5. fejezet

5. fejezet

Adric, Quentin és Sighard figyelték, ahogy a dada elvezeti Eliose-t a szobájába. A lány arca fehéren ragyogott a folyosó félhomályában, ijesztően sápadt volt. Megcsillant valami az ujján, de a fiúnak nem volt ideje jobban szemrevételezni, mert eltűntek az ajtó mögött. Adric kissé előre lépett, mire Sighard és Quentin felhördültek.

- Azt akarod, hogy észrevegyenek? Mi a kénköves ménkűért mentél ki? És ha épp erre járt volna valaki? – rángatta vissza Quentin. Adric kirántotta a karját a barátja szorításából, és visszafordult a folyosó felé.

- Nincs itt senki – morogta.

- De lehetett volna – kontrázott Sighard. Adric a szemét forgatta, ekkor meghallotta, hogy nyílik Eliose szobájának az ajtaja. Várakozón megfeszült rejtekében, de csak a dada és a szolgálók léptek ki.

- Tegyetek róla, hogy senki ne zavarhassa – mondta fojtott hangon az idős hölgy a szolgálóknak. – Szüksége van a pihenésre. Össze van zavarodva szegény bogárkám.

A cselédek engedelmesen fejet hajtottak, majd eltűntek a folyosó kivilágítatlan végében. A dada még egyszer az ajtóra nézett, motyogott valamit az orra alatt, megcsóválta a fejét, és ő is távozott. Mikor elhaladt Adric és barátai rejtekhelye mellett, a fiúk még elkaptak egy-két morcos, skót kifejezést, mielőtt eltűnt volna a lépcsőkön. Vele együtt a fény is kialudt.

- Mehetünk, uraim? – tárta szélesre a karját Adric. – Vagy talán várunk még valakire?

- Ó, szóval most a szívedre vetted, amit mondtunk, ugye? – morgott rá Quentin. Kék szeme dühösen villogott a sötét folyosón. – Ne minket okolj, ha dugába dől a terved! Fafejű fajankó!

- Te beszélsz? Aki megijed egy lánytól? Nyúlszívű lettél, Quentin!

- Miről beszélsz? – ragadta meg a karját Quentin.

- Láttalak azzal a kis szőkével – vigyorodott el Adric. – Rád öltötte a nyelvét, te pedig máris a padlón kúsztál előtte.

- Te valaki mást láttál – fordult el Quentin.

- Nem hinném, barátom – csatlakozott a beszélgetéshez Sighard is. – Én is láttalak bizony azzal a lánnyal. Finom hölgy volt, meg kell hagyni. De úgy tűnt, egyáltalán nem keltetted fel az érdeklődését.

- Ne légy csalódott, Quentin – kontrázott Adric. – Majd szerzünk neked valakit a vénlányok közül. Talán ők még nem hallották a hírneved.

- Ami már városokkal előtted jár – kuncogott Sighard.

- Miről beszéltek?

- Ne tedd az ártatlant, te liliomtipró – nevetett Adric. Mindhárman kiléptek a folyosóra. Quentin sértődötten távolságot tartott tőlük. Adric hangtalanul Eliose ajtajához lépett, és hallgatózni kezdett.

- Akármit hallottatok, hazugság és rágalom – morogta Quentin.

- Persze barátom, én meg hobbiból női ruhákba bújok minden második pénteken.

- Azt nem tudhatom, de az biztos, hogy fele sem igaz az engem érintő pletykáknak.

- Csss….! – morogta Adric.

- Te most lepisszegtél? – horkant fel Quentin.

- Csend legyen már! – ismételte meg Adric ingerültebben. – Valamit hallok odabenn.

- Valóban? Talán a kicsike álmodozik.

- Nem. Beszélgetés… Vagyis inkább vita. Mintha egy férfi lenne.

- Férfi? – ráncolta a homlokát Sighard. – Szerinted van vele valaki? – most ő is az ajtóhoz lépett, és a fülét a hideg fára tapasztotta. Valóban, odabentről fojtott hangok szűrődtek ki.

- Nem kéne bemennünk megnézni? – vetette fel Quentin. – Lehet, hogy bajban van.

- Mi akarjuk elrabolni, te ütődött!

