3. fejezet

Itt a friss :3 Remélem tetszeni fog :3 Puszi mindenkinek!

3. fejezet

Adric azonnal elillant a lány elől, amint lehetősége adódott. Míg az egyik hintó eltakarta őt, gyorsan besurrant az egyik keskeny közbe két ház között. A hideg kőfalnak támaszkodott, és leshelyéről figyelte, ahogy Eliose-t magával viszi egy idős hölgy. Bizonyára a nevelőnője. Mikor eltűntek a tömegben, Adric is újra előmerészkedett. Egyik kezével a hajába túrt, másikat beakasztotta az övébe, és úgy figyelte, ahogy társai felé tartanak.

- Mi történt? – bökött felé a fejével Quentin.

- Láttam az idősebbik De Vaux lányt – vont vállat Adric.

- Ó – kiáltott fel a közeledő Tucker is. – És tényleg olyan csinos, mint mondják?

- Igen – felelte Adric, és megvakarta az állát. Mélybarna szemével követte a lány ruhájának smaragdzöld csillogását a téren.

- Ismerem én ezt a nézést – vigyorgott össze Albert és Gregor. Albert könyökével oldalba bökte barátját, és hangos kacajban törtek ki.

- Igen, a mi kis hercegünknek valami nagy terv született a fejében – kontrázott rá Gregor. Adric egyetlen pillantással elhallgattatta őket.

- Igen, valóban van egy tervem, de még nem állt össze teljesen a mikéntje.

- Azt hallottad-e, hogy a kislányt ma este eljegyzik Frederick de Burgh-val, Norford vikomtjával? – nézett a szemébe Quentin. Adric egy darabig hallgatott, kezét ökölbe szorította, állkapcsát olyan erősen préselte össze, hogy azon csodálkozott, nem törtek ki a fogai.

- Nem – morogta. – De ez csak a mi dolgunkat könnyíti meg. Hazamegyünk, fiúk!

- Mi? De miért? – kérdezte Tucker, és kitárta a karját. Hitetlenséget tükrözött az arca. – Mit adunk akkor éjjel a csempészeknek?

- Olyan tervem van, amivel soha többé nem szorulunk rá a csempészekre – felelte Adric, pillantásával még egyszer megkereste Eliose gyönyörű, barna haját, kék szemét, és barátaival együtt megindult a Temple Road juharfáival övezett úton át az erdőszéli kunyhójuk felé.

Igen, megszületett a terve. Hamarosan bemutatkozik a lánynak, és tesz róla, hogy ne történhessen meg az esküvő. Valami irritálta az elméjét, agyának egy hátsó zugában egy vékony hang azt súgta, valami készül, és talán pont ő lesz az, aki megmenti a lányt. Hamarosan. De előbb fel kell készülniük az estére.

- Bálba megyünk, fiúk! – szólalt meg félúton, mire csupa kétkedő tekintet volt a válasz.

- Eliose, ne mozogj annyit! – feddte meg Clarissa a lányt, aki már sokadszorra akadályozta meg, hogy Sarah, a szolgálólány meg tudja kötni a fűzőjét, mielőtt felkerül rá a ruha következő rétege.

- De ez túl szoros – panaszkodott a lány, és megint fészkelődni kezdett. Úgy szorította vékony kis kezével az ágy egyik faragott oszlopát, hogy még az ujjai is elfehéredtek.

- Ne légy már ilyen válogatós, Eliose – szólalt most meg Leticia is az ágy túloldalán. Egy kényelmes karosszékből figyelte, ahogy ráadják a lányára a báli ruháját. – Elegánsnak kell lenned, hogy egy igazi, finom úrihölgy képét mutasd a ma esti vendégeknek. Mint már mondtam, nagyon magas rangú, előkelő embereket várunk, nem hozhatod szégyenbe előttük a családodat. Méltónak kell mutatkoznod a vikomthoz.

- De anyám… - kezdte volna megint Eliose, de bennszakadt a levegő a tüdejében, mikor Sarah egy erőteljes rántással még összébb húzta a derekán a fűzőt. A lánynak még a szeme is könnybe lábadt, de ideje sem volt összeszedni magát, mikor Sarah még egyet rántott a ruhán.

