12. fejezet

Meghoztam egy újabbat :) Jó olvasást! :3

12. fejezet

Eliose döbbenten állt a labirintus közepén, földbe gyökerezett lábbal. A férfi arca…

- Adric? – kérdezte tétován. Aztán a szólított hátrált egy lépést, hogy a holdfény teljesen megvilágíthassa az arcát, és Eliose megfigyelhesse minden vonását.

Magas arccsontja, erős állkapcsa, kicsit görbe orra, meleg, csokoládébarna szemei és sötétbarna haja emlékeztette ugyan Adric-re, de ez a férfi mintha fiatalabb kiadása lett volna. Vonásai lágyak, szinte nőiesek voltak. Nem Adric volt, és ez csalódottsággal töltötte el a lányt, amit aztán felváltott a félelem. Megcsókolt egy vadidegen férfit.

Nem, nem idegen, javította ki magát a lány.

Olyan sok időt töltött a labirintusban ezzel a férfival, hogy azt már bőven az ismertségen belül lehetett sorolni, nem beszélve arról, hogy látta már őt valahol. Valamikor.

- Ismerem? – kérdezte bizonytalanul, nem akarta megsérteni a férfit, ha esetleg már találkoztak, csak nem emlékszik. – Ismerősnek tűnik az arca.

A férfi felkacagott, amitől még lágyabbak lettek a vonásai, arca kisfiús lett. Eliose szíve nagyot dobbant. Ekkor vette észre a férfi orrát átszelő mély vágást, ami ugyan begyógyult, de elég csúnya heget hagyott az arcán. Lassan felemelte a kezét, habozott, hátha a férfi nem szeretné, hogy megérintse, és mikor ő nem szólt semmit, csak mosolygott tovább, két ujjával végigsimított a seben. A férfi tekintete szinte elolvadt, ahogy ránézett, és ettől Eliose szíve is hevesebben dobogott. Még soha nem nézett így rá senki.

Nagyot nyelt, az idegen még mindig fogta a kezét, neki pedig kellemes volt érezni a bőrét az övéhez simulni.

- Megijeszt, kedvesem? – kérdezte halkan a férfi.

- Nem – felelte Eliose őszintén. – Hol szerezte?

- Csatában – jött a kurta válasz. Eliose úgy döntött, most nem firtatja tovább a kérdést.

- Ismerem magát?

A férfi megint felkacagott. – Tényleg nem emlékszel?

Eliose a homlokát ráncolta, és jobban megnézte az arcát. Valami rémlett neki, hogy már látta őt. De… Akármennyire is erőltette a szemét, csakis Adric arcát volt képes látni benne, holott azt már tisztázták, hogy ő nem Adric. Előbbi ugyanis gyengéden bánt vele, az utóbbi pedig… Nos, nem túl kedvesen. A férfi azt mondta, katona volt, így Eliose tovább erőltette a fejét, a választ kutatva. Bizonyosan találkoztak, hisz a férfi tegezi. Ez nem lehet véletlen, illetlen, megfontolatlan tett.

Ekkor beugrott neki, hol látta már az arcát. Mikor először vittek katonákat a frontra, az ablakuk alatt lovagoltak el a fiatalabbnál fiatalabb férfiak. Ezt onnan tudja, hogy végig ott állt, és figyelte az elhaladó lovasokat. Akkor találkozott a tekintete egy katonáéval, aki megállt az ablak alatt, rámosolygott, és levéve a kalapját, intett neki. A többiek nem álltak meg, csak ő vette észre az ablakban ácsorgó lányt. Eliose elpirult, és ő is meghajolt a férfinak. Arcát már akkor sebhely szelte át, amit egy előző csatában szerzett. Eliose még emlékezett rá, hogy fel volt kötve a keze, és a szemét is bekötötték, mikor behozták hozzájuk.

A családja szívesen segédkezett a sérült katonák ellátásában. Ugyan ez évekkel ezelőtt volt, még mindig élt benne az emlék, hogy aggódtak, hogy a férfi esetlen nem nyeri vissza a látását. De felépült, és minden rendbe jött a végén. Eliose sokat volt az ágya mellett, cserélte a kötéseit, naphosszat beszélgettek, és sokszor még az éjszakát is vele töltötte, hogy támaszt nyújtson megtört katona lelkének, és vigasztalja, mikor felriad egy-egy lázálomból.

Miután a férfi felépült, eltűnt az életéből. Hogy aztán felbukkanjon hónapokkal később az egyik estélyen, és félrevonva őt a tömegből, megkérje a kezét.