- Akkor mire várunk még itt, Adric? – vágott vissza Quentin. – Menjünk be, hozzuk ki, és vigyük az erdő szélére.

- Előbb…

Adric valami furcsa kattanást hallott bentről, mintha egy retesz lett volna. Ezt egy nyögés követte. Nem tétovázott tovább. Benyitott az ajtón, és még éppen sikerült elkapnia Eliose-t, mielőtt az a kemény padlóra zuhant volna. Kisimított egy barna tincset a lány arcából. Csak elájult.

- Mi történhetett? – kérdezte Sighard.

- Nem tudom. De ki fogjuk használni az alkalmat. Könnyebb lesz, mint hittem – mondta, és felemelte a lányt a földről. – Induljunk, mielőtt magához tér.

- Még mindig nem tudom, miért is akartad őt elhozni! – suttogta Quentin, miközben leellenőrizte a következő folyosót, mielőtt ráfordultak volna. Minden tiszta volt, így viszonylag könnyen eljutottak a hátsó falnál hagyott lovaikhoz. – Minek nekünk ez a lány?

- Terveim vannak vele – felelte Adric kurtán.

- De mi is az pontosan?

- Nem érne rá ez később? Majd ha már nem fenyeget a lebukás veszélye, akkor megtárgyalhatjuk a részleteket.

- Ahogy akarod, főnök – morogta a szőke férfi, és felugrott a lovára. Az éjfekete paripa meg sem moccant, miközben a gazdája felhúzódzkodott rá.

Adric átadta Sighard-nak a lányt, majd maga is fellendült Iffrin hátára. A fekete kanca fújtatott egyet, patájával a port kaparta, és türelmetlenül dobbantott. Adric egy utolsó pillantást vetett a Sighard karjában fekvő, eszméletlen lányra, aztán felhúzta a ruhát az arcára, hogy ne ismerjék fel. A többiek is így tettek, és vágtázva megindultak a kihalt, sötét úton. A Temple Road után rögtön lefordultak egy földútra, mely a Mortyan erdőbe vezetett.

Körülbelül tizenöt perc lovaglás után érték el az első kisebb facsoportot. Mélyen behatoltak a fák sűrűjébe, aztán keletnek fordultak, kisvártatva pedig már hallották a Tweed-folyó csobogását a rengetegben. Adric és társai némán haladtak, csupán néhány bokor zörgése, a szél süvítése, és a lovak által keltett dobogás törte meg a hosszúra nyúló csendet. Adric gondolataiba hirtelen egy újabb emlékkép férkőzött be.

- Mit akarsz azzal, Lance? – nézett rá a fiúra egy kíváncsi, barna szempár. Egy aprócska arc bukkant elő a kőfal mögül, és odaugrott a testvére mellé.

- Célpontot faragok belőle, hogy legyen mire nyilazni – felelte Adric. – De te nem jöhetsz, Gregory.

- Miért? – kérdezte a kisfiú felháborodva.

- Mert még túl fiatal vagy, azért! És apa mindkettőnket megverne, ha megtudná – felelte Adric, és elfordult az öccsétől.

Ez csak részigazság volt, és mindkettejük nagyon jól tudta. Ha az apjuk, Ravensclaft grófja rájön, hogy Adric kimerészkedett a „szobájából”, azonnal előveszi az ostorát, ráadásul az öccse helyett is őt fogják bántani. Adric csak akkor jöhetett elő, mikor a férfi távol volt, akkor is csak úgy, hogy elkerül minden cselédet. Bár, a legtöbb szolgáló rá se mert nézni.

Kicsit erősebben döfte bele az egyik pálcikát a krumpliba, mint szerette volna, így az ujját is megszúrta. Halkan szitkozódott, a szájába vette, és szopogatni kezdte a véres sebet. Gregory nem tágított mellőle, érdeklődő, izgatott pillantásokat vetett a félkész műre. Adric kihasználta a pillanatnyi időt, és felmérte a testvérét. Vézna kis teste volt a fiúnak, vékony volt, és gyenge. Az egészsége nem volt a legjobb, sokat gyengélkedett, az arca leginkább az édesanyjára hasonlított, olyan finom vonásai voltak, néha lánynak nézték. Még csak négy éves volt, de ha tehette, mindenhova követte a fivérét.

