta eltaszítani magától a férfit, de nem ment. Rúgta, harapta és karmolta, ahol érte, de sikertelenül. Hiába szólongatta, nem használt. Adric tántoríthatatlan volt. Eliose megrémült. Ha ez így megy tovább… Adric meg fogja erőszakolni, és a többiek sem hallják őket. Ki van szolgáltatva a férfinak, és ez cseppet sem volt kedvére. Félt.

Mikor már kezdte teljesen feladni a reményt, sikerült megragadnia egy ágat, amivel fejbe vághatta Adric-et. A férfi megtántorodott egy pillanatra, és ezt Eliose azonnal kihasználta. Eltaszította őt, és elfutott. Megkerülte a fát, egyenesen a ház felé indult, közben megállás nélkül kiabált, hátha valaki meghallja. Semmi nem mozgott a ház környékén, ami arra utalt volna, hogy megmenekül. Adric már a nyomában volt. Pár pillanatra látta magát, ahogy az erdőben szalad a legelső éjjelen, a férfi akkor is követte. És elkapta. De akkor nem volt részeg, és tudta kontrollálni magát. Félt, hogy ha most a kezei közé kerül, elszabadul a pokol, és a férfi eleget tesz a fenyegetésének. A magáévá fogja tenni, ha engedi, ha nem.

- Ne! – sikoltotta, mikor Adric elkapta a derekát, maga felé fordította, és újból megcsókolta. A következő pillanatban kicsúszott a talaj a lába alól, és ha Adric nem kapja el, durván a földnek csapódott volna. De a férfi elkapta, és gyengéden fektette le az egyenetlen talajra. Eliose-ban felcsillant a remény. – Kérlek, Adric!

Adric megrázta a fejét.

- Sssss… - lehelte a lány ajkába. – Lazíts. Élvezni fogod, ígérem.

Eliose ebben nem volt olyan biztos. Fogalma sem volt, mi történt Adric-kel, hogy ilyen állapotban jött haza, és azt sem tudta, vajon miért ilyen durva vele. Már bánta, hogy nem ment vissza a házba, mikor megérkeztek. Akkor legalább a többiek segíthettek volna neki.

Adric a lány nyakát csókolta, szívta és harapta. Eliose behunyta a szemét, és próbált nem arra gondolni, mi következik. Adric már a mellénél járt, ő mozdulatlan maradt. Mindaddig, míg a férfi nem próbálta meg lerángatni róla a nadrágot. Akkor megint kapálózni kezdett, tiltakozott, amennyire csak bírt, de esélytelenül. Nem tudta lelökni magáról. A nadrág szakadása mellett Eliose egy hangos roppanást is hallott. Csak a csuklójába nyilalló fájdalom után tudatosult benne, mi történt.

Felsikoltott, és elrántotta a csuklóját Adric közeléből. Ekkor hangokat hallott a ház körül. Megint kiáltott, mire mozgolódás támadt a bentről kiszűrődő fényben. Valaki meghallotta. Valaki idejön, és megmenti. Eliose reménykedve nézte a feléjük rohanó alakokat. Elfelejtkezett a csuklójáról és Adric-ről is. Az utóbbi nagyobb hiba volt. Mire észbekapott, a férfi már kigombolta az ingjét, félig lerúgta a nadrágját, és visszafeküdt rá. Egyik kezét a lány szájára tapasztotta, és felkészült a következő lépésre.

Csípője lendületet vett. Eliose mocorgott, próbálta kétségbeesetten lerázni magáról, de ezúttal is hiába. Az ezt követő fájdalomra egyáltalán nem volt felkészülve. Könnyek csorogtak a szeméből, mozdulatlanná dermedt és azt kívánta, bár Adric is ezt tenné. Pokolian fájt a lába köze, mintha tüzes vassal értek volna hozzá. Adric minden egyes mozdulata fájt, de sikítását tompította a szájára szorított kéz.

Adric nem volt tudatában a feléjük közeledő emberekkel, Eliose viszont nagyon is. A szemét nem merte kinyitni, hogy lássa, kik sietnek a megmentésére, csak a lábak dobogására koncentrált, melyek egyre közelebb értek feléjük. Percekkel később valaki, vagy inkább valakik lerángatták Eliose-ról Adric-et. A lány zokogott, és reszketett a félelemtől, azzal sem törődött, hogy legalább megpróbálja eltakarni magát rongyos ruháival. Adric őrjöngött, miközben négyen próbálták meg visszarángatni a házba. Eliose nem merte kinyitni a szemét.

- Semmi baj, Eliose – hallott meg egy gyengéd hangot maga mellett. Óvatosan megkockáztatta, hogy résnyire nyitja a szemét. Sighard magasodott fölé, de tisztes távolságra térdelt le mellé, nem akart ráijeszteni. Eliose még hevesebb zokogásba kezdett, összeszorította a lábát a fájdalomtól. – Quentin, menj, hozz valami rongyot és egy kis vizet, kérlek. Valami ruhát is hozhatnál neki.

Valaki elsietett. Sighard folytatta az utasítások kiosztását.

- Menj te is, Gregor! Próbáljátok magához téríteni Adric-et. Egyáltalán miért hagytátok, hogy kijöjjön utána? – Sighard hallhatóan dühöngött.

- S-s-sajnálom. Nem tudtuk, hogy ez lesz…

- Menj! Segíts nekik. Nem jöhet a közelébe, míg ilyen állapotban van. Kétlem, hogy ezek után egyáltalán a közelébe mehetne.