- Elnézést – szólalt meg Sarah szinte cincogva, és sietve lazítani akart a kezében tartott szalagon, de Leticia feltartott kezével megállította.

- Húzd még erősebben! – parancsolt a lányra, mire az vonakodva, de teljesítette az utasítást.

Eliose könnyes szemekkel nézett az anyjára, meggyőződése volt, hogy ezzel bünteti a korábbi engedetlenségéért. Másik kezével is megszorította az oszlopot, és igyekezett elterelni a gondolatait a fájdalomról. Mikor Sarah egy örökkévalóságnak tűnő perc után végzett, ráadták a ruhát és azt is eligazgatták, Eliose megpróbált levegőt venni.

- Remek! – tette össze a két tenyerét az anyja, és izgatottan csillogó szemekkel a szoba közepe felé intett a kezével. – Most gyere ide, lányom, hadd nézzelek meg jobban!

Eliose úgy tett, ahogy kérte—nem, inkább utasította. Fájdalmasnak tűnt az a két lépés, de nem mutatott semmit. Lassan körbefordult, és engedte, hogy anyja minden szögből kényelmesen, alaposan megszemlélhesse az amúgy csodálatos ruhakölteményt. A fűzőhöz tartozott egy gallér, mely Eliose egész nyakát eltakarta, ujjai buggyosak voltak a vállánál, és a csuklójához érve már szinte rátapadtak, mint egy második bőr. A hatalmas abroncsban elég nehéz volt mozogni, Eliose minduntalan úgy érezte, a következő lépése egyben a bukása is lesz. De nem történt meg a szörnyű baleset.

- Gyönyörű vagy! – állt fel Mrs. de Vaux, a lányához ment, és homlokon csókolta.

- Köszönöm, anyám – felelte Eliose kellő szerénységgel itatva át a hangját, és lesütötte a fejét.

- Akkor hát, induljunk is a bálterembe – mosolygott rá Leticia, majd választ sem várva az ajtóhoz sétált. Eliose a fésülködőasztalához lépett, felemelte az aprónak tűnő, tollakkal és gyöngyökkel díszített, vérvörös álarcot.

Sóhajtott egyet, belenézett a tükörbe, és egy pillanatig csak szemlélte önmagát. Egyáltalán nem volt kedvére ez a bál. Volt valami a levegőben, ami azt súgta, az egész mögött egy baljóslatú árny húzódik meg, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson rá.

Eliose megfeddte magát az ilyen szörnyű gondolatokért, óvatosan felhelyezte az álarcot, vigyázva, hogy ne tegye tönkre a kontyot, amit olyan sok időn át készítettek neki, majd követte anyját a bálterembe.

A terem tele volt, mire odaért. Színesebbnél színesebb ruhába öltözött emberek forogtak a táncparketten, mások nevetve beszélgettek az asztaloknál. Megkereste édesanyját és édesapját a tömegben, néha biccentett egy-egy embernek, és kényesen ügyelt a testtartására, valamint a járására. Tökéletesnek kellett lennie, vagy hatalmas büntetésre számíthat. Állát felszegte, és magabiztosan megindult az egyik díszes asztalhoz, ami Frederick és az ő szüleinek volt előkészítve. Anyja valóban ott ült De Burgh gróf társaságában, mellette pedig vélhetően Frederick foglalt helyet.

A fiú egy elegáns, sötétkék egyenruhában volt, egyik vállára egy fekete köpeny volt feltűzve, arcát egy nagyobbfajta, ruhájához illő kék maszk fedte el. Amint a lány közelebb ért felállt, és egyik karját a mellkasa elé téve meghajolt. Eliose viszonozta a köszöntést.

- Ezen a fényes estén ön a legragyogóbb csillag, Miss de Vaux – mondta. Hangja tele volt hízelgéssel, csipetnyi gúnnyal, és egyfajta monotóniával, mintha betanították volna neki a szöveget.