Az arcát sötétbarna haj keretezte, Adric haja egy árnyalattal világosabb volt, és míg a testvére egyre inkább feketébbé vált, az ő haját a napfény szinte szőkére szívta. Adric bőre is barnább volt, Gregory nem volt teljesen hófehér, de mindig olyan hatást keltett, mintha sápadt lenne. A szemük azonban egyforma volt. Mindkettejüknek mélybarna, csokoládészínű írisze volt. Adric tudta, ha most közelebb lépne, még az arany és zöld színű pettyeket is láthatná benne.

A kisfiú érdeklődve megtapogatta a kreálmányt. Adric krumplikat kapcsolt össze fapálcikákkal, melyek ő faragott hegyesre a pincében. Pár naponta egyszer, mikor a gróf távol volt, felszökött és íjászatot gyakorolt a közeli erdőben. Most is erre készült, de nem vihette a testvérét. Csak lelassítaná.

- Eredj vissza a szobádba, Gregory! És ne merészeld megint elszólni magad, hogy kint láttál! – nézett rá fenyegetőn. A kisfiú lebiggyesztette a száját, és haragosan nézett a bátyjára.

- Én is veled akarok menni!

- Nem lehet, te is tudod. Túl gyenge vagy, hogy sokat legyél a szabadban.

- Nem igaz!

- De igen, Gregory. Menj a szobádba, és játssz a katonáiddal!

- Útállak, Lance! Soha nem mehetek veled! Meg foglak mondani apának! – kiáltotta a kisfiú, és elrohant. Adric nagyot sóhajtott, és a földre hajította a krumplikat, amik azonnal lepattantak a pálcikákról, és szanaszét gurultak.

Gregory valóban be fogja árulni, mint mindig. Jobban teszi, ha még időben visszamegy a pincébe, és elrejtőzik a szobája sarkában. A grófnak úgyis csak az ürügy kell, hogy megverhesse. De előbb vagy utóbb szabad lesz. Adric szemében elszánt tűz lobogott, mikor a kinti napfényre nézett. Tudta jól, hogy nem fog már sokáig itt maradni.

Adric megrázta a fejét, és elhessegette az emléket. Tudta jól, mi következett volna. Ravensclaft grófjának aznap este első dolga volt meglátogatni őt a kastély alatt elhelyezkedő pincében. Az ostorcsapások nyomát a mai napig viseli a hátán. A férfi most átpillantott a barátja lován heverő lányra.

Az ő fajtája tehet róla, hogy ide jutott. A nemesek bűne volt, hogy rejtőzködnie kellett, nehogy végezzenek vele. A gazdag réteg miatt kellett három nyomorúságos évet töltenie Ravensclaft grófja mellett, és tűrnie a megaláztatást. De vissza fogja szerezni a jogos helyét, és megtanítja mindenkinek, hogy rettegjék a nevét.

Ez a lány meg fogja tanulni, hogy a világ valójában nem is olyan fényes és kerek, mint azt a kalitkájában élve hitte.

Eliose magához térve nem az ismerős baldachint látta meg az ágya körül. A függöny itt sötétzöld volt, míg az ő szobájában bordó. A falak fából készültek, az ágy pedig jobb oldalon kényelmetlenül törte az oldalát. Nyögve nyújtózkodott egyet, megdörzsölte a fájós karját, és óvatosan felült. Még mindig szédült egy kicsit.

Fogalma sem volt, miért ájult el. Talán a túl sok izgalom, vélte. Szemügyre vette a szobát, és higgadtan nyugtázta, hogy nem otthon van. Úgy érezte, legalább dühöt, vagy félelmet éreznie kéne, hiszen azt sem tudja hová került, vagy kikhez. Mégis nyugodt maradt. Igyekezett visszaemlékezni a tegnap éjszakára, de onnéttól kezdve, hogy felbukkant előtte a maszkos idegen, nem sok jutott az eszébe. Megdörzsölte a halántékát, és egyik lábát lassan átemelte az ágy oldalán.

Lánc csörgését hallotta, ezért lenézett a padlóra. A bokáját az ágy lábához láncolták. Ekkor öntötte el az ingerültség első hulláma. Megrázta a fogvatartó béklyókat, de semmire sem ment vele. Vajon ki hozta ide? A rejtélyes idegen?