Sosem hitte volna, hogy Gregory újból csatába megy, a férfi akkor mégis ott lovagolt a katonák között, és büszkén viselte egyenruháját. Eliose szíve belesajdult az aggodalomba. Kezét az ablaküvegre tette, és onnan figyelte, ahogy a férfi még egyet biccent neki, aztán tovább üget gyönyörű, barna lován.

Nem hallott három évig a férfi felől, aztán egy futár hozta a halálhírét. Eliose majdnem belehalt a fájdalomba. Életének legrémesebb időszaka volt az az egy év, mígnem kezdte elfelejteni a férfit. De sosem szabadult az emléktől teljesen.

És Gregory d'Angerville, EastSilver vikomtja, Ravensclaft grófjának egyetlen fia… Itt állt előtte rég elveszett vőlegénye, és él. Életben volt.

- Gregory? Istenem, hát tényleg te vagy az?

Eliose szemébe könnyek gyűltek a megkönnyebbüléstől, és a boldogságtól. A férfi nyakába vetette magát, aki nevetve karolta át. Eliose megborzongott bőrét érő meleg leheletétől, és leteremtette magát, amiért először azt hitte, Adric a titokzatos látogató.

- Igen, élek, szerelmem.

- De hogyan? A halálhíred hozták… Nem tértél vissza, azt hittem…

- Az ellenségeink terjesztették szét a halálom hírét. Egyvalaki tudta, hogy élek, apám birtokának intézője, első dolgom volt tudatni vele, hogy még igényt tartok a földre.

- De miért nem szóltál? Istenem, annyi mindent kell mesélned. Miért nem szóltál soha?

- Reméltem, hogy átlátsz az álruhán – simogatta meg a lány haját Gregory, aztán lehervadt a mosoly az arcáról, és elkomorodott. – De aztán Adric-nek kezdtél szólítani, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy felfedjem magam. Nem is lett volna rá alkalmam, valaki mindig megzavart. De aztán láttam, mit tett veled az a gazfickó, aki után annyira epekedtél… - Gregory gyűlölettől szikrázó pillantását a lányéba fúrta. – Ígérd meg, hogy soha többé nem mész a közelébe. Egy alávaló gazember, aki átgázol mindenen, amit csak lát. Ígérd meg!

- Gregory… - nyögött fel Eliose. – Apámék vőlegényt jelöltek ki nekem. Norford vikomtja hamarosan elvesz engem…

- Tudom – szorította össze az állkapcsát Gregory, aztán elhallgattak. Eliose előrenyúlt, kezébe fogta a férfi arcát, és belenézett a csokoládébarna szempárba. Kísérteties a hasonlóság, gondolta, és megborzongott.

- Miért fedted el előlem a kiléted?

- Mert csak így férkőzhettem a közeledbe.

- Apám, ha tudta volna, hogy…

- Apád ellenezte az eljegyzést, kedvesem. Neki vált leginkább hasznára, hogy megöltek a csatamezőn. Évek óta tervezték már, hogy összeadnak a vikomttal, csak a lehetőséget várta. Ezért nem tudhattad, ki vagyok. Nem is reméltem, hogy még mindig szeretsz, ennyi év után is. Azt hittem…

- Elfelejtettelek? – fejezte be helyette a mondatot Eliose.

- Igen – hunyta be a szemét Gregory.

- Soha. Csupán megtanultam elfojtani a bánatom.

- Eliose… tudnál még… szeretni? – tette fel habozva a kérdést Gregory. Eliose megdöbbent a kérdésen. – Nem kell most azonnal válaszolnod – szorította rá egyik ujját a lány szájára Gregory. – Kapsz tőlem három nap haladékot, addig én előkészítem az utazást.

- Utazást? – kérdezte zavartan Eliose.

- El kell mennem a városból, Eliose. Az ellenségeim kezdik felfedezni a jelenlétem. Rá fognak jönni, hogy itt vagyok, és akkor megölnek. De, ha igent mondasz, akkor… gyere velem, Eliose. Elmegyünk messzire, és új életet kezdünk.

Eliose zavartan elmosolyodott. A kérdés meglepte, és elbizonytalanította. Majd kettétépte a lehetőség. Ha elmegy Gregory-val, talán boldog lesz, de soha többé nem látja a családját. A várost, Sighard-ot és Rebecca-t, Quentint, Egbertet és a többieket… Adric-et. Gregory látta rajta, hogy nem fog tudni azonnal válasszal szolgálni, ezért ajánlotta fel a haladékot. De vajon… Képes lenne vele menni?

