4. fejezet

Itt az új fejezet, jó olvasást mindenkinek :3 Remélem tetszeni fog :D

4. fejezet

- Nem túl hűvös az éjszaka idekinn egy ilyen ifjú hölgynek? Nem bánja, ha társaságommal próbálnám elűzni a magányát? - mondta az idegen-ismerős. Eliose-t elfogta a szokásos bizsergés, mikor ránézett az álarcra. Sosem hitte volna, hogy itt fog találkozni vele.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de képtelen volt rá. A férfi testét most is fekete köpeny takarta, szája sarkában bujkáló mosolyt vélt felfedezni. A maszk ametiszt színben verte vissza az udvari fáklyák halvány fényét. Mélybarna szeme feketének hatott a lugas félhomályában.

- Miért jött ide? – préselte ki nagy nehezen a mondatot. A kérdésre az előtte álló férfi felnevetett, és közelebb lépett.

- Tán nem akart látni?

- Én… - kezdte volna Eliose, de az idegen hirtelen olyan közel volt hozzá, hogy úgy érezte, semmi oxigén nem jut a tüdejébe, hiába szívja be a lugas levegőjét. Fuldoklott a közelségtől, és… égett. -  Távozzon, kérem! – mondta rekedt hangon, felpattant a padról, és a bálterem ajtaja felé indult.

- Ne menj még! – mondta a férfi, és megragadta a karját. Eliose megdermedt. Csak képzelődött, vagy tényleg hűvösebb lett az idő? Talán a fagy, ami végigkúszott a csupasz bőrén, csak az ő képzeletében létezett? A férfi kesztyűs keze cirógatni kezdte a karját, centiről centire haladva lefelé. Eliose látni vélte a leheletét maga előtt. Félelem hasított belé.

- Vissza kell mennem – zihálta, és kiszakította magát a férfi öleléséből. De ő nem adta fel. Ismét elkapta a lányt, ezúttal a derekánál, és a repkénnyel futtatott kőfalhoz szorította.

- Azt mondtam, maradj! – suttogta a férfi a fülébe. Egyik kezébe fogta Eliose arcát, testével leszorította a lányét, így az képtelen volt menekülni. Eliose érezte, ahogy elszáll az erő a tagjaiból, a mélybarna szemek fogva tartották, akkor sem tudott volna mozdulni, ha akar. – Úgy. Látod? Tudsz te jól viselkedni, ha akarsz – búgta az idegen.

- Kérem… - Eliose túl távolinak érezte a hangját. Csupán egy erőtlen nyögés volt. – Vissza kell mennem, vagy…

- Te nem tartozol ahhoz az emberhez, Eliose – mondta a férfi, de ezúttal cseppet sem kedvesen. Hangjából csöpögött az undor, a megvetés és a harag. Szorítása erősebb lett. Többé nem volt gyengéd. – Az enyém vagy, Eliose!

A lány szíve dübörögni kezdett a félelemtől. Az agya azt sikította, fusson, de képtelen volt bármit is tenni. A férfi túl erősen szorította. Nyoma sem volt annak a mézes-mázos, hízelgő férfinak, akit a labirintusban látott. Most valami… állatias vette át felette az uralmat… valami ijesztő.

- Eresszen el! – ismételte Eliose. Megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába. Minél jobban küzdött, a férfi annál inkább a falhoz préselte. Már kezdte feladni a reményt, mikor kijött valaki a bálteremből. A beszélgetők egyre közelebb értek, és a lány tudta, hogy meg fogják látni őket hamarosan. Elég közel voltak a fényhez.

- Most elengedlek. De ne aggódj, nem megyek messzire, Eliose. Jegyezd meg, amit mondtam – súgta a lány fülébe, és egy szempillantás múlva köddé vált az éjszakában. Eliose sűrűn pislogott, hogy visszanyerje az önuralmát, mikor késznek érezte magát, remegő tagokkal megindult a bálterem felé.

Soha többé nem megy a labirintusba, döntötte el. És szólni fog az apjának a rejtélyes idegenről. Ostoba volt, hogy egyáltalán hagyta idáig fajulni a dolgokat. Igen, első dolga lesz beszélni a szüleivel. Megtorpant az ajtóban. De miért érzi úgy, hogy óriási hibát követ el? Visszafordult a lugas felé, de senkit nem látott az árnyékba húzódva. Talán várhatna még egy kicsit. Talán…

Megrázta a fejét, és belépett a fényárban úszó terembe, a tömegben elvegyülve igyekezett lenyugtatni zakatoló szívét.

Adric követte Eliose-t a bálterembe. Szemei egy pillanatra sem vesztették el őt a sokaságban, egyetlen nő kérésére sem állt meg. Közelebb, gondolta magában. Közelebb akar kerülni.

Eliose a szüleihez ment. Adric egy pillanatra megtorpant, és távolról figyelte őket. Mr. és Mrs. de Vaux nem tűntek túl boldognak a lányuk eljegyzésének napján. Mintha vitatkoztak volna. Eliose elpirult, és szemlesütve tűrte a dorgálást. Adric látta, hogy megpróbálja elrejteni ökölbe szorított kezét a szoknyájában. Eliose lehunyta a szemét, és bólintott. Eddig bírta. Adric megindult a lány és családja asztala felé. A levegő érezhetően szikrázott a feszültségtől, Eliose megdermedt, ahogy meglátta közeledő alakját. Tágra nyílt, rémült tekintetét az előtte lévő, érintetlen terítékre függesztette.

- Uram, asszonyom! – hajolt meg illőn mindkét szülő felé, aztán Eliose-hoz fordult, ismét meghajolt, és előre nyújtotta az egyik kezét. – Szabad egy táncra, kisasszony?

Eliose nagyon lassan emelte rá a tekintetét. Elsápadt, ahogy találkozott a pillantásuk, alig észrevehetően bólintott, aztán remegve elfogadta a felé nyújtott kezet. Adric kivezette őt a táncparkett közepére, egyik kezét a derekára tette, másikkal megfogta Eliose kezét, és megindult vele a felcsendülő muzsika hangjára. A waltz lassú üteme egyre távolabb sodorta őket a többiektől. Adric érezte, hogy Eliose feszült, és enyhén remeg a karjában.

- Tán feszélyezem, hölgyem? Vagy fázik, és azért remeg?

- Úgy gondolom, pontosan tudja, miért érzem magam kényelmetlenül – mondta Eliose. Adric figyelmét nem kerülte el, hogy egyetlen egyszer sem nézett a szemébe. Mióta felkérte, azóta végig a mellkasára szegezte a pillantását.

- Nem tudom, mire gondol – mondta Adric, és követve az ütemet és a lépéseket, megpörgette Eliose-t. Mikor a lány visszaérkezett hozzá, egy pillanatra a mellkasára vonta, aztán újból eltávolodtak.

- Ne haragudjon meg kisasszony, de sejtelmem sincs, mivel okoznék önnek kényelmetlen pillanatokat – felelte Adric. Ezúttal Eliose ráemelte gyönyörű kék szemét, néhány másodpercig némán nézték egymást, míg a lány szemébe könnyek nem gyűltek.

- Sajnálom, de nem érzem jól magam. Szeretnék kimenni egy kicsit a levegőre, ha nem bánja.

- Amit szeretne, kisasszony – hajolt meg Adric, és a karját nyújtotta felé, de Eliose nem fogadta el. – Legalább azt engedje meg, hogy kikísérjem magát. Veszélyes lehet az éjszaka egy ilyen gyönyörű, fiatal hölgynek.

- Maga biztosan tudja – mondta Eliose halkan, szája egy pillanatra megrándult, aztán sarkon fordult és faképnél hagyta a döbbent-értetlen Adric-et.

- Na, mi történt a kislánnyal? – lépett oda hozzá Quentin, mindkét karjába egy-egy hölgy csimpaszkodott.

- Azt mondta, kimegy levegőzni – felelte Adric, és az ajtóra pillantott, ami mögött eltűnt a lány smaragdzöld ruhája.

- Miért nem mész utána? – vetett rá jelentőségteljes pillantást Quentin, és állával a terasz felé bökött.

- Követtem őt az előbb.

- Láttam. Miért nem kaptad el?

- Megzavartak – felelte tömören Adric, le sem vette a tekintetét az ajtóról. Szinte látta, ahogy fújja a szél Eliose gyönyörű, barna haját. Utána akart menni, már majdnem tett egy lépést, mikor meglátta Lord Norford-ot, a karjában két italt egyensúlyozott, és éppen Eliose felé tartott. Adric megtorpant. – Szólj Sighard-nak. Új tervem van. Kellene mindenki, utána elmondom.

- Rendben. Azonnal megkeresem.

Quentin lerázta magáról a két lányt egyetlen határozott mozdulattal, aztán eltűnt a tömegben. Adric azonnal visszafordult az ajtó felé. Összevonta a szemöldökét, és lassan megindult a terasz irányába. Megállt az ajtóban, és onnan figyelte a jelenetet. Eliose a korlátnál állt, kezében az egyik pohárral, és Lord Norford-dal beszélgetett. A lány tagjai kiengedtek, és úgy tűnt, kényelmes társalgásba elegyedett a vikomttal. Adric ökölbe szorította a kezét.

Valami furcsa, megmagyarázhatatlanul birtokló érzés öntötte el az agyát a jelenetre. Legszívesebben azonnal közéjük rontott volna, megragadta volna a lány karját, és magával vonszolta volna az éjszakába. Mire észbekapott, már tett is feléjük egy lépést. Sikerült azonban észbe kapnia, mielőtt mindent tönkretett volna. Elbújt az egyik függöny mögött és hallgatózott.

- Hallottam, hogy távozik, Lord Norford – mondta Eliose vékony hangon.

- Igen, sajnos kötelességem a haza képviselése a háborúban. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar magára kell hagynom, kisasszony.

- Értem, Lord Norford. Ez a kötelessége – mondta szemlesütve Eliose. A vikomt gyengéd pillantást vetett a lányra, közelebb lépett hozzá, és kezével a lány álla alá nyúlva, gyengéden maga felé fordította az arcát.

- Őszintén remélem, hogy mihamarabb visszatérhetek önhöz, kisasszony. Nem szándékozom ilyen hamar özveggyé tenni – mosolygott rá halványan a lányra. Eliose viszonozta a mosolyt.

- Kérem, vigyázzon magára – mosolygott a vikomtra. Adric volt az egyetlen, aki látta megrándulni a testét és a szája sarkát. Csak ő fedezte fel a kétségbeesett kiáltást mélyen a szívében. Eliose félt a házasságtól.

- Úgy lesz, ígérem – Lord Norford homlokát Eliose-éhoz támasztotta, behunyta a szemét, és egy percre magához ölelte a lányt. – De előbb tudni szeretnék valamit.

- Mégpedig? – nézett rá a lány. A hangja csupán sóhajtásnak tűnt, Adric alig hallotta, mit mond.

- Miért jön hozzám?

Eliose egy percig a vikomt arcát fürkészte, mielőtt válaszolt volna. Lehajtott fejét a férfi mellkasára támasztotta, és egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait. A vikomt most a távolba nézett, arcán szomorú mosoly jelent meg.

- Csak a szülei miatt, igaz? – kérdezte.

- Sajnálom, Lord Norford. De nem ismerem eléggé ahhoz, hogy örüljek az eljegyzésünknek. Én…

- Semmi baj, Miss de Vaux – mondta a férfi, megszorította Eliose kezét, és megsimogatta az arcát. – Én hiszem, hogy boldoggá tehetem. Talán egy nap megkedvel.

- Maga miért vesz el, Lord Norford? Magát mi indíttatta az eljegyzésre? – billentette kissé oldalra a fejét Eliose. A vikomt felnevetett.

- Megigézett, Miss de Vaux – felelte, mire Eliose elpirult. Adric úgy érezte, nem sokáig bírja már visszatartani a dühét, ezért elfordult, és magára hagyta a párt a teraszon. Minél messzebb volt tőlük, minél kevesebb szót hallott, annál nagyobb biztonságban voltak tőle.

Megkereste Sighard-ot, és Quentin-t, aztán elhagyták a báltermet. Azonban az helyett, hogy az udvar felé vették volna az irányt, felosontak az emeletre, megkeresték a megfelelő rejtekhelyet elég közel Eliose szobájához, és vártak.

Eliose szíve a torkában dobogott, mikor a vikomt lehajolt, és megcsókolta égő orcáját. Lord Norford végtelenül kedves volt vele, bár tudta jól, hogy nem szívesen megy hozzá. Ebben a pillanatban Eliose talán el tudta volna képzelni kettejük közös jövőjét, még ha csak egy rövid időre is, de látta maga előtt a házukat, és a gyerekeiket.

A családjukat.

Mikor a vikomt újra ráemelte barna szemeit, azonban üresség fogta el. Hiányolt valamit a tekintetéből. Valami csillogást, egy aprócska szikrát, ami lángra lobbantja a lelkét, és minden egyes porcikáját. Valamit, amit… csak egy álarcos, különös férfi adhatott meg neki. Valaki, aki ma megrémítette. Érezte magán az erős karokat, a hideg kőfal érintését a háta mögött. Valaki a nevén szólította.

- Miss de Vaux! Miss de Vaux, jól van? – rázta meg Lord Norford gyengéden. Eliose magára kényszerített egy mosolyt.

- Hát persze.

- Megijesztett. Azt hittem, rosszul van. Hirtelen olyan szótlan lett, elsápadt, és remegett. Talán jobb lenne, ha bemennénk. Hűvös az éjszaka.

- Igen. Menjünk – bólintott Eliose, és követte a vikomtot a bálterembe.

Újabb egy óra telt el minden különösebb esemény nélkül, az est felét már maguk mögött hagyták. Eliose az egyik kanapén üldögélt, és a legyezőjével igyekezett tűrhetőbbé tenni a meleget. Mióta visszajött, megállás nélkül táncolt. Az urak sorban álltak, hogy legalább egy keringőre elrabolhassák, bár úgy illett, hogy a fontosabb táncokat a vőlegényének tartogassa. Lord Norford mindig kedves volt vele. Lelkesedése annak ellenére sem látszott csappanni, hogy tudta, Eliose csupán a pénzért megy hozzá.

Ő viszont megvetette magát érte. Nem voltak ritkák az érdekházasságok, az ő családjában csupán az anyja volt kivétel. Hányszor eltervezte már, hogy ő is a nyomdokaiba lép. Hogy szerelemből megy férjhez, és ha kell, szembeszáll a családjával. Most azonban… Kétségbe volt esve, úgy érezte minden porba hullik. Tekintetével megtalálta a tömegben a húgát. Úgy tűnt, ő sem élvezi az estélyt. Találkozott a pillantásuk, mélykék a világoskékkel, majd Christabel felemelte királykék ruháját, és Eliose felé indult.

- Mi a baj, nővérem? – huppant le mellé. Megigazította a szoknyáját, szétnyitotta a legyezőjét, és ő is a tömeget kezdte fürkészni. Arca kipirult a sok tánctól. – Talán nem kedvedre való a bál?

- Ó, Christabel – sóhajtott fel Eliose. – Nem is tudom, hogy mondjam.

- Talán kezdd az elején.

- Én… félek ettől a házasságtól, húgocskám. Lord Norford… jóképű, kedves, szeretnivaló fiatalember. Meleg szívvel viseltetik mindenki iránt, mégis… Valahogy nem érzem a pezsgést, ami után annyira áhítozom.

- Talán nem akarsz hozzámenni?

- Ez nem ilyen egyszerű, Christabel.

- Van valaki, aki elrabolta a szíved, Eliose? – csillant egy pajkos fény a lány szemében. Eliose szája mosolyra rándult.

- Nem mondhatnám. Csak…

- Csak? – Eliose válaszra nyitotta a száját, azonban Abigail belé fojtotta a szót. A lány meglehetősen dühösen huppant le melléjük az utolsó szabad helyre Eliose másik oldalán. Tekintetével a tömeget pásztázta, mialatt legyezőjével szinte orkánt keltett a helyiségben.

- Abigail, mi a baj? – kapta el a kezét Eliose. Furcsállta barátnője viselkedését.

- Az a faragatlan fiatalember. Ő az én gondom – mondta, és folytatta a szél gerjesztését.

- Kiről beszélsz? – kuncogta Christabel.

- Nem tudom a nevét. Egy magas, szőke férfiről beszélek, akin egy ébenfekete maszk volt. Azt képzeli, hogy néhány behízelgő szótól a lábai elé vetem magam. Még mit nem! Aztán meg faképnél hagy. Hogy merészel engem faképnél hagyni?

- Értem már – kuncogott Eliose is. – Az első férfi, akit nem kaphatsz meg olyan könnyen.

- Nem is akartam, igazán megkapni. Arrogáns! – csattant fel Abigail, és megrázta göndör, szőke fürtjeit.

- Talán talált magának más partit, és most éppen az egyik félhomályos ösvényen andalognak a kertben – súgta oda neki Eliose, és oldalba bökte.

- Csak azt a nőt sajnálom, akit sikerül behálóznia – mondta dühösen Abigail, de a szemei azonnal a nyitott ajtóra szegeződtek. Ádáz fény gyúlt a szemében.

- Menj utána, és nézd meg, igazam volt-e. – Eliose az ajkába harapott, nehogy hangosan is elnevesse magát.

- Még mit nem! – gúnyolódott Abigail, keze abbahagyta a legyezést, így a levegő kellemetlenül fülledté vált. – Hozok valami frissítőt – mondta hirtelen, felpattant a helyéről, és belevetette magát a tömegbe.

- Én láttam azt a férfit, akiről beszélt – karolt bele a nővérébe Christabel.

- Merre ment?

- Azt hiszem, korán távoztak a barátjával – vont vállat a lány. – Láttam őket kimenni a főbejáraton.

- Köszönés nélkül?

- Azt hallottam – hajolt közelebb Christabel, körbenézett nem figyeli-e őket valaki, és még halkabban folytatta. – Nem is voltak a meghívottak listáján. Van itt három ember, akiknek nem volt hivatalos meghívójuk.

- Valóban? – Eliose szíve kihagyott egy ütemet.

- Igen. De az őrök már gondoskodtak róluk – vont vállat Christabel. – Azt mondták, nem akarják, hogy elrontsa az est fénypontját egy ilyen kellemetlen közbeavatkozás, ezért nem penderítették ki őket már korábban.

- Milyen fénypontot? – nézett rá Eliose.

Christabel-nek azonban esélye sem volt válaszolni. A zene elhallgatott, a tömeg elhagyta a táncparkettet, és utat nyitott a grófnak és Eliose szüleinek. Christabel felállt, lesütötte a szemét, és odaállt az anyja mellé. Eliose is felkelt a kanapéról, és zakatoló szívvel nézett az emberekre.

Nagy levegőt vett, felemelte a szoknyáját, és kilépett a parkett közepére. Lord Norford ott állt vele szemben, de a terem másik végében. Pillantásuk találkozott, majd a vikomt megindult Eliose felé. A lány lába remegett, az agya azt kiabálta, fusson, de kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon. Nem hagyhatja cserben a szüleit. Nem hozhat szégyent rájuk. Nagyot nyelt, és várt, míg Lord Norford meg nem állt előtte. Csizmás lábát összeütötte, mint a katonák, aztán meghajolt. Egyik karját a mellkasa elé tette, a másikat pedig a háta mögé.

Lord Norford felnézett Eliose-ra, tekintetük egybefonódott, és Eliose újra hallotta a vikomt mondatát a fejében. Én hiszem, hogy boldoggá tehetem. Talán egy nap megkedvel.

- Miss de Vaux – kezdte Lord Norford. Eliose szíve hangosan dübörgött a fülében. Látta, hogy a vikomt szája mozog, de nem hallott semmit. A zúgás erősödött a fejében, érezte, hogy szédül. Aztán ráeszmélt, hogy mindenki hallgat, és feszülten nézik őt.

- Igen? – nyögte ki. Lord Norford elmosolyodott, a karját nyújtotta felé, ő pedig elfogadta. Most jön az utolsó tánc, amivel hivatalosan is befejezik az estélyt. Lord Norford megfogta a kezét, és biztosan vezette őt a zene ütemére. Tökéletes táncpartner volt, ez nem volt kétséges. Valamiért Eliose mégsem érezte felhőtlenül könnyednek magát a karjában.

Mikor a tánc véget ért, a vikomt kivezette Eliose-t a teraszra. A lány élvezte az arcát simogató hűs szellőt, majd a csillagokra emelte a tekintetét. Már kezdett volna megfeledkezni a környezetéről, mikor egy meleg kéz érintette meg a vállát. Kissé összerezzent, majd felnézett a vikomt barna szemébe. Lord Norford egy percig kutatott a zsebében.

- Szeretném, ha ezt viselné – mondta, és előhúzott egy aranygyűrűt a zsebéből. – A nagymamámé volt, és megígértem, hogy annak a hölgynek fogom adni, akivel majd megosztom az életem.

Eliose lenyelte a gombócot a torkában, hagyta, hogy a vikomt felhúzza az ujjára a gyűrűt, aztán rosszullétre hivatkozva magára hagyta a teraszon. Clarissa kísérte őt fel a lépcsőkön, végig átkarolva, nehogy elessen.

- Apa minden bizonnyal dühös lesz rám – nyögte ki.

- Mr. de Vaux meg fogja érteni, bogárkám – simogatta meg az arcát az idős hölgy. – Falfehér az arcod, nagyon sápadt vagy. Mi történt?

- Nem tudom. Csak… hirtelen…

- Még mindig félsz ettől a házasságtól, igaz?

- Igen, Clariss néni – felelte Eliose, és megragadta a hűvös korlátot. Megálltak, leült a lépcsőfokra, és a térdére hajtotta a fejét. – Tudom, hogy azt mondtad, a szerelem nem házasság. De anya és apa…

- Néha megtörténik, kincsem, de ezt nem lehet előre tudni – simogatta meg a fejét a nevelőnő. – Ki tudja, talán szerelem gyúl benned a vikomt iránt is. Egy nap…

- De mikor, dadus? És ha óriási hibát követek el? – nézett rá Eliose könnyes szemmel.

- Nem beszélhetsz így, drágám. A családod az első, hiszen ezt te is tudod.

- Tudom. Mégis…

- El kell fogadnunk a sorsunkat – karolta át Clarissa. Eliose szomorúan elmosolyodott. Megint egy Clarissa Ironfist bölcseleteiből az életre vonatkozóan.

- Le akarok feküdni, dadus. Nem érzem jól magam – felelte Eliose, szándékosan témát váltva.

- Gyere, felkísérlek a szobádba, kincsem.

Eliose engedte, hogy a dada felvezesse a lépcsőkön. Erőtlennek, kimerültnek és végtelenül szomorúnak érezte magát. Clarissa meggyújtott néhány gyertyát, a szolgálók meleg vizet készítettek elő neki, majd mindenki magára hagyta. Eliose érezte, hogy a víz és a fürdősó lassanként kilazítja az izmait. Egy rózsaszirommal játszott éppen, mikor lépéseket hallott az őt takaró paraván mögül.

- Ki az? – kérdezte. Semmi válasz. – Ki van ott? – próbálkozott ismét, egy árnyalatnyival magasabb hangon. Szíve egyre hangosabb zakatolásba kezdett. – Akárki is az, apám nem fogja jó néven venni, ha leskelődik!

Ezúttal sem érkezett felelet. Eliose óvatosan kilesett a paraván mögül, de nem látott valami jól. Pár másodpercig dermedten ült a kádban, a vizet is hidegnek érezte maga körül. Aztán elszánta magát a cselekvésre. Felállt, megtörölközött, majd magára vette a hálóruháját, és kilépett a paraván mögül.

A szoba félhomályba burkolózott. Nem látott senkit, így lassan kezdett megnyugodni. Talán tényleg túl kimerült, és a fáradtságtól már képzelődik is. Megdörgölte a halántékát, de a fájdalom nem akart enyhülni. Alvás. Igen, az biztosan jót fog tenni neki. Túl sok minden történt vele a mai nap.

Az ágyához sétált, ledőlt a párnákra, de még nem takarózott be. A lefüggönyözött ablak kis résén át beszűrődött némi holdfény, amely most éppen az ujján lévő karikagyűrűn csillogott. Megsimogatta a hideg fémet, és némán fohászkodott egy másfajta jövőért. Ekkor újra meghallotta a motoszkálást.

- Ki van ott? – kérdezte remegő hangon. Felült, és a homályt kezdte kémlelni. Ezúttal megmozdult egy árny a sarokban. Ahogy kilépett a gyertyák által megvilágított kis körbe, azonnal tudta, ki áll előtte. Elöntötte a rémület. – Nem szabadna itt lennie – suttogta.

- El akar küldeni? – kérdezte a férfi. Hangja simogatta a lányt, akár a legédesebb csokoládé, amit valaha kóstolt.

- Igen – vágta rá azonnal, lerázva magáról a kellemes bizsergést.

- Szomorú vagyok, hölgyem – mosolyodott el a férfi. Odalépett az ágyhoz, mélybarna szemei itták a lány látványát. Mikor újra megszólalt, már a nevén szólította őt. – Gyönyörű vagy, Eliose.

- Távozzon, vagy hívom az őröket – fenyegetőzött a lány.

- Ennyire félsz tőlem? – lépett még közelebb a férfi. Eliose el akart húzódni, de a teste nem engedelmeskedett. Dermedten figyelte, ahogy az idegen fölé hajol, és végigsimít az arcán. Olyan közel volt hozzá, hogy Eliose érezte a leheletét az arcán. – Nem akarlak bántani.

- Nem hiszek magának – mondta remegő hangon a lány. Elhúzódott, és megragadta az egyik gyertyatartót, készen arra, hogy fegyvernek használja.

- Nem akarok neked rosszat, Eliose – ismételte meg a férfi. – Segíteni akarok neked. Tudod te is, hogy bolondság a vikomthoz láncolnod magad. Nem tehet boldoggá, Eliose. De én igen.

- Elég! – kiáltotta a lány, és a fülére tapasztotta a kezét. – Távozzon! Most!

- Hát jó. Ma estére visszavonulok. Ezt azonban… - lépett a lányhoz, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt – magammal vinném, ha nem bánod.

Mire Eliose kinyitotta a szemét, már egyedül volt. Remegő tagokkal állt az ágy mellett. Félt elaludni ezek után. A különös idegen, aki eddig vonzotta, most leginkább félelmet keltett benne. Mégis… képtelen volt nem gondolni rá. A feje zúgott, a szoba forgott körülötte, és úgy érezte, zuhanni kezd a semmibe. A lába megroggyant, a talaj eltűnt alóla, és nem várt rá más, csupán a feneketlen üresség. Mielőtt azonban keményen a padlóra zuhant volna, valaki elkapta. Két ismerős, gyengéd kéz szorította magához, és felemelte őt a magasba. Az izmos mellkashoz húzódott, és sóhajtva szívta magába a májusi orgona illatát. Beszélgetés halk, távoli hangja ütötte meg a fülét.

Aztán elvesztette az eszméletét.