Eliose szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. Igen, emlékszik, hogy valaki elkapta, mielőtt a padlóra zuhant volna. Hogy a karok érintése ismerős volt neki. És a hangja. Az a mély, érzéki, mégis sötét és fenyegető hang. Még egyszer körbepillantott a szobában, hátha talál valami árulkodó jelet. Kinél lehet? Istenem, az apja meg fogja ölni azt, aki elrabolta. Ha ez kiderül… csorba esik a család nevén, és őt azonnal hozzáadják az első férfihoz, hogy mentsék, ami menthető. Vajon mit akarnak tőle?

- Kérem! – kiáltotta, de a szája ki volt száradva. Nyelt egyet, majd még egyet, és újra megpróbálta. – Kérem! Van itt valaki?

Nyílt az ajtó, és egy magas férfi lépett be. Szélesen rámosolygott a lányra. Eliose pillantása a férfi szakálláról félhosszú, ápolatlan hajára, majd mélybarna szemére siklott.

- ’Ello, kislány! ’Át felébredtünk? – lépett be a szobába, és egy pohár vizet nyújtott a lánynak. Erős akcentussal beszélt, Eliose gyanította, hogy francia lehet. Elfogadta a felé nyújtott poharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Utána tudatosult csak benne, hogy akár meg is mérgezhetik. Rémült pillantást vetett az idegenre, aki erre felnevetett. – Nem aka’unk bántani, ne aggódj!

- Látom, máris ismerkedsz, Tucker! – lépett egy újabb férfi a helyiségbe. Neki is barna szeme volt, de sokkal erősebbnek tűnt a barátjánál, és szőke volt. Kezében egy szivart tartott, melyből füst szállt fel, és hamarosan édeskés illat töltötte be a levegőt és Elisoe fejét. – Nem szép dolog kihagyni a többieket a mókából.

- Én csak vizet ’oztam neki – vont vállat Tucker, de szélesen vigyorgott. Elvette az üres poharat a lánytól, aztán sarkon fordult, és kiment. Helyette egy újabb szőke férfi lépett be a szobába, őt azonban Eliose felismerte. Ő volt az, aki Abigail nyomában volt egész este.

- Maga? – horkant fel. Úgy döntött, cseppet sem ügyel a jó modorra barbárok társaságában. Hiszen ezek a férfiak elrabolták őt.

- Ismeritek egymást? – jött vissza Tucker. Felvont szemöldökkel fürkészte a barátja arcát, majd irigykedve csettintett a nyelvével. Mindhárom férfi a falnak támaszkodott.

- Csak összefutottunk a bálon – vont vállat a szőke. Elvette a barátjától a szivart, nagyon szívott belőle, és visszaadta neki. – Hú, ez tényleg első osztályú – füttyentett, és egy hatalmas füstkarikát fújt a levegőbe. Eliose undorodva húzta fel az orrát.

- Mit akarnak tőlem?

- Mindent a maga idejében, hölgyem – mosolygott rá egy negyedik férfi. Eliose kissé megrendülten figyelte a szoba túlsó felében álldogáló férfiakat. Úristen, vajon hányan lehetnek kinn, futott át a kérdés az agyán. Máris hat van a szobában újabb két érkezővel együtt.

- Majd a főnök felvilágosítja, kedvesem.

- Téigh go dtí ifreann! Ní bheidh mé ag labhairt leis barbarians! Lout! – kiabálta Eliose.

- Mit mondott? – nézett mindenki az egyik férfira.

- Nagyjából, hogy mindannyian menjünk a pokolba. Barbárokkal nem áll szóba – vont vállat a férfi, ajka féloldalas mosolyra húzódott. Eliose elpirult, és lesütötte a szemét.

- Muszáj a frászt hoznotok szegényre? – szaladt a szobába egy lány. Alacsonyabb volt, mint Eliose, a haja barna volt, és szabadon lengedezett körülötte. A barna szeme emlékeztette valakire a lányt, de nem tudta volna megmondani kire. – Hagyjátok már egy kicsit levegőhöz jutni.

- Szerintem épp elég levegő jutott neki, ha le tudott teremteni minket – röhögött fel az egyik fiatal férfi.