Az utolsó ember is elsietett. Sighard ott térdelt a zokogó Eliose mellett, aki reszketett a félelemtől és a hidegtől. A csendet egy újabb villámot követő dörgés törte meg. Eliose könnyének függönyén át Sighard-ra nézett. Ő volt az egyetlen, akiben most bízni tudott. Felült, és a férfi nyakába vetette magát. Sighard tétován átkarolta, és csendes, halk, megnyugtató szavakkal csitítgatta.

Mikor Quentin visszaért a dolgokkal, amiket Sighard kért tőle, lerakta őket melléjük, majd visszaszaladt a házba. Sighard engedte, hogy Eliose maga mosakodjon meg, és öltözzön fel, csak akkor segített neki, mikor a lány kezének remegése teljesen lehetetlenné tette, hogy begombolja az ingjét. Mikor felé nyúlt, a lány összerezzent, és távolabb húzódott, ezért nem próbálkozott. Tiszteletben tartotta a félelmét.

- Sajnálom, Eliose – mondta végül.

- Nem a te hibád – felelte Eliose. Hangja rekedt volt és el-elcsuklott. Engedte, hogy Sighard begombolja az ingjét, de közben végig reszketett. A férfi igyekezett a lehető leggyorsabban végezni, közben fél szemét mindig a lányon tartotta. Érezte, hogy már nem bírja sokáig.

Gyanúja be is igazolódott, ugyanis amikor megpróbálta talpra állítani a lányt, az megtántorodott, és elvesztette az eszméletét.

Az utolsó dolog, amit Eliose látott, az a vér volt a homokban. Sötétvörös, alvadt vér ott, ahol az imént feküdt.

Sighard bekötötte Eliose törött csuklóját, és egy fadarabbal rögzítette, nehogy elmozduljon. A lány végigaludta az éjszakát. Ő maga hozta vissza a házba, és Rebecca szobájában fektette le. Szigorúan megtiltotta, hogy bárki is belépjen hozzájuk, főleg Adric. Nem tudta többé tisztelni a barátját azért, amit tett. Adric kora délután tért magához, és természetesen semmire nem emlékezett.

- Hasogat a fejem – panaszolta. Különös módon azonban egyik barátja sem nézett rá. Meg sem szólaltak, csak komor tekintettel folytatták, amit eddig csináltak. Felmérte a helyiséget, majd meglátta a kioldozott kötelet. – Hol van Eliose? – kérdezte homlokráncolva.

- Rebecca mellett – felelte Sighard, aki ekkor lépett a szobába. Adric azonnal az ajtó felé indult, de barátja útját állta. – Nem mehetsz be hozzá.

- Miért?

A következő pillanatban hatalmas pofon csattant Adric állán. A férfi megtapogatta a helyét, nem-e ugrott ki az állkapcsa a helyéről. Szemöldök-ráncolva nézett Sighard komor arcára, majd lopva a többiekre. Nem értette, mi történt.

- Miért kaptam?

- Mert tegnap állat módjára viselkedtél, szégyenbe hoztál mindannyiunkat, és tönkretettél egy gyönyörű, fiatal lányt. Ha jól tudom, ez nem szerepelt a tervben.

- Miről beszélsz?

- Ne menj többé Eliose közelébe. És ma éjjel visszavisszük őt a családjának. Erről nem nyitok vitát.

- Mikor lettél te a főnök, Sighard? – morogta vissza Adric, és megdörzsölte a halántékát.

- Mikor megerőszakoltad Eliose-t! – Sighard undorral mondta ki a szavakat, majd bement a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Adric megkövülten állt a küszöbön, mikor megfordult, egy barátja sem nézett a szemébe.

Nem akarta elhinni, hogy tényleg megtette, amit Sighard mondott. Nem akarta elhinni, hogy ilyen szörnyűségre vetemedett. Soha, soha nem emelt még kezet egy nőre sem. És soha nem vette tőlük el azt, amit nem adtak szívesen.

Fejébe újra belenyilallt a fájdalom, de csak képek villantak be neki a tegnap éjszakáról. Kétsége sem volt afelől, hogy az igazat mondták neki. De vajon miért tette? Kiment a házból, felpattant Iffrin hátára, és elvágtatott az erdőbe. Meg akarta tudni, mi történt tegnap éjszaka, amitől olyan állapotba került, hogy… Még gondolni sem mert rá, mit tett. Örökre tönkretette Eliose-t, és ezt sosem bocsájtja meg magának.

Az erdő közepén megállította Iffrin-t, lepattant a lóról, és dühösen belevágta az öklét egy fába. Üvöltése még sokáig visszhangzott a fák között. Próbálta megerőltetni a fejét, de semmi nem jutott eszébe. Valami történt, miután elhagyták a fogadót. Valami, amit elfelejtett. Valami, amitől… De hiába erőlködött, semmi nem jutott eszébe.

Olyannyira a gondolataiba merült, olyan kétségbeesetten próbálta megtalálni a választ az elméjében, hogy nem volt elég éber a környezetét illetően.

- A mi kis elveszett bárányunk – mondta egy mély, reszelős hang a háta mögött. Megpördült, készült előkapni a fegyverét, de késő volt. Egyenesen egy pisztoly csövével nézett farkasszemet. – Helló, Adric. Azt hiszem, tudod miért jöttünk. – A zsoldos szája ördögien elégedett vigyorra húzódott, és kibiztosította a puskát.