- Köszönöm – pukedlizett neki Eliose is, majd belenézett az ifjú sötétbarna szemébe. A gyertyáktól megvilágított teremben feketének hatottak, különös fények táncoltak benne.

- Megtisztelne azzal, hogy táncol velem? – kérdezte Frederick. Eliose egy gyors pillantást vetett anyja vészjósló tekintetére, és mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezet.

Frederick a táncparkettre vezette a lányt, és megvárták, míg a zenekar rákezd a következő dalra. Amint felhangozott a zene, ők is nekiláttak az ismerős lépéseknek. Frederick egész idő alatt le sem vette a szemét a lányról, és Eliose is állta a tekintetét.

- Hallom, ön igen… lázadó személyiség, Miss de Vaux. Az édesanyja azt mondta, aggódik a neveltetése miatt – kezdte a vikomt. Eliose elpirult, de nem tudta elfordítani a tekintetét. Fordultak egyet. – De én biztosítottam róla, hogy nem zavar a makacssága és az önállósága.

- Én azt hittem, a férfiak alárendeltnek tartják a nőket. Egy nő nem érvényesülhet a férfiak világában – válaszolta Eliose.

- Én nem mindig értettem egyet ezzel az állítással – húzódott kacér mosolyra a vikomt szája, és leheletnyivel közelebb araszolt a lányhoz. – Szerintem egy nőnek igenis legyenek meg a saját gondolatai, mik révén saját létezését erősítheti meg a férje szemében. Bátornak kell lennie, olyan erényekkel rendelkeznie, mint kegyednek.

- Valóban, Lord Norford? – vonta fel a szemöldökét Eliose. Egyre inkább érdekelte ez az eszmecsere.

- Ez az én álláspontom, Miss de Vaux – hajolt meg enyhén a vikomt. Arca felderült, és megint mosolyra görbült a szája sarka. Eliose azon kapta magát, hogy az apró ráncokat figyeli az arcán, amik olyan kisfiússá tették a vikomtot, mikor nevetett. – És maga mit gondol?

- Hogy miről? – kérdezte Eliose zavarodottan, mert rájött, hogy egy ideje már nem is hallja, amit a férfi mond. Frederick megforgatta, és ránevetett.

- A háborúról, kisasszony – ismételte meg. – Látom nagyon elkalandozott a kegyed figyelme. Tán van valami az arcomon? – úgy tűnt a férfi arcáról nem egyhamar fog leolvadni az a pimasz mosoly. Eliose összeszorította az állkapcsát, és igyekezett önfegyelmet tanúsítani. Valami bosszantotta ebben a hangnemben. Talán a vikomt gúnyolódik rajta? Talán egész idő alatt csak gúnyt űzött belőle, és nevetett rajta?

- Elnézést, csak nem érzem túl jól magam – legyezte meg az arcát. Ez részben igaz volt, hiszen alig kapott levegőt a fűzőtől, és az oxigén hiányában már szédülni is kezdett. – Azt hiszem, egy pohár ital jól esne – mondta színlelt gyengeséggel, mire a vikomt meghajolt, és távozott, hogy hozzon neki valamit.

De Eliose nem várta meg, míg visszatér. Helyette utat tört magának a tömegen át az egyik nyitott ajtó felé, és kilépett az udvarra. A kertnek ezen részét az est alkalmából gyertyák ezrei világították meg a kis ösvény mentén. Eliose az egyik padot választotta ki magának a lugas mögött. Leült, és visszatekintett a házra. A kiszűrődő fények és a zene arra utalt, hogy mindenki jól érzi magát. Időnként elhaladt mellette egy-két sétáló pár, de nem vették észre. Eliose mindenkit jól látott, de őt nem pillanthatták meg a lugas takarásában, az árnyékban üldögélve.