- Nyomás, fiúk! – mutatott az ajtóra a lány. Ajkát vékony vonallá préselte, olyan ádáz düh tükröződött a szemében, hogy még Eliose is összehúzta magát.

- Jól van, de a főnök azt kérte, szórakoztassuk, míg meg nem jön.

- Majd én gondoskodom arról, hogy jól érezze magát. Ti inkább vonuljatok vissza a nappaliba, és foglalkozzatok azzal, amivel általában.

- Igenis, asszonyságod! – sóhajtott fel a szőke férfi. A szakállas—Tucker? Így nevezte a barájta—odalépett Eliose-hoz, kezet csókolt neki, és csak akkor távozott, mikor a másik lány rácsapott a vállára. Mikor végre egyedül maradtak, a lány mosolyogva Eliose-hoz fordult.

- Hozzak neked valamit? Esetleg éhes vagy? Bizonyára éhes vagy, hiszen régóta nem ettél már. Mit szólnál egy kis sülthöz? Pont akad egy szelet még, amire a fiúk nem csaptak le. Mindjárt idehozom. És hozok neked valamit inni is, gondolom szomjas vagy még. Kérsz mondjuk egy könyvet, olvasni? Csak, mert nem hiszem, hogy a bátyám hajnal előtt visszaérne. – Eliose szóhoz sem jutott a fiatal teremtés mellett, aki azonnal kiugrott az ajtón, majd pár perc múlva egy megrakott tálcával tért vissza.

Eliose csak ekkor jött rá, milyen éhes is volt valójában, mikor meglátta a sült húst és a krumplit. Mohón falni kezdte az elé rakott ételt, megitta a vizet, aztán kapott még egy almát is. A lány végig türelmesen várt, élvezettel figyelte, ahogy az ételt habzsolja.

- Bocsánat, bizonyára megijedtél – húzta ki magát a lány. – Rebecca vagyok. A bátyám hozott ide téged tegnap éjjel. Azt hittem, orvosért kell szalasztanom valamelyik tökfilkót, mert sokáig nem ébredtél fel.

- Miért hoztak ide? – tért Eliose a tárgyra.

- Azt hiszem, a bátyám váltságdíjat akar érted kérni – ráncolta elgondolkodva a homlokát Rebecca. – Máskülönben nem látom értelmét az elrablásodnak.

- A családomnak nincs pénze – hazudta Eliose, majd hirtelen észbekapott, és lenézett magára. Csak egy hálóing volt rajta, amit egy vékony köpeny takart. Szégyenkezve húzta össze az anyagot, és lesütötte a szemét.

- Keressek neked valami ruhát? – kérdezte Rebecca kedvesen. – Amibe átöltözhetsz. Biztosan kényelmetlenül érzed magad abban a hálóingben.

- Azt megköszönném – dadogta Eliose. Rebecca ismételten eltűnt az ajtóban, közben Eliose még egyszer felmérte a környezetét. Az ablak nem volt túl erősen rögzítve, ott talán meg tudna szökni. De előbb… Valahogy a láncokat kell eltávolítania.

- Sajnálom, csak nadrágot, és egy pólót tudok felkínálni – jött vissza Rebecca, kezében néhány ruhadarabot lóbált.

- Nem gond – csillant fel a remény Eliose szívében. – De… Nem tudom felvenni a láncoktól.

- Ne aggódj, addig leveszem őket – ajánlotta a lány. Eliose el sem hitte, hogy ilyen könnyű dolga lesz. Rebecca leguggolt, kioldotta a kulccsal a láncokat, aztán kedvesen rámosolygott, és odaadta neki a ruhákat. – Kinn megvárlak, szólj, ha készen vagy.

- Rendben – mondta Eliose, és próbált zavart színlelni. Amint becsukódott a faajtó, a földre hajította a ruhákat, és az ablakhoz rohant. Ahogy gondolta, csupán egy gyenge retesz akadályozta meg a távozásban.

Kimászott az ablakon, és sikerült elszakítania egy kiálló szegben a köpenyét. Nem törődve a csípős hideggel és a leszálló köddel, egyenesen a sötétedő erdőbe rohant. Nem tudta hol van, ezért találomra megindult az egyik irányba. Mezítláb volt, a talpát minduntalan felsértették a kövek és a kiálló gyökerek. Az egyikben sikerült megbotlania, kibicsaklott a bokája. Fájdalmas grimaszba torzult az arca, valahányszor a jobb lábára kellett támaszkodnia, de rendületlenül haladt tovább. Mostanra biztosan észrevették az eltűnését.