- Most mennem kell, kedvesem. Három nap múlva visszajövök. Itt fogok várni rád, és a válaszodra. – Gregory elindult a hatalmas sövényfalak felé, aztán megtorpant, és még utoljára hátraszólt, mielőtt eltűnt volna. – Én sosem tudtalak kiverni a fejemből, Eliose.

A lány kétségbeesetten rogyott le a padra, miután a férfi eltűnt. A mai nap túlságosan kimerítette, annyi váratlan fordulat érte. Őszintén nem tudta, elmenne-e Gregory-val. Vajon szerette még annyira a férfit, hogy elszökjön vele? Lehetett még boldog jövőjük ennyi év bánat után?

Adric reggel lovagolt csak vissza a tengerparti kunyhóhoz. Egész este odakinn volt, és próbált a zsoldosok megbízójának nyomára bukkanni, vajmi kevés sikerrel. A férfi olyan jól rejtőzködött, hogy képtelen volt megtalálni őt. Hajnalban aztán feladta a reményt, és hazavágtatott Iffrin hátán. A lovak többsége ott állt a ház mellett kikötve, tehát mindenki otthon volt. Remek, legalább beszélhet velük.

Rápillantott Dóchas-ra, aki a többiek között legelészett, és kitűnt fehér szőrével és aranyszín sörényével a többiek közül. Gyönyörű állat volt ez a kanca, még a húgának vette, azzal a feltétellel, hogy a lány neveli fel. Dóchas eleven csikó volt, és azonnal belopta magát Rebecca szívébe. Adric maga előtt látta a jelenetet, ahogy Sighard felülteti a lóra Eliose-t, átkarolja, és együtt vágtatnak el az erdőbe.

Kedve lett volna addig vágtázni Iffrin-nel a tengerparton, míg ki nem veri a lányt a fejéből. Tudta, hogy képtelenség, egész életében futhatna, akkor sem lenne képes elfelejteni Eliose gyönyörű, barna haját, lenyűgöző kék szemét, telt, csábító ajkát… De elfogadta, hogy megérdemelte a lány haragját. Megérdemelte, hogy soha ne bocsásson meg neki. Azt viszont akkor is ki akarta deríteni, hogy ki fűszerezte meg az italát, mert biztosan nem az alkohol kényszerítette arra a szörnyűségre. Akkor is be fogja bizonyítani, hogy ártatlan, ha senki nem hisz neki.

Kikötötte Iffrin-t a többiek mellé, adott neki egy kis zabot a kupacból, aztán bement a házba. Senki nem nézett rá, mikor belépett, pedig tudatában voltak az érkezésének. Egek, hát ennyire haragszik rá mindenki? A szemét forgatta, ledobta a kabátját az egyik székre, és a többiekhez lépett.

- Mi ez a gyászos hangulat? Csak nem hiányzik a kislány? – próbált tréfálkozni, de a többiek nem nevettek, még csak el sem mosolyodta. - A pokolba is, mondom, hogy nem én tehetek a dologról. Ha mindenki bűnbaknak akar nyilvánítani, ám legyen. De előbb hallgassatok meg engem is – mordult fel.

- Miért hallgatnánk meg a képtelen ötleted valamiféle cselszövésről? – kérdezte Sighard.

- Mert ismertek – nézett Adric a férfi szemébe. - Tudjátok jól, hogy számtalan ellenségem van, nem beszélve a saját családomról. Sokan akarják a fejemet. Kérdem én, miért ne lenne ez is az ő tettük?

- Azért, mert miért kevernének bele egy ártatlan lányt? Te miért keverted bele, ha már itt tartunk? – vonta össze a szemét Sighard. Csak ő volt elég bátor, hogy szembeszálljon Adric-kel. A többiek csendben maradtak, tekintetüket a padlóra szegezték, mert félték vezetőjük haragját.

- Szükséges lépés volt – felelte kitérően Adric, de Sighard-ot nem tudta megtéveszteni. A gazfickó nagyon okos volt.

- Magad sem tudod – horkant fel. – A féltékenységed egyszer a veszted okozza, barátom.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Dehogy nincs. Tudod jól, hogy akartad a lányt. Ő volt az egyetlen a városban, akit még nem sikerült meghódítanod. Most pedig, ha férjhez megy, egyáltalán nem vethetsz rá szemet.

- Eliose nem olyan, mint a többi nő a bordélyban – mordult fel Adric.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét Sighard. – Csak azt ne próbáld elhitetni velem, hogy komoly volt az érdeklődés. Sosem hinném el. Azon után végképp nem, ahogy bántál vele.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam, de beszélhetnénk más témáról?

- Például?