A háznak ezen felét szinte teljesen elborította a repkény. Az egykor oly szép, aranysárga vakolat ugyan mára megkopott, és a kődíszítés is alig látszott ki a zöld növény alól, de cseppet sem csökkentett az értékén. A lugas gyönyörű, vérvörös rózsákkal volt körbefuttatva, melyek közé itt-ott befurakodott egy-egy akác. A fehér szirmú virágok éles kontrasztot alkottak a sötéttel, és a vörössel. Akár a hold, úgy világított az árnyas levelek között. Májusban, kora nyáron csodálatos illat lengte be ezt a helyet. Eliose szívesen olvasgatott itt, ha ideje engedte. Nem véletlenül menekült ide. Ez a lugas volt a második kedvenc búvóhelye a labirintus után.

A labirintus újból eszébe jutatta a rejtélyes idegent, teste beleborzongott az emlékbe—vagy talán a hűvös időbe—, mély levegőt vett, és a kristálytiszta égre emelte a tekintetét. Mintha a csillagok megoldást nyújthatnának zavarodott gondolataira, de ők is csak tanácstalanul megvonták a vállukat.

Adric három barátjával együtt lépett be a De Vaux házba. Az előcsarnok magas volt, hatalmas oszlopok nyújtózkodtak a tető felé, körbe a falakat festmények díszítették. Volt köztük néhány vallási szimbólum, tájkép, de a legtöbbjük családi portrékat örökített meg. Adric megállt az egyik Eliose-t ábrázoló festmény előtt, és minden részletét igyekezett az eszébe vésni. Még a kis gödröcskét is a szája sarkában, ahogy mosolygott.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a mellé lépő Quentin.

- Soha semmiben nem lehetünk biztosak – felelte Adric, és tovább szemlélte a festményt.

- Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de úgy vélem ennél nagyobb őrültséget még sosem tettünk – lépett oda Sighard is. – Nem tartom én ezt olyan jó tervnek. Hogy tudnánk kivitelezni ennyi ember között? Más dolog ékszereket és erszényeket elemelni, és más dolog hölgyeket elrabolni.

- Nem érdekel a bölcs eszmefuttatásod, Sighard – morogta Adric. – Már meghoztam a döntést, ha nem tetszik, vagy nem értesz egyet vele, távozz!

- Tudod, hogy maradok! Szükséged van rám, ha kordában akarod tartani Quentin barátunk… étvágyát.

- Menjünk! – szakította félbe Adric, meg sem hallva a választ. Quentin és Sighard követték őt a fényűző bálterembe. Miután átjutottak az őrökön, feltette az éjfekete maszkot, megigazította a köpenyét, és a tömeget fürkészte Eliose után.

Hamar rátalált a lányra. Egy elegáns, de cseppet sem kényelmesnek tűnő, smaragdzöld ruha volt rajta ismét. Más, mint amit a piacon viselt, hiszen ebbe vörös, arany, és méregzöld árnyalatok is vegyültek. Barna haja milliónyi apró, virág alakú tűvel volt feltűzve a feje tetejére, azonban nem tudtak minden tincset megzabolázni. Néhány göndör fürt leomlott a vállára, és a nyakára, csiklandozva őt minden egyes lépésnél.

Eliose a tekintetét mereven a vele táncoló férfira szegezte. Csak egy pillantást kellett rá vetnie, tudta, hogy a vőlegénnyel van dolga. Elfogadta az italt, amit az egyik szolgáló nyújtott felé, és egy hajtásra kiürítette a tartalmát. Az üres poharat letette az első útba eső asztalra, majd folytatta útját Eliose felé. A lány feszélyezettnek tűnt, mintha nem szórakoztatná túlnyomóan a partnere. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy faragatlan és udvariatlan módon lekéri a lányt, de akármennyire és örömmel töltötte el a gondolat, mégis félre kellett húzódnia.

Aztán látta, hogy Quentin teljesen megfeledkezve a feladatáról, egy szőke lánynak kezd udvarolni, de a lány kitartóan elutasította a közeledését. Adric felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a hölgy minden alkalommal kitér előle, bizonyára bosszús szavakat mormol neki, és újból faképnél hagyja. A Quentin arcára kiülő döbbenet és grimasz majdnem nevetésre késztette, de hamar emlékeztette magát, hogy mi miatt van itt. El fogja rabolni az ifjú menyasszonyt, amint alkalma nyílik rá.

