10. fejezet

Asszem semmit nem kell mondanom. Jó olvasást! :3 (Aztán sok komit kérek) :D

10. fejezet

Eliose három teljes napra bezárkózott a kis szobába, és segített Sighard-nak Rebecca gondozásában. A lánynak nem mesélték el, mi történt, mert nem akarták még felizgatni, nehogy tovább tartson a felépülés, mint szükséges. Eliose látta, hogy Sighard-nak így is napról napra egyre mogorvább a kedve. Minél többet feküdt Rebecca gyengén, lázasan az ágyban, ő annál zordabb lett. Csak Eliose-ra volt hajlandó némileg gyengéd pillantásokat vetni. Hiszen az után, amit Adric tett vele…

Szánalom.

Pont erre nem volt a lánynak szüksége. Gyűlölte, amiért mindenki szánalommal viseltetik iránta. Nem volt szüksége együttérzésre. Ez a dolog csak megerősítette abban a hitben, hogy mindegyik jelenlévő férfi egytől-egyig barbár. Talán csak Sighard volt kivétel ez alól.

De elvesztette a bizalmát.

Képtelen volt úgy a szemükbe nézni, hogy ne azt az éjszakát lássa maga előtt. Talán még élvezte is volna az itt eltöltött időt, talán együtt kártyázott volna a banditákkal, vagy jót mulatott volna rajtuk, mikor komisz tréfákat követtek el egymás ellen.

De nem most.

Eliose megszakította a gondolatmenetét, és újra a kezében tartott könyvre összpontosított. Újra elolvasta ugyanazt a sort, amit már vagy tíz perce nézett. „A lány egyszerű vonása azonnal megnyerte a szívét, ráébredt, milyen magányos feleség nélkül, és már régóta keresett egy olyan lányt, aki ilyen jól kezeli a rokkát.”

Eliose nem bírta tovább. De rákényszerítette magát, hogy tovább olvassa Habetrot meséjét, ugyan tudta jól, mi lesz a vége. A herceg elveszi a lányt, felviszi a palotába, és próba elé állítja. Szegény lány a rengeteg fonnivaló láttán megijed, és ismét Habetrot segítségéhez fordul. Elviszik a herceget a kőhöz, ami alatt Habetrot és társai fonnak, és mikor a férfi meglátja a rengeteg eltorzult nőt megijed, és megtiltja, hogy a felesége rokkához üljön. Minden jó, ha a vége jó.

Persze nem mindenki számára ér véget szépen a története.

Eliose becsapta a könyvet, mikor rájött, hogy az nem tudja lekötni. Napok óta csak Adric-en járt az esze. Fájt neki, amit vele tett, és nem csak a lelkében. Fizikai fájdalmat okozott neki ülni és sétálni. Az elmúlt napokban ez ugyan enyhült, de sosem fogja elfelejteni, mit tett a férfi. Ami azonban a legrosszabb fájdalom volt mind közül…

A szíve sajgott. Mintha szíven döfték volna. Bízott Adric-ben. Sőt…

Eliose megrázta a fejét. Nem, most nem gondolhat arra, mennyire vonzódott hozzá. Adric elárulta, és nincs mentsége arra, amit tett. Soha nem bocsájthatja meg neki. Ráadásul félt, hogy mi fog történni, ha hazamegy. Már nem érintetlen… Ha az apja és De Burgh gróf ezt megtudja… Talán felbontják a jegyességet, és a családja otthontalan lesz. Az utcán fognak kéregetni, mint megannyi koldus, akiket a piactéren látott. Koszosan, rongyos ruhákban, és nem lesz mit enniük…

Eliose megint megrázta a fejét, de végül egy halk, óvatos kopogás térítette vissza a valóságba. Már éppen felkelt volna, hogy az ajtóhoz induljon, mikor Sighard megelőzte.

- Majd én – mondta, és két hosszú lépéssel az ajtónál volt. Eliose visszasüppedt a sarokba, és ránézett a kezében tartott könyv borítójára.

Másodpercekkel később azonnal felkapta a fejét, és az ajtóra nézve fülelt. Látni ugyan nem látta ki áll az ajtóban, de a fojtott hangokból ítélve, Adric volt az. Sighard morogva vitatkozott vele, mint mindig. Az elmúlt három napban többször is beszélni akart a lánnyal, de ő ügyet sem vetett rá. Összébb húzta magát a sarokban és azt vette észre, hogy remeg. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy meghallotta Adric hangját. A férfi összetörte, de ami a legfájóbb volt, nem lelkileg, hanem a szívét zúzta darabokra.

- Nem akar látni – morogta Sighard, és ezt már Eliose is hallotta, ugyan a válasz túl halk volt, hogy hozzá is eljusson. – Nem érdekel, mit mondasz. Ahogy a mentséged sem. Hagyd békén őt, Adric. Mindannyiunkra szégyent hoztál!

A válasz csak egy hangos sziszegés volt. Sighard megragadta Adric-et, ahogy megindult befelé az ajtón.

- Épp elég ideje gubbaszt már a szobában! A pokolba is, beszélnem kell vele! – kiabálta Adric.

- A húgodnak pihenésre van szüksége, ahogy Eliose-nak is. Fogalmad sincs, mit tettél vele. És átkozottul remélem, hogy alaposan elbántak veled a zsoldosok. Ahogy az arcod elnézem egyáltalán nem voltak kíméletesek.

Eliose felpattant, és az ajtó felé indult. Megállt Sighard széles válla mögött, és lábujjhegyre ágaskodva átnézett felette. Pillantása találkozott Adric-ével, és a szája elé kapta a kezét. Sighard teste megrezzent, ahogy tudomásul vette, hogy ott áll mögötte, de nem fordult meg, és félre sem állt. Továbbra is kinn tartotta Adric-et, és úgy nézett rá, mint aki képes lenne gyilkolni, ha még egyszer megpróbál bejutni. Legalábbis Eliose ezt gondolta, hisz most nem látta az arcát. De a megfeszülő izmokból és hangjának durva éléből erre a következtetésre jutott.

Eliose megpróbálta annyira felmérni a férfi állapotát, amennyire csak ki tudott látni Sighard mögül, a férfi ugyanis takarta őt a testével.

Adric arca több helyen is fel volt dagadva, a jobb szemét alig tudta kinyitni, és gyönyörű, napbarnított bőrét számtalan zúzódás tarkította. A még ép, bal szeme is csupa véraláfutás volt, orra kicsit elferdült, mintha eltört volna egy ököl nyomán. Összefoglalva: A férfi rémesen festett. Nem kis fájdalommal járhatott. Eliose eltűnődött, vajon kik bántak így el vele, de nem tudta rávenni magát, hogy hangosan is feltegye a kérdést. Nagyot nyelt, és remegve leeresztette a kezét.

- Menj el, Adric! – ismételte meg Sighard, és taszított egyet a férfin. Adric ezúttal hagyta magát, egészen addig nézett Eliose szemébe, míg Sighard rá nem csapta az ajtót. A férfi semmilyen megjegyzést nem tett, csak visszasétált az ágy mellé, leült Rebecca mellé, és megsimogatta verejtékező arcát. – Sajnálom – szólalt meg végül. Eliose értetlenkedve felé fordult.

- Mit? Te nem tettél semmit. – Eliose száraznak érezte a torkát. Nagyot nyelt, de mintha gombóc lett volna a torkában. Gondolatok örvénylettek a fejében, és többször is azon kapta magát, hogy az ajtó felé indul. Végül visszasétált a sarokba, leült, és átkulcsolta a térdét a kezével. Állát a térdén pihentetve nézte sóvárogva Sighard és Rebecca párosát.

Az elmúlt három napban megfigyelhette, hogy mennyire oda vannak egymásért. Valahányszor Rebecca ránézett, felélénkült a tekintete, és mosolyogni próbált bár szörnyű fájdalmai voltak még mindig. Sighard többször is újrakötözte a sebét, csöpögtetett rá az orvosságból, amit a doktor itt hagyott, és mindannyiszor összerezzent, mikor Rebecca felkiáltott a fájdalomtól. Vele együtt szenvedett végig minden pillanatot. Egy percre sem mozdult az ágyától. Pillantása olyan gyengéd volt, Eliose irigyelte őket. Ő is ilyen kapcsolatra vágyott. Szerelemre egy olyan férfival, mint Sighard. Aki gondoskodik róla. Aki gyengéd hozzá.

Nagyot nyelt, és újra az ajtóra nézett. Furcsa késztetés fogta el, ahogy maga előtt látta Adric arcát. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a gazemberrel hogy elbántak. Akkor sem, ha megérdemelte. Neveltetése és valami okból kifolyólag a női ösztöne is arra sarkallta, hogy menjen ki, és lássa el a sebeit. Hogy enyhítsen a szenvedésén. Akkor is, ha ez neki fájna a legjobban.

- Hogy nem voltam ott, hogy megállítsam – jött Sighard tömör felelete.

- Én voltam a hibás. A házban kellett volna maradnom. Egyáltalán nem a te hibád, Sighard. Nem szeretném, ha okolnád magad. Csakis Adric hibája.

- Visszaviszlek az otthonodba.

- Mi? – kapta felé a fejét Eliose. Talán nem jól hallotta. A szíve zakatolt az izgalomtól.

- Hazaviszlek, Eliose. Nem maradhatsz itt tovább. Adric közelében. Ki tudja mire képes még.

- Tényleg megtennéd?

- Még holnap pirkadatkor.

- És mi lesz, ha apám emberei elkapnak útközben?

- Óvatos leszek, ne aggódj értem.

- Köszönöm, Sighard! – mondta a lány, és elcsuklott a hangja. Átkozott sírás. Az elmúlt napokban mást sem tett, csak sajnáltatta magát. Hát csoda, ha szánalommal veszik körbe? Összeszedte magát, letörölte a könnyeit, és hálás pillantást vetett Sighard-ra, aki mindent kockára tesz azért, hogy hazajuttassa.

Holnap ilyenkor már otthon lehet.

Adric nézte, ahogy becsapódik előtte a faajtó. Sighard megint kizárta. De legalább látta Eliose-t. A lány törékeny teste reszketett, ahogy őt nézte. Apró kezét ökölbe szorította, elfehéredtek az ujjai az erejétől. A szemében fájdalom, megbántottság és… könnyek ültek. De állta a pillantását. Egy másodpercre mintha látta volna átsuhanni az ijedtséget az arcán, mikor meglátta őt. De nem azért, amit tett. Az ijedtséget ugyanis aggodalom váltotta fel.

Adric megdörzsölte az arcát, és morogva leült az egyik székre. Fájt még minden mozdulat. A zsoldosok jól helyben hagyták. Amikor aznap az erdőben rátaláltak nem védte meg magát. Érezte jól tettének súlyát, és tudta, hogy megérdemli, amit kap. Ugyan a zsoldosok másért verték félholtra, ő mégis úgy érezte, ez a jogos büntetése. Többször is próbált visszaemlékezni arra, mi történt, mielőtt az este…

Bántotta Eliose-t és a lány ezt soha nem fogja neki elfelejteni. De még tehet érte valamit. Elengedheti. De vajon képes lenne rá?

A pokolba, még a gondolattól is megsajdult a mellkasa. Megdörzsölte a szúró pontot, és töltött magának egy kis rumot. Tegnapelőtt zsákmányolták az embereivel, és úgy állapodtak meg, nem bontják fel, míg el nem jön rá a megfelelő idő. Hát a pokolba is a megállapodással, ez egy kitűnő alkalom. Az alkohol csípte feldagadt száját, de nem törődött vele. Épp a második italt döntötte volna le a torkán, mikor kinyílt az ajtó, és Sighard lépett ki rajta. Megvető pillantást vetett az Adric kezében tartott üvegre, aztán visszafordult, és kulcsra zárta az ajtót.

- Felesleges. Nem bántanám – morogta Adric.

- Mondod most. De ha részegre iszod magad megint…

- Nem az alkohol miatt volt. Már megmondtam – erősködött a férfi, de Sighard szokás szerint elengedte a füle mellett a megjegyzést. Felkapta a kabátját az egyik székről, és az ajtó felé menet magára rángatta. – Elmész?

- Igen. És szeretném, ha addig is nem kínoznád tovább a hölgyet.

- Bezártad az ajtót. Mit tehetnék?

Sighard nem felelt. Elhagyta a házat, percekkel később Adric már hallotta is a lova nyerítését, aztán a paták távolodó hangjára koncentrált. Mogorván ránézett a kezében tartott rumos üvegre, aztán bedugózta, és visszatette az asztalra. Kiitta a maradékot a pohár aljáról, és éppen ő is távozni akart, mikor halk neszezést hallott. megdermedt a mozdulat közben, és az ajtóra szegezte a pillantását. Halkan kattant a zár, majd bátortalanul kinyílt a faajtó, és egy még bátortalanabb Eliose dugta ki a fejét.

Elpirult, ahogy meglátta Adric-et, de a férfi legnagyobb döbbenetére nem húzódott vissza. Kicsit reszketett a keze, de mikor észrevette, hogy ő is azt nézi, gyorsan a háta mögé rejtette. Szélesebbre tárta az ajtót, aztán kilépett az előszobába. Adric felé fordult, nem tudta, mit kéne mondania. Elsősorban persze bocsánatot kellett volna kérnie, de tudta, hogy a lány nem hinne neki. Eliose pironkodva lesütötte a szemét, és háta mögött összekulcsolta a kezét. Lábával a poros padlót rugdosta, a csend hosszúra nyúlt közöttük.

- Sajnálom – szólalt meg végül Adric. Mire észbe kapott volna, már képtelenség volt megállítani a szavakat. Fokozatosan megkönnyebbült, egy csepp habozás nélkül mondta végig, amit kellett. – Sajnálom, tényleg. Tudnod kell, hogy nem szándékosan tettem, amit tettem. Fogalmam sincs róla, mi történt. És tudnod kell, hogy megvetem magam azért, amit veled tettem. Nem ezt érdemelte Eliose, és… én nem így terveztem ezt az egészet.

Mikor elhallgatott megint csend borult rájuk. Adric nem tudta, közelebb léphet-e a lányhoz. Annyira át akarta ölelni. Megérinteni az arcát, és biztosítani róla, hogy többet nem fog elfordulni. De amint tett egy tétova lépést, a lány erősebben kezdett reszketni. Félt tőle. Leengedte a karját, és ökölbe szorította a teste mellett. Érthető volt Eliose viselkedése, mégis… fájt neki az elutasítás.

- Az arcod… - kezdte halkan a lány, aztán megköszörülte a torkát, és kissé határozottabban megismételte. – Mi történt?

- Nem lényeg – felelte Adric kitérően, és magára rángatta a kabátot. Felszisszent, mikor a karját kellett beledugnia, aztán már csak mérgelődött. – Megérdemeltem.

- Sajnálom.

Adric alig mert hinni a fülének. Még a lány kér tőle bocsánatot? Végignézett Eliose törékeny, reszkető testén, és megint elfogta a késztetés, hogy megölelje. Aztán észrevette, hogy a lány válla kissé jobban reszket. Csak nem sír? Tett felé egy lépést, és mikor a lány nem reagált elé állt. Mutatóujjával finoman az álla alá nyúlt és felemelte, kényszerítve, hogy ránézzen. Eliose szemét könnyek lepték el, szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán megint átvette felette az uralmat a kétségbeesés. Adric látva a rettegését azonnal elengedte, és hátrált egy lépést.

- Egyáltalán nem a te hibád. Aki itt elkövetett egy szörnyű dolgot, az én voltam.

- Részeg voltál – mondta halkan a lány, szinte lehelet volt, Adric mégis meghallotta, és megdöbbent.

- Miért védesz? Akkor sincs mentségem. – Talán a lány megbocsájtott volna neki? Nem, az elképzelhetetlen. Mintha ismerte volna a gondolatait, Eliose válaszolt.

- Nem mentegetni akarlak. Nem bocsájtottam meg, és sosem fogok azért, amekkora fájdalmat okoztál nekem. Amit velem tettél. Csak… - Eliose ránézett. Azok a gyönyörű, kék szemek az arcát nézték, és megint megcsillant benne a szomorúság. A tekintete megenyhült. – Ki sem tisztítottad a sebet – feddte meg a férfit. – Ülj le - hangzott az utasítás.

- Mennem kell, Eliose. Sighard megöl, ha egy szobában talál veled.

- Sighard még egy darabig nem jön vissza, és a többiek sincsenek itt – felelte a lány.

- Ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, Eliose! – nyögött fel Adric, és az ajtó felé fordult, háttal a lánynak. Mindketten tudjuk, hogy reszketsz, valahányszor rám nézel. Hogy megvetsz azért, amit tettem. Hogy képtelen vagy a közelemben lenni, vagy elviselni az érintésem. Ne aggódj a zúzódások miatt. Semmiség, ami velem történt.

- Ne próbáld meg eljátszani a szenvedő bűnöst – sóhajtott fel Eliose, és csípőre tette a kezét. – Ne tegyél úgy, mintha ennyire lesújtott volna a bűntudat. Mindketten tudjuk, hogy nem így van – vágott vissza. – Most pedig, ülj le, hogy kitisztíthassam a sebeid.

Adric semmit nem szólt, csak megindult az ajtó felé. Ekkor Eliose dühösen toppantott a lábával, és felemelt hangjára még a férfi is összerezzent.

- Adric Cleeves, azonnal nyomd a feneked arra a székre, vagy esküszöm az égre, én magam is ellátom a bajod!

Adric felvonta a szemöldökét, szája sarkában három nap óta most először bujkált mosoly. Azt tette, amire utasították. Eliose azonnal elszaladt tiszta vízért, és egy edényért, aztán letelepedett mellé, de ügyelt rá, hogy meglegyen köztük a lehető legnagyobb távolság. Adric csendben figyelte az arcát, miközben őt látta el. Néha felszisszent, de a lány kíméletlenül folytatta. Dús, ellenállhatatlan ajkát összeszorította, miközben próbált úgy tenni, mintha nem undorodna a férfitől. A keze már csak alig-alig remegett. Felmerült a kérdés Adric-ben vajon miért kényszeríti magát erre.

- Miért csinálod?

- Mert erre neveltek. A sebesülteket el kell látni – válaszolta közönyösen Eliose, és tovább folytatta a munkát. Áttért Adric nyakára. A férfi látta, hogyan hullámzik a torka, mikor nagyot nyelt. De hamar leküzdötte a félelmét.

- Ez nem válasz – morogta Adric, aztán feljajdult, mikor Eliose erősen megnyomta az egyik zúzódást a nyakán. Egy ideig csend volt, mielőtt Eliose megszólalt volna.

- Sighard holnap hazavisz – csak ennyit mondott. Adric ekkor megdermedt. Elkapta a lány csuklóját, és nem érdekelte, ha ezzel megijeszti. A gondolat is kétségbeeséssel töltötte el, hogy a lány elhagyja. Nem akart durva lenni a lánnyal, de a hirtelen mozdulattal sikerült megriasztania, ugyan a kezét gyengéden fogta.

- Nem mehetsz még el.

- Nem is maradhatok itt tovább – makacskodott a lány. – Ahogy te is mondtad… Mindketten tudjuk, hogy nem bírom elviselni a közelséged. Félek tőled, Adric. Amit tettél… Sosem fogom elfelejteni. Sem megbocsájtani. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Szóval a bűntudatod akartad enyhíteni. Nem hagyhattál itt anélkül, hogy elláttad volna a sebeket.

- Miért? Mire gondoltál? Azt hitted, hogy képes vagyok szenvedés nélkül a szemedbe nézni?

- Azt hittem, egy idő után képes leszek elnyerni a bocsánatod.

- Elkéstél vele, Adric – suttogta Eliose. – Reggel elmegyek. Hozzámegyek Frederick-hez, aki semmiről nem fog tudni. Igyekszem elfelejteni ezt a pár napot. És talán boldog leszek a férjemmel. Téged pedig örökre elfelejthetlek.

Adric elengedte a lány kezét. Eliose letette a rongyot a tál mellé, aztán felkelt a székéről, és az ajtó felé indult. Vissza oda, ahol Adric nem érhette el.

Eliose egész éjjel nem aludt. Mikor Sighard odament hozzá, hogy felébressze, már talpon volt. A férfi vigyázott rá, hogy meglegyen köztük a kényelmes két lépés távolság, és nem ért hozzá. Tiszteletben tartotta a lány félelmét, aki minden férfi érintésére összerezzent. Még ha nem is szándékosan.

Eliose előző éjjel megkapta Rebecca egyik ruháját, a lány most épp ébren volt, és küszködve felült, hogy elbúcsúzhasson Eliose-tól. A lány átölelte és hagyta, hogy a lány megcsókolja az arcát. A közvetlenségétől kissé zavarba jött, de nem tette szóvá. Magára kanyarított egy sötétbarna köpenyt is, és elindult Sighard után.

Mindenki ott áll a ház előtt. Gregor kezében ott volt Dóchas kantárja, a fehér ló türelmetlenül dobolt patájával a földön. Először Sighard szállt fel az állatra, majd felemelte maga elé Eliose-t is. A lány igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és azzal nyugtatta magát, hogy Sighard semmiképpen nem bántaná. Elbúcsúzott mindenkitől, közben szórakozottan körbekémlelt.

Odakinn még sötét volt, a nap sehol nem volt a horizonton. Azért indultak ilyen korán, mert Sighard szerint a nap elkerüli a delet, mire eljutnak a város határára. Jó messze került az otthonától. Vetett még egy pillantást a sötét, tintaszerű tengerre, aztán megtalálta, akit keresett. Adric ott támaszkodott a ház egy árnyékosabb sarkának, ezért nem vette észre először. Ha nem mozdul meg az előbb, még most sem látta volna meg.

Nagyot nyelt, és megszorította Dóchas dús, fekete sörényét aztán Sighard határozott parancsára elindult az erdő felé. Először csak lassú tempóban, majd elérve a fák szélét Sighard gyorsabb ütemre ösztönözte a lovat. Végül már vágtatta, Eliose még egyszer hátrapillantott, és figyelte, ahogy az apró, tengerparti kunyhó egyre kisebbre zsugorodik a távolban.

Végre hazamehet, gondolta. Csupán arra nem volt felkészülve, ami otthon várta.