Percekkel később kiabálást hallott a háta mögött. Eliose szaporábbra fogta a lépteit, de sérült bokája miatt nehezen tudott csak haladni. Patadobogást hallott nem messze a fák között, ijedtében egy fa mögé húzódott. A dobogás elhalt, majd a kiáltások, és az üldözés zaja is. Csend borult az erdőre, minden néma lett, még a baglyok és a tücskök sem mertek lármázni. Eliose látta a leheletét maga előtt, a vér dübörgött a fülében, a szíve a torkában dobogott.

Kilesett a fa mögül, és hunyorogva pásztázta a környezetét, de semmit nem látott. Megnyugodva fordult vissza, ekkor egy kéz tapadt a szájára. Mélybarna szempár nézett rá a sötétből. Arcát egy rongydarab takarta, így nem tudta, ki lehet az idegen. De tudta, hogy nem megmenteni akarja.

- Tudtam, hogy azok a féleszűek el fogják baltázni ezt az egyszerű feladatot is. Arra kértem őket, hogy figyeljenek rád, erre levették a láncokat. Nem is tudom, mi lenne a megfelelő büntetés számukra. Szerinted? – mondta a férfi csevegő hangnemben. Eliose levegőt sem mert venni, képtelen volt elfordítani a tekintetét a barna szemekről. Hol látta már őket? – És veled most mit tegyek, mo chara?

Eliose beleharapott a férfi kezébe, mire az feljajdult és elengedte. A lány rohanni kezdett a fák között, de sérült bokája erősen lelassította. Tudta, hogy esélye sincs. Hamarosan két kéz fonódott a derekára, majd a férfi egy fához taszította. Testével szorosan hozzásimult, lehelete Eliose arcát simogatta. A lány teste lángra lobbant az érintésétől.

- Látom mégsem olyan könnyű elkapni téged. Szórakoztató – nevetett fel érzékien a férfi. Eliose látta a hold fényében, hogy szája sarka mosolyra húzódik. Az idegen tekintete Eliose szájára, majd a nyakára vándorolt. Keze kissé szétnyitotta a köpenyt, így láthatóvá vált a lány dekoltázsa. A férfi szórakozottan figyelte, hogy szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa.      – Félsz, Eliose? – suttogta a lány fülébe. – Pedig nem bántanálak. Amit tenni akarok ebben a pillanatban, csak örömet okozna neked.

Eliose megremegett. Válaszra nyitotta a száját, de képtelen volt akár megnyikkanni.

- Eresszen el! – nyögte végül elhalóan. Végignyalta a száját, mert úgy érezte, túlságosan is kiszáradt az ajka. A férfi szemével mohón követte a mozdulatot.

- Nem hinném, hogy most képes lennék rá – morogta, és még inkább hozzányomta a testét. Eliose bele se mert gondolni, mit érez a hasához simulni. Elpirult, és inkább az idegen nyakára koncentrált.

- Kérem – nyögte.

- Inkább valami mást tennék. Mit gondolsz, ellenedre lenne, ha megkóstolnálak? Csak egyszer, Eliose. Tudni akarom, valóban olyan édes vagy-e, amilyennek tűnsz.

Meg sem várta a lány válaszát, lehajolt, és birtokba vette az ajkát. Eliose belenyögött a csókba, de maga sem volt biztos benne, hogy a gyönyörtől, vagy a szörnyülködéstől. Egy óvatlan pillanatban visszacsókolt, aztán észhez tért, megharapta a férfi ajkát, és ütésre emelte a kezét. Azonban ő könnyedén elkapta, és mindkét csuklóját a fához szorította, altestével annyira hozzá préselődött, hogy félő volt, Eliose hátán egy ideig nyomot hagy a fa kérge.

- Még ne! – tiltakozott a férfi mogorván, és újra lehajolt. Nyelvével óvatosan szétnyitotta a lány ajkát, és behatolt, még többet követelve belőle. Eliose elpirult, összeszorította a szemét, és újra megpróbált kiszabadulni.