Mikor visszafordította a tekintetét a párra, már nem voltak ott. A vikomt az egyik asztal felé tartott, minden bizonnyal italért ment a lánynak. Nem is sejtette, hogy Eliose nem vár rá türelmesen a parkett közepén. Helyette az udvar felé indult, el a tömegből. Adric elvigyorodott, nem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz. A lány saját maga nyújt neki segítséget, és könnyíti meg a dolgát.

Óvatosan, bizonyos távolságról követte őt a kivilágított udvarra. Eliose nem a fénnyel teli padokhoz, vagy a szökőkúthoz húzódott, hanem az árnyas lugas felé indult. Adric nesztelenül követte őt. Ekkor a szeme sarkából mozgást látott, ezért gyorsan behúzódott az egyik tiszafa mögé. Az apró villanás hatására egy emlék tört fel benne.

Egy sötét szobában volt. Csupán egyetlen gyertya égett a sarokban, de az sem szolgáltatott elég fényt, hogy ki tudjon venni valami körvonalat maga mellett. Fázott, rongyos ruhái nem igen védték meg a hidegtől, ami a kőfal résein át szökött be a szobába.

Nem sokkal később lépések zaja szűrődött be odakintről, riadtan bújt az ágy mögé, de tudta, hogy hiába. Aki közeledett, nem fog elpillantani fölötte. Mindig megtalálta. Percekkel később egy csizmás lábat pillantott meg az ágy mellett, és egy hosszúra nyúlt árnyékot. Félt felnézni, rettegett attól, amit látni fog.

- Már megint bujkálsz, te mihaszna?- ordította a részeg férfi. Lenyúlt, megragadta Adric-et a rongyainál fogva, és talpra állította. A fiú alig volt több négy évesnél, ezért a térdéig ért csak fel. A férfi megrángatta gyenge testét, aztán hatalmasat ütött az arcára. – Már megint merre csavarogtál? Azt mondtam, maradj a kastélyban, és meg ne halljam, hogy még egyszer kint jársz! Már csak az hiányzik, hogy összekapcsoljanak velem, te semmirekellő fattyú! – kiabálta a féri, minden egyes szavát egy újabb ütéssel nyomatékosítva.

Adric próbálta behúzni a nyakát, hogy legalább valamennyire védhesse magát az ütésektől, de hiábavaló volt. Könnyes szemein keresztül mozgást pillantott meg az ajtónál, és egy vele egykorú, vézna kisfiú osont be a szobába. Szőke haja volt, és mélybarna szeme, akár csak neki, de ő nem rongyokba volt öltözve. Testét selyeming fedte, és egy fekete nadrág, lábán cipő volt. Ő soha nem kapott ilyen ruhákat.

Újabb ütés érte a fejét, ezért egy pillanatra elhomályosult a látása. A férfi tovább ordibált, a kisfiú meg csak nézte őt a sötétbe húzódva. Tekintetük összefonódott, és Adric együttérzést látott apró szemében, legalábbis ezzel hitegette magát. Oda akart kiáltani neki, de akkor lebuktatná. Bár az apja őt soha nem fogja megverni.

Adric-et egy kacarászó nő hangja térítette vissza a valóságba. Megrázta a fejét, behunyta a szemét, és igyekezett elhessegetni a régi emléket. A múltja nem kísérthette őt örökké, egy nap le fogja győzni, mielőtt teljesen legyengíti. Már nem az a vézna kisfiú volt, és az apja soha többé nem tudta volna ütésre emelni a kezét, hiszen meghalt. A testvére arca viszont újra és újra bekúszott az elméjébe, majd kényszerítette magát, hogy közelebb osonjon Eliose-hoz. Feladata volt, és nem volt ideje a sötét múlton rágódni. Neki csak a jelen számított.

Eliose tovább merengett a gondolataiban. Észre sem vette, hogy az idő kezdett egyre hűvösebbé válni, és előcsalogatta a libabőrt a karján. Aztán mikor fagyos szél söpört végig a lugason, megremegett, és elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen a bálterembe, és számot adjon édesanyjának az eltűnéséről. Faképnél hagyta a vikomtot, ezért biztosan meg fogja verni az apja. Már előre megrándult a fájdalom gondolatára, aztán tett egy lépést a kivilágított ösvény felé. Ekkor azonban beszélgetés foszlánya ütötte meg a fülét. Valakik beszélgettek a lugas túloldalán, nem is sejtve, hogy ő is tisztán hall mindent.

- Hallottam, hogy újabb foglyokat hoztak az Edinburgh-i várba – mondta izgatottan az egyik hölgy. Hangjának furcsa remegéséből rájött, hogy csak Margaret Rowntree grófnő lehet. Bizonyára a barátnőjével pletykálkodtak a szomszédos padon. – Azt rebesgetik, hogy szörnyű kínzásoknak vetik alá őket. Kevesen élik csak túl. Viszont hallottam, hogy van egy, aki kitartóan hallgat, nem számít, mit tesznek vele.

- Én mondom, annak a férfinak bizonyára kivágták a nyelvét – morogta a barátnő.

- Vagy talán olyan titkot tud, amiért megölik, ha elárulja – folytatta izgatottan Mrs. Rowntree.

- Mindenképpen megölik, grófnő. Ha nem a hazájában felségárulásért, hát itt Angliában. Annak a szerencsétlennek úgyis véget ért az élete, már akkor, mikor beállt Mária Terézia seregébe.

- Valóban, valóban – helyeselt a nő.

- Azt is hallottam, hogy a vár aljában hallani lehet a foglyok utolsó sikolyait – fecsegtek tovább. Eliose elunta az ácsorgást, és még egy lépéssel megkísérelte a távozást. Ekkor azonban a két nő témát váltott.

- És azt hallottad, kedves Ishabel, hogy a De Vaux lánynak már az esküvői időpontját is kitűzte a család? – fecsegte Margaret. Eliose megdermedt, és közelebb kellett húzódnia, hogy hallja, amit mondanak, mert a két nő valamiért lehalkította a hangját.

- Valóban? Ilyen gyorsan?

- Azt hallottam, hogy Mr. de Vaux igen nagy adósságot halmozott fel, és már a háza elvételével fenyegetik – mondta Margaret, jelentőségteljes szünetet hagyva a mondat után. Eliose akkor sem vett volna levegőt, ha tud, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. – Ugye azt lehet tudni, hogy Mária Terézia szövetkezett II. Frigyes porosz király ellen. Nagy-Britannia a poroszok mellé áll, és segítséget nyújt nekik. Azt rebesgetik, hogy a porosz uralkodó ősszel váratlan támadást akar intézni a szászok ellen.

- De ennek mi köze az idősebb De Vaux lányhoz?

- A vőlegénye, Frederick is ott lesz a seregben – tartott újabb hatásszünetet a nő. – Bizony, az ifjú vikomt is részt fog venni a harcban, ezért már Augusztusban összeadják a két fiatalt.

Augusztus? Olyan hamar? Eliose úgy érezte, el fog ájulni a hír hallatán. Tehát négy hónap múlva férjhez kell mennie? A lánynak vissza kellett ülnie a padra, nehogy a földre zuhanjon. Megmarkolta a hideg fát, és igyekezett annyi levegőt préselni a tüdejébe, amennyi csak telt tőle. Margaret és barátnői hamarosan távoztak, bizonyára visszaindultak a bálterem felé. Eliose érezte, hogy könnyek marják a szemét, de igyekezett visszafojtani a sírást. Beleegyezett az eljegyzésbe, és ebbe a frigybe, de akkor úgy gondolta, lesz ideje felkészülni arra, ami rá vár. Most azonban az volt az érzése, hogy fogalma sem volt, pontosan mire is készüljön.

Már éppen azon volt, hogy mégis hagyja kitörni a könnyeket, mikor megszólította őt egy ismerős, mély hang, melybe beleborzongott az egész teste.

- Nem túl hűvös az éjszaka idekinn egy ilyen ifjú hölgynek? Nem bánja, ha társaságommal próbálnám elűzni a magányát? – Eliose lassan a mosolygó férfira fordította a tekintetét.