- Mondjuk a zsoldosokról, akik a nyomomban vannak. Nem elég bizonyíték rá, hogy valaki a közelben van, és a halálomat kívánja?

- Azt hiszem, már eggyel több ember kívánja a halálod. Mi ebben a meglepő? A szoknyavadász, pénzéhes, száműzött vikomt senkinek sem kell, csupán a föld alatt.

Sighard ezzel Adric elevenébe talált. Adric övön aluli ütésnek érezte, ráadásul jogtalanul, hiszen tényleg ártatlan volt. Csak a barátai tudták a teljes történetét, és sosem emlegették, Sighard viszont nagyon jól tudta, hogy ezzel tud a legnagyobb fájdalmat okozni Adric-nek. Ha felemlegeti a múltját.

- Tudom, ki akarja a fejemet.

- Valóban? – torpant meg Sighard a faajtó előtt. Hangjából kicsendült, hogy nem hisz neki.

- Igen, de még nem bukkantam a nyomára. Velem kéne jönnötök, és együtt talán…

- Nem megyek sehová. Ha valaki valóban az életedre tör, a húgod mellé is kell valaki, aki megvédi. Nem fogom magára hagyni. Ráadásul nem kérek a társaságodból, Adric. Más lettél, és ez a valaki esztelenül vagdalkozik a kardjával, mint egy amatőr.

- Rebecca jól lesz, majd Egbert és Gregor vigyáznak rá.

- Nem! – mennydörögte Sighard. – Én fogom vigyázni a testi épségét. Senki más.

- Miért? – vonta fel egyik szemöldökét Adric.

- Mert én így akarom – mordult fel a férfi, aztán becsukta maga mögött a faajtót.

Adric megcsóválta a fejét, aztán a többiekhez fordult.

- Hát legyen. Egbert, Gregor, azért maradjatok itt vele. Nem szeretném, ha történne valami, míg távol vagyunk. A többiek velem jönnek, persze ha senkinek nincs kifogása a társaságom ellen – jegyezte meg epésen.

Mindenki készségesen felállt, és követték a vezetőjüket. Adric utasításba adta, merre menjenek. Szét kellett válniuk, hogy tőrbe csalhassák a zsoldosokat. Rátalált a táborukra, és öten épp elegen lesznek ahhoz, hogy lemészároljanak mindenkit, aki akadályozza őket. Meg kellett tudnia, ki áll a háttérben. Ha a gyanúja beigazolódik, és az lesz, akire gondol, már az okát is megtalálta a támadásnak. De a válasz biztosan nem lesz kedvére való az illetőnek. A megtorlás számára is a véget fogja jelenteni.

Christabel a zongoránál ült, és találomra ütötte le a billentyűket. Sosem tudott olyan elragadóan játszani, mint Eliose. Sosem tudott olyan szépen énekelni, sem beszélni, sem járni… Még csak olyan gyönyörű és elegáns sem volt, mint a nővére. Gyűlölte, hogy a családban mindenki elhalmozza a testvérét, míg őt szinte számba se veszik. Ha rákérdez, persze mindig azt a választ adják, hogy még nem érte el a megfelelő kort. Most mindenki azon tüsténkedett, hogy férjhez adják a testvérét. Vele senki nem foglalkozott.

Elgondolkozott az előző éjszakán, és újabb billentyűt ütött le.

Az arcába üvöltötte a testvérének, hogy terhes a vőlegényétől. Ekkora ostobaságot nem szabadott volna elkövetnie, mégis megtette. Lesimította szoknyáját, és végiggondolta, mit fog később mondani a szüleinek, ha ez kitudódik. Márpedig ki fog, ez elkerülhetetlen. Eliose mindenképp el fogja mondani. De legalább okozott neki néhány kellemetlen pillanatot. Csekély vigasztalás volt csupán, de legalább elégedettséggel töltötte el. Szenvedjen a nővére is úgy, ahogyan ő.

Nyílt az ajtó, és azonnal odakapta a fejét a hangra. A szíve zakatolni kezdett a mellkasában, ajka enyhén szétnyílt, mert úgy érezte, az orra már nem képes elég oxigénnel ellátni a tüdejét. Elpirult, és a zongorára kapta a tekintetét, miközben az ajtó egy kattanással bezárult.

Norford vikomtjának megjelenése kifogástalan volt, mint mindig. Barna fürtjei tökéletesen lesimultak, arca ugyan kissé borostás volt, de a ruhája elegáns, fekete felöltő. A férfi odalépett Christabel mellé, arca nem gyengédséget tükrözött, mint mikor Eliose-szal volt itt, hanem haragot és dühöt. Míg a lány arca zavarában volt vörös, a férfié mérgében.

- Hogy mondhatta ezt a menyasszonyomnak? – sziszegte halkan, nehogy meghallják a szolgák, akik a folyosón szorgoskodtak. Szándékosan használta ezt a szót, hogy minél jobban megbántsa a lányt. Láthatóan alig bírta visszafogni magát.

Christabel felpattant, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy a férfi barna szemébe nézett. Nem akarta elhinni, hogy ilyen dühbe gurult.

- Csupán az igazat mondtam neki, Frederick – kiáltotta kétségbeesetten. Ő is szándékosan szólította a keresztnevén a férfit, hogy visszavághasson.

- Ne szólítson Frederick-nek, kisasszony – morogta a férfi. – És ne hazudjon a szemembe. Mindketten tudjuk, hogy nem terhes.

- Valóban? Ezt honnan tudod ilyen biztosan? Hát nem emlékszel arra az éjszakára, amit együtt töltöttünk? Miután a nővérem eltűnt?

- Bár el tudnám felejteni – mordult fel a férfi. – De nem én vagyok érte a felelős. Csupán a kegyed ostobasága. Mégis, biztos vagyok benne, hogy nem terhes.

- Az vagyok – makacskodott Christabel, könnyek csorogtak az arcán, az ő dühe is kezdett fellángolni. – Szeretkeztünk, Frederick – próbálkozott kétségbeesetten.

- Nem, maga csak kihasznált! Cseppet sem nevezném szeretkezésnek, ami történt. Aljas módon leitatott, hogy képtelen legyek ellenállni!

Christabel megrándult a vád hallatán. Valóban így történt. Leitatta a gyanútlan férfit, kihasználta a sebezhetőségét nővére eltűnése felett érzett fájdalma miatt. És valóban nem a férfi akarata szerint történt a dolog, de a szíve azt súgta, a férfi is érez iránta valamit. Frederick az övé, és nem akarja átadni a nővérének. Felnyögött, és a férfi felé nyúlt, de az úgy ugrott el, mintha égetne az érintése. Ez még jobban bántotta a lányt.

- Hozzám ne érjen többet. Szeretném, ha kiverné ezt a butaságot a fejéből. Nem terhes, és szeretném, ha örökre elfelejtenénk azt a gyalázatos éjszakát. Ne terjesszen ostobaságokat, hogy lejárasson a menyasszonyom előtt.

A vikomt lezártnak tekintette a beszélgetést, az ajtó felé indult, és kilépett a folyosóra. Christabel utána szaladt, de nem állt meg. Minduntalan lerázta a lány kezét, arcára könyörtelen, rideg arckifejezés ült ki. Megvetette Christabelt, aki egyáltalán nem ezt akarta elérni. A férfi gyűlölte, és már nem tehette jóvá a hibáját. Valóban nem tudhatták még, hogy teherbe esett-e, de a női ösztönei azt súgták a lánynak, hogy Frederick gyermekét hordja a szíve alatt. Pár hét alatt kiderülne, de… Nincs annyi ideje.

Ha Frederick nőül veszi a testvérét, örökre elveszíti. Kétségbeesetten gondolkozott valami megoldáson, amivel tovább halaszthatnák az esküvőt, mikor kopogtatás hallatszott a főbejáraton. Christabel majdnem nekiment Frederick-nek, aki mindenféle figyelmeztetés nélkül torpant meg a hatalmas kőlépcső közepén. Egy szolgáló azonnal ajtót nyitott, egy másik szaladt a ház uráért.

William de Vaux a korlátnál dermedt meg, és tágra nyílt szemekkel meredt az érkezőre, aki kényelmesen átadta kabátját és kalapját a komornyiknak, aztán sétapálcájára támaszkodva, leplezetlen gúnnyal mosolygott fel a meglepett férfira.

- Uram! – Köszöntötte, és meghajolt. Tekintete találkozott a lépcsőn megdermedt másik ismerősével, biccentett felé, és még szélesebben vigyorgott, látva annak megrökönyödését. – Frederick, kedves barátom. Milyen rég nem láttalak. Uraim, végtelen örömömre szolgál újra látni magukat. És gratulálnék az eljegyzéshez. – Christabel kilesett Frederick válla felett, de nem ismerte fel az érkezőt. – Mindazonáltal… attól tartok, kénytelen lesznek elhalasztani a menyegzőt.

Christabel majdnem felkiáltott örömében. Zene füleinek. No lám, a megoldás önkéntesen sétált be az ajtón, egy jóképű, magas lord képében. Máris érezte a győzelmét.