A kapálózásának és mocorgásának az eredménye viszont csak még hevesebb reakció volt az eredménye. Sikerült elhajolnia, kiszabadította az egyik karját, és megpróbált elugrani a férfitól, de az erősen megmarkolta a másik csuklóját, újra magához akarta rántani, de Eliose megkapaszkodott egy vékony ágban. Mikor azonban újra megkísérelte a szabadulást, megbotlott egy ágban, magával rántotta a férfit is, és mindketten a nyirkos avarba zuhantak.

Eliose megpróbált távolabb kúszni, azonban elkövette azt a hibát, hogy a jobb lábára próbált ránehezedni. Felszisszent fájdalmában, a férfi pedig kihasználva ezt a kis időt, átkarolta a derekát, gördült vele egyet, és maga alá teperte. Mindketten pihegtek kissé, a lány a fájdalomtól, a férfi a vágytól.

- Légy egy kicsit jó, Eliose, és ígérem, nem fogok fájdalmat okozni – lehelte a férfi. Eliose feladta a küzdelmet, meg sem moccant, mikor újra megcsókolta. Durva volt, és erőszakos. A lány enyhén reszketett alatta, egyrészt a hidegtől, másrészt a félelemtől. – Lazíts! – parancsolt rá suttogva a férfi.

Eliose szemébe könnyek gyűltek, aztán megérezte egy meleg kéz érintését az arcán. A férfi megcirógatta, majd lassan lefelé haladt a nyakán, a karján és az oldalán. Érintésének nyomán borzongás futott végig Eliose-on, és azon kapta magát, hogy tényleg lazít. A férfi most az ajkával is új útvonalra tért, nevezetesen Eliose nyakára. Ahogy a lány egyre inkább ellazult alatta, és kezdte átvenni az irányítást az elméje felett egyfajta nemkívánatos vágy, úgy lett egyre gyengédebb, mégis követelőzőbb a férfi érintése.

- Látod, jó kislány – lehelte a bőrébe. Eliose hátravetette a fejét, és felnézett a fák lombján átszűrődő, csillagokkal telehintett égboltra.

A férfi keze lassan kioldotta a lány derekán a köpenyt, széthúzta, majd tenyere lefelé siklott a combján. Eliose érezte, hogy felfelé húzza a hálóinget, kicsit arrébb mozdult, hogy könnyebb dolga legyen a férfinak, aki időnként felnézett rá mélybarna szemével, mintha a reakciója érdekelné.

- Raibh mé in ann a itheann tú suas anois – suttogta a férfi, mire Eliose elpirult, és megborzongott. – Engednéd nekem?

Eliose inkább nem válaszolt. Csatát vívtak az érzelmei. Közben a férfi kiszabadította az egyik mellét, és most azt kényeztette az ajkával. Eliose felnyögött az érzéstől, ami átcikázott minden porcikáján. A férfi ujjai már a combja belső felét simogatták, és egyre közelebb kerültek a lány legérzékenyebb pontjához. Most kell megállítania, amíg még lehet, gondolta Eliose. De hogyan? Mit tehetne? Egyszerre akarta volna, hogy a férfi folytassa, ugyanakkor szerette volna megállítani.

Ekkor meglátott egy nagyobbfajta követ, nem messze a fejétől, a levelek takarásában. Egyik karjával átkarolta a férfi nyakát, körmeit a hátába mélyesztette, és belemarkolt az ingjébe. A másik keze közben észrevétlenül a kő felé siklott az avarban. De nem érte el. Ha még egy kicsit arrébb tudna menni…

Óvatosan odébb helyezkedett pár centivel, ekkor azonban a férfi finoman ráharapott a lány mellbimbójára, hímvesszeje a lány altestéhez feszült a vékony nadrágon keresztül, mire Eliose-nak elakadt a lélegzete. Pillantásuk találkozott, aztán a férfi keze felfelé siklott a lány derekán, végig a kinyújtott kezén, mintha csak érezte volna, hogy mit akar elérni. Összekulcsolta az ujjaikat, a kezüket a lány feje fölé húzta, és Eliose tudta, hogy elveszett.

Belenézett a mélybarna szempárba, amelyből nyers vágy nézett vissza rá. Ez a férfi minden szempontból veszélyes, gondolta, mielőtt még teljesen eszét vesztette volna a